Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Bekerültem néhány órára egy másik osztályra, ahol olyan emberek dolgoznak, akikkel az üdvözlésen kívül nem mentem eddig tovább.Többen dolgoznak az osztályon és egész nap csapatmunkáznak, beszélgetnek, együtt intézik az ügyeket. Én meg bekerültem oda egymagam, hogy elvégezzek egy munkát. Ott ültem egész nap kukán, kezdeményezhettem volna velük beszélgetést, de nem ment. Néhányszor szóltam egy-két emberhez, de kollektív beszélgetésekbe nem mentem bele. Egy idő után nagyon bénán kezdtem érezni magam és azt gondoltam, hogy már mindenki azon gondolkodik, hogy én milyen kuka vagyok és ezentúl így fognak rám nézni. Ezt sosem mosom többé le magamról. Az járt a fejemben, hogy örökre eljátszottam a lehetőségem, hogy megismerkedjek velük. Mintha csak ez az egy lehetőségem lett volna. A mindent vagy semmit gondolkodás tipikus esete. Most vagy soha! Valójában el voltam foglalva a munkámmal, és biztosan nem gondolják rólam, hogy egy kuka vagyok, egyszerűen látják, hogy zárkózott vagyok. Na és, ha zárkózott vagyok? Ilyen vagyok és kész, ettől nem vagyok kevesebb, mint ők. Így kellene gondolnom. Tudom, hogy az önelfogadás terén még van hova fejlődnöm.

Mivel nálam a legnagyobb félelmet a munkahely okozza, így az elmúlt két hónapom egy rémálom volt. Nem maga a félelmet keltő helyzet a legrosszabb, hanem az idő, ami megelőzi azt. Az előző este, vagy a munkakezdés előtti reggel. Na meg a vasárnap este, az a legborzasztóbb. Minden nap ugyanaz, reggel a rettenetes fojtogató szorongás egészen addig, míg be nem érek az irodába. Aztán napközben jön a felismerés, hogy nem is annyira rossz dolgozni és vannak egészen kellemes pillanataim, amikor élvezem a munkát és rájövök, hogy vannak munkatársak, akiket kedvelek. A munkaidő letelte után büszkén és elégedetten megyek haza. A jókedvem estig tart, akkor újra megjelenik a szorongás a következő nap miatt és a munkakezdés előtti reggel ugyanaz ismétlődik. Ez megy napról-napra. Ez érthetetlen számomra, hogy miért van ez, hogy míg az irodában egyre jobban érzem magam, és többször vagyok magabiztos, addig a szorongásom növekszik.

Az önsegítő könyvek azt írják, hogy a megoldás kulcsa, ha elfogadjuk a félelmet, mivel gyakran magától a félelemtől félünk. Én ugyan nem félek a félelemtől, viszont nagyon kellemetlen tud lenni, szörnyű megélni a szorongás érzését. El kell terelni a gondolatainkat, hogy ne rágódjunk előre a félelmet okozó helyzeteken, csak az a gond, hogy imádok agyalni. Mintha abban az esetben, ha nem tenném, akkor valami váratlan történne és úgy érzem muszáj felkészülnöm minden helyzetre és végiggondolnom minden lehetséges kimenetelt. Természetesen ez lehetetlen, hiszen váratlan dolgok akkor is adódhatnak, ha előre próbálunk rá gondolatban felkészülni.

Lehet, hogy erről a témáról már írtam, de most nem ugrik be.

Bevezették az elsőajtós felszállást a buszunkra. A buszunkra, amivel munkába járok apukámmal. Apukám meg mindenen felháborodik, ami nem felel meg az ő logikájának, nézőpontjának, akármijének. Ezt ilyenkor mások tudomására is hozza. Nem üvöltözve, sem kifejezetten bunkón, de lenézően, lekezelően, vagy nem is tudom, minek nevezzem azt a stílust. Ma is szállunk fel reggel a buszra, mindenki megy az első ajtóhoz (nincs tömeg, csak hárman álltunk a megállóban), de ő nem mutatja fel a bérletét. Már bent jár a busz közepén, amikor meghallja, hogy a sofőr utána szól, hogy mutasson jegyet vagy bérletet. Ő meg neki áll háborogni, hogy most ezt miért kell, mi az értelme ennek, elment az eszük? De közben sértődötten megmutatja, hogy van neki bérlete.

