Szociális fóbiásként legkedvesebb elfoglaltságom, hogy megfigyelem az embereket, kiértékelem a reakcióikat, hogy megpróbálok a viselkedésükre magyarázatot találni. Ennek megfelelően az egy hónap alatt, amit az új munkahelyemen töltöttem kialakult bennem egy kép a munkatársaimról, bekategorizáltam őket. Be kell, hogy valljam, hogy sok esetben változik a kép, amit róluk alkottam és, akit rosszindulatúnak véltem legelőször, azt az embert kezdem megkedvelni és akire azt hittem, hogy esetleg jól kijövök majd vele, rájöttem, hogy ő legnagyobb furkálódó az egész csapatban.
A magabiztos, nagyszájú, mindenkin keresztülgázoló: Ő az a típus, akit már az első nap elkerültem volna legszívesebben, akivel általában nem jövök ki jól, aki kigúnyol és, aki csicskáztatni próbál. Ez a kolléga tényleg ilyen, de megpróbáltam a dolog mögé látni és rájöttem, hogy ő elismerésre vágyik a munkahelyén, úgy érzi, hogy nem becsülik meg, annak ellenére, hogy bevallása szerint nagyon sokat dolgozik. Az ilyen munkatárs frusztrált lesz és ha jön egy új munkatárs akkor rajta éli ki minden magába fojtott sértettséget. Mivel maximalista, a munkáját igyekszik a legjobban ellátni, így ha látja, hogy az új kolléga a sarkára áll és kiáll magáért, akkor egy idő után békén hagyja, hiszen nem akar nyílt konfrontációba keveredni senkivel sem, mert az a munka rovására menne. Tehát az ilyen munkatárssal szemben a legjobb taktika, ha visszaszólunk neki, nem hagyjuk magunkat, aztán csináljuk a dolgunkat és ügyet sem vetünk rá, ha megint bepróbálkozik.
A sunyi, hátulról támadó: van egy másik kolléga, akivel eddig nem sokat beszéltem, de már az elején éreztem, hogy nem kedvel, ez be is bizonyosodott, mert egy másik jóindulatú munkatársam figyelmeztetett. Ő nem keresi a konfliktust velem, hanem egyszerűen a háttérben furkálódik, alakítja úgy a szálakat, hogy az rám nézve hátrányos legyen. Még biztos lesz vele dolgom, jó lesz előre felkészülnöm rá.
A kedves, barátságos: szerencsére ilyenek is akadnak egy munkahelyen, akik nagyon rendesek, mindig emberi módon szólnak a másikhoz, gyakran használják a "légyszíves" és a "köszönöm" kifejezéseket. Azt gondolom ez lenne a normális emberi magatartás, de sajnos az ilyen embertípus kezd ritka számba menni manapság. Én mint szociális fóbiás annyira hálás vagyok, ha egyáltalán emberszámba vesz valaki és kedvesen szól hozzám, hogy egyből az első gondolatom az, hogy meg kell hálálnom mindezt. Mekkora butaság, hiszen én kedvesen beszélek vele, tehát nem kell nekem meghálálnom azt, hogy ő is kedvesen beszél velem, mivel megérdemlem. Azt kapom, amit én is adok. De mégis nagy tehernek érzem mások kedvességét, mert egyrészt azt érzem, hogy hálával tartozom nekik, másrészt félek, hogy egy idő után nem fognak kedvelni, félek, hogy meg kell felelnem nekik, hogy továbbra is kedveljenek és kiérdemeljem a kedvességüket. Ez pedig nyomásként nehezedik rám.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.