Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Kaptam egy emailt, hogy a jegyeket xy-nál lehet átvenni. Xy nem több számomra, mint egy név. Se arc, se hang, se semmi. Felmentem hozzá egy másik munkatársammal, hogy na akkor a jegyekért jöttünk. És olyan hülyén éreztem magam. Mert csak ennyit mondtam, hogy a jegyekért jöttünk. Pedig utólag eszembe jutott, hogy be is mutatkozhattunk volna akkor már, ha együtt megyünk arra a nyamvadt rendezvényre, vagy csak legalább annyit mondhattam volna, hogy mi vagyunk az a kettő, aki tőlünk megy, vagy valami, ami pár szóval több, mint az, hogy „a jegyekért jöttünk”. De nem. Én csak annyit ejtek ki a számon, ami feltétlen szükséges, aztán ha értetlenül néznek vissza rám, mint akitől még várnának valamit, akkor lefagyok és megkukulok. Miért nem tudok kibökni ilyenkor semmit? Nem vagyok beszédes, nem indul be bennem az ismerkedési ösztön, hogy elkezdjek csacsogni, érdeklődni a rendezvényről, kik jönnek még stb.

Aztán valahol a tudatom leghátulján feldereng, hogy aki velem jött, ő sem kapcsolt, hogy bemutatkozhatnánk, sőt a másik fél sem. A másik fél sem kapcsolt, hogy ja jó, akkor ti vagytok, akik még jöttök. Nem kell mindent csak magamtól elvárni. És tulajdonképpen amiért mentünk, az megvan. De akkor is, mint egy kis féreg, rág belül az a feszélyezett, vagy erőltetett, vagy nem is tudom minek nevezni, légkör, amiben eltöltöttem 3 percet, és amiért magamat teszem felelőssé. És mindez azért, mert hirtelen felindulásból mentem, nem ültem előtte 10 percet, hogy átgondoljam, mert akkor eszembe juthatott volna, hogy illene bemutatkozni stb. És már megint itt ülök, és atomjaira szedek egy 3 perces semmiséget, tiszta őrültség. Megvan a jegy, nem? De. Akkor majd a rendezvényen már tudni fogom, hogy egy bemutatkozást be kell pótolni, ennyi, téma lezárva.