Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Kezdem azt hinni, hogy nekünk semmi sem jó. Ha a társaság középpontjába kerülünk, ha figyelnek ránk és érdeklődnek, akkor szégyenlősek leszünk, kellemetlenül érint minket a helyzet, zavarba jövünk. Ha nem vesznek rólunk tudomást, nem szólnak hozzánk, akkor azért érezzük rosszul magunkat, hiszen, ha levegőnek néznek, az olyan, mintha tényleg emberszámba sem vennének. Olyan, mint mikor ha egy ideig nem szólalunk meg egy társaságban, akkor utána furcsának érezzük, ha meg kell szólalnunk, tehát már csak azért sem mondunk semmit, mivel azt gondoljuk, hogy az milyen béna lenne. Így ha mások levegőnek néznek, akkor valóban annak kezdjük érezni magunkat, észrevétlenül próbálunk létezni. Vagy, ami a legutóbb megesett velem a munkahelyemen, hogy megdicsért a főnököm, hogy milyen ügyes vagyok és milyen gyorsan tanulok, annak ellenére, hogy mennyire összetett a feladatkör, amit el kell végeznem. Ez a dicséret megint nem úgy érintett engem, mint ahogy a normális embereket érintette volna. Ahelyett, hogy örültem volna neki és büszke lettem volna magamra, inkább tehernek éreztem a dicséretet. Úgy éreztem, hogy most már még jobban meg kell felelnem neki, mert ügyesnek gondol, így továbbra is ezt a jó teljesítményt várja el tőlem. Tényleg nehéz az élet a szociális fóbiásokkal.