Én is utálom ezt az új rendszert, értelmetlennek és sok esetben kényelmetlennek tartom, mert van olyan megálló, ahol iskolakezdéskor 50 ember fog felpréselődni. De nem kezdek el szélmalomharcot vívni egy buszvezetővel szemben, aki nem tehet arról, hogy mi az új előírás. És nem rendezek értelmetlen jelenetet annak kifejezésére, hogy én bizony más állásponton vagyok. Igen, én birka vagyok, aki együtt béget a tömeggel, és nem szól, ha nem tetszik neki valami. De amiért belekezdtem ebbe a sztoriba, az a mérhetetlen szégyen, amit akkor érzek, amikor apukám hőbörög. Egy hőbörgő öregembert látnak a többiek, akit a legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondolnak róla, de engem ott mellette megesz a szégyen, és legszívesebben letagadnám, hogy vele vagyok. De miért? Miért fáj nekem annyira, ha egy rokonomról gondolnak rosszat? Hiszen én nem a rokonaim vagyok. Amit ők tesznek, azért ők a felelősek, miért érzem azt, hogy ha apám tesz valamit, azért engem fognak utálni?

Vagy amikor reklamál a boltban, én meg idegesen feszengek mellette, és bocsánatkérően nézek az eladóra, hogy jaj, csak rólam ne gondolj rosszat, lécci. Miért baj nekem az, ha mások nem szeretik a szüleimet? Épp elég megfelelési kényszernek az, hogy nekem mindenkivel ki kell jönnöm, miért teszem még hozzá azt is, hogy a szüleimet is mindenkinek bírnia kell? Hiszen erre nem is lesz soha ráhatásom, akkor miért feszengek én tőle?

Megyünk autóval, ő meg áthajt a buszsávba, mert majd úgyis jobbra kanyarodik a végén. Nem gáz, hogy addig még 200 méter, kiemelt szegéllyel ellátott választóvonal van, ő átmegy, mert bár senki nincs előtte a normál sávban sem, neki ott jobb, meg a kresz így megy úgy, ha jobbra kanyarodsz, akkor engedi. Én meg csak azt érzem, hogy milyen felesleges a buszsávban menni, és mennyire utálom a buszsávban közlekedőket, és megint én szégyellem magam helyette, amiért ott arcoskodik. De miért szégyellem magam mások helyett? Nem elég a saját szégyenem.

És bár úgy tűnhet, hogy ez a bejegyzés megkomponált, hogy az egész azért született meg a fejemben, hogy erre a nagy felfedezésre jussak, de valójában ez a megvilágosodás csak az írás közben történt. Szóval rájöttem, hogy mindaz a szégyen, amit érzek apám helyett, az nem a külső emberek tényleges rosszallásából ered, hanem abból, hogy nem tudom elfogadni, hogy az apám sem tökéletes ember. Én azt szeretném, ha az lenne, ha mindenki szeretné, mert a gyerek tökéletesnek tartja a szüleit. És én még mindig a gyerek stádiumban vagyok. Nem mások nézik le olyankor az apámat, amikor reklamál, hanem én magam, csak ezt kivetítem kívülre, és szégyenkezem, mert azt az érzést könnyebb elfogadnom, mint a haragot apám viselkedése miatt, és mert a kívülállók megvetése ellen nem kell semmit tennem, mert nem tudok, de a saját haragommal szemben viszont nekem kellene lépnem, amihez viszont lusta és nyuszi vagyok. Mert kényelmesebb csendben szégyenkezni, mint szólni neki, hogy semmi értelme a buszvezetőnek hőbörögnie. Mert még szeretném tovább is azt hinni, hogy az apámnak mindig igaza van, mintsem, hogy szembenézzek azzal, hogy nem tökéletes, és nem kell minden lépésével egyetértenem, és ő egy tőlem különálló, egyszerű ember, mint ahogy én is önmagamban vagyok egy egység hibákkal, rossz tulajdonságokkal. És nincs értelme az ő hibáit magamra venni, mint ahogy a sikereiért sem arathatom le én a babért. Dicsekedhetek vele, milyen okos az apám, milyen ügyesek a gyerekeim, ez az én értékemhez semmit nem ad hozzá… mert én nem ők vagyok. És innen jöhetne is a következő okfejtés, hogy miért felesleges, ha egy anya a gyerekeivel dicsekszik a célból, hogy saját önértékelését növelje.

Nem tudom megtenni, én erre nem vagyok képes!

Ismerős „érzés”? Mennyiszer „éreztem” úgy, hogy valamire nem vagyok képes, nem tudom megtenni. Nem tudok telefonálni. Nem vagyok képes elmenni az orvoshoz és kérni egy beutalót kontrollra. Nem bírok kiállni magamért. Képtelen vagyok hangosan beszélni.

„Dehogynem, csak akarni kell”

„De nem érthetitek, én érzem, hogy nem vagyok erre képes”

Tényleg érzem? A kognitív szemlélet szerint az érzések csak a gondolataink következménye. Hát mégis hogy érezhetném máshogy, ha folyamatosan azt szajkózom magamban, hogy „nem tudom, nem tudom, nem tudom, nemtudom, nemtudom, nemtudomnemtudomnemtudom, én erre NEM VAGYOK KÉPES” Mert az az igazság, hogy mielőtt felvenném a kagylót, hogy tárcsázzak egy számot, ez a mantra megy bennem. Nem arra figyelek, hogy milyen számot tárcsázzak, nem arra, hogy kit keresek, sem arra, hogy mit akarok tőle, hanem csak arra, amit az agyamnak mondok, hogy nem tudom ezt megtenni. És akkor elkezdem „érezni”, hogy nem tudom megtenni, ettől meg már egyenes az út a kudarcba, hiszen minek próbáljam meg, ha úgysem tudom?! Ha meg nem próbálom meg, azzal csak bebizonyosodik, hogy lám lám, tényleg nem tudtam megtenni. „De hiszen én megmondtam, hogy nem tudom”

Nagyon vigyázni kell, hogy mit mondok az agyamnak, mert elhiszi. Ha azt mondom neki, hogy nem tudom, akkor ő el is fogja nekem hinni minden további nélkül, és ott vagyok magamra hagyva a gödörben. Mennyivel másabb lenne, ha azt hajtogatnám, hogy „megtudom csinálni, megtudom csinálni…” De miért nem teszem ezt? Valaki régen (én magam) belelökött a nemtudom-spirálba és onnan már nincs kimászás?

Ellenkezünk kézzel-lábbal a pozitív gondolatok ellen, mert azok nem védenek meg a csalódástól? Az olyan önelégült, ha azt hajtogatom, hogy meg tudom csinálni, én meg nem vagyok az? Vagy tényleg elhisszük, hogy nem tudjuk megtenni… Tényleg elhiszem, hogy nem tudok elmenni az orvoshoz? Hiszen működik a két lábam. Nem tudok bemenni? De hát tudom, hol van, tudom, ki az. Nem ismerem a rendszert, és tuti óvatlanságból bepofátlankodok valaki elé, aki régebb óta vár, mint én? Na de ez miben gátolja az orvoshoz menetelt? Beéghetek százszor, de attól még nem igaz, hogy NEM TUDOK elmenni az orvoshoz. Van szám, tudok beszélni, el tudom neki mondani, hogy mit akarok. Akkor mégis miért mondom azt, hogy nem tudok elmenni az orvoshoz. Retteghetek akármennyire, az fizikai akadályt nem képez. A félelmeimből és szorongásaimból nem fog kinőni elém egy áthatolhatatlan fal. Felesleges ahhoz ragaszkodnom, hogy nem tudok elmenni. Félek elmenni, ez az igazság, nem az, hogy nem tudok.

Mondjuk még ezzel sem vagyok előrébb sokkal. Mert ezt is elfogja hinni az agyam, és generál nekem mééég több félelmet útravalóul. Akkor mégis mi lenne a megoldás? Mivel kábítsam az agyam, hogy hajlandó legyen velem együttműködni a közös cél érdekében? Mondjam neki azt, hogy régen rettegtem orvoshoz járni, mert nem sűrűn voltam, és nem ismertem a rendszert, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok képes elmenni. Azzal, hogy erőt veszek magamon és elmegyek, egyre inkább kiismerem a helyzetet, és egyre kevésbé lesz félelmetes a továbbiakban? Valami ilyesmit tanácsolnak az okosok, és érzem is, hogy ez működhet, csak a reflexeimet kell kikapcsolni, hogy ne az legyen belőle, hogy „nem vagyok képes elmenni az orvoshoz”

Nagyon sokan szenvedünk a „nem tudom” betegségben, és egy pillanatra sem állunk meg, hogy megkérdőjelezzük ezeket a berögződéseket. Könyörtelen racionalizmussal szemügyre vegyük, hogy TÉNYLEG képtelenek vagyunk egyedül beülni egy kávézóba? Hiszen a lábunk elvisz odáig, ülni is tudunk, el tudjuk odáig koordinálni a testünket. De tovább is mehetünk. Tudunk olvasni, meg tudjuk nézni az itallapot. Ha kijön a pincér, ki tudjuk nyitni a szánkat, hiszen nap, mint nap megtesszük, ott miért ne sikerülne valamit kinyögni? Miért mondjuk mégis azt, hogy nem tