Találkoztam egy gimis osztálytársammal, aki mondhatjuk úgy, hogy a legjobb barátnőm. Évente egyszer találkozunk, max kétszer, de még mindig úgy tekintek rá, mint a legjobb barátnőmre. Hűséges típus vagyok…  Jó volt vele beszélgetni, nosztalgiázni, de még inkább a jövőbe tekinteni. Egyből kedvet is kaptam, hogy még két emberrel felvegyem a kapcsolatot a múltból.

A nosztalgiázásunk elért arra a fokára, hogy amikor egy darabon elvitt hazafelé kocsival, bekanyarodtunk a volt iskolánk felé. Iszonyú furcsa volt. Mintha valami film díszletei közt jártunk volna. Nyári szünet, kihalt az egész környék, kiszálltunk a kocsiból és csak néztünk ki a fejünkből. Akármennyire is szerettem volna, nem tudtam szentimentális, nosztalgikus hangulatba kerülni. UFÓ hangulatba annál inkább. Elöntött valami rossz érzés. Nem tudtam felidézni, milyen volt oda járni. Nézem a gimis sorozatokat, filmeket, kinek milyen csodálatos élményei vannak a középiskolából, én meg csak az ürességet érzem. Nem akartam bemenni, körül nézni, nem tudtam felidézni az egykori éveimet, csak egy épületet láttam, amit ismertem. Talán az emberek többségének nincsenek is meghatározó élményei a középiskolájáról, csak egy hely, ahová évekig bejárt. Egy szocfóbosnak meg csak egy börtön, ahol naponta veszély leselkedett rá, és ő mégis önszántából ment be minden reggel.