Szociális fóbia szempontjából életem legjobb és legboldogabb időszaka az az 5 év volt, amikor egy olyan állásom volt, ahol teljesen egyedül dolgoztam, ezidő alatt elkerülő magatartást folytattam. Nem kerestem a kihívást jelentő szituációkat, hanem kikerültem ezeket és csak olyan emberekkel álltam szóba, akikkel valóban volt kedvem, csak olyan helyzeteket kerestem, amelyek nem okoztak gondot. De éreztem, hogy nem a képességeimnek megfelelő munkát végzek, kicsit unatkoztam, úgy éreztem nem élem valójában az életem, hanem elbújok az élet elől. Végül belekényszerültem, hogy ott hagyjam ezt az állást és szembesültem azzal, hogy még mindig mekkora szocfób vagyok és szörnyű volt ismét benne találnom magam a parás szituációkban és félelmetes volt, hogy többé nem kerülhetem ki ezeket a helyzeteket, hanem szembe kell néznem velük. Most, hogy a szembenézés fázisában vagyok azt mondhatom, hogy nem vagyok boldog. Sőt! Ideges vagyok, feszült, szorongós. Nem látom a kiutat, nem hiszem, hogy valaha is megszokom a munkahelyem, hogy hozzászokok, hogy ennyi emberrel kell együtt dolgoznom. Alkalmazom a kognitív terápia okosságait, megteszem a dolgom, de minden lépés nehéz, érzem, hogy nincs hozzá kedvem, hogy kényszerből teszem, hatalmas erőfeszítésbe kerül.
Most ismét felmerült bennem, hogy a szembenézés helyett az elkerülő magatartás sokkal jobb stratégia, ez a szociális fóbiások boldogságának a titka. Persze valójában tudom, hogy ez nincs így. De mi van, ha én már belefáradtam a küzdelembe és egyszerűen szeretném végre jól érezni magam a bőrömben? Egy ilyen munkahelyen pedig, ahol most vagyok ez sosem valósulhat meg. Hiszen itt nagyon sok emberrel kell kapcsolatban lenni, és összedolgozni velük, sok esetben megdorgálni őket, ha nem megfelelően végzik a munkájukat. Ez a munkakör a szociális fóbiások rémálma. Mi lenne, ha egyszerűen olyan munkahelyet keresnék, ami igazán nekem való? Ahol szociális fóbiásként is jól érezhetem magam? Ez elkerülő magatartás? Na és ha elkerülő magatartást folytatok az elítélendő? Akkor gyenge vagyok, mert nem nézek szembe a problémáimmal? Én csak egyszerűen úgy érzem, hogy már túl sok időt elpazaroltam a szociális fóbia miatt az életemből. Szeretnék felszabadultan, szabadon élni az életem. Miért kellene nekem egész életemben csak küzdeni? Hiszen csak egy életünk van. Ha idős koromban visszatekintek az életemre, akkor majd azon bánkódhatok, hogy nem is éltem, hanem csak a szociális fóbiával küzdöttem egész életemben? Ahelyett, hogy egyszerűen úgy alakítottam volna a dolgaim, hogy az nekem jó legyen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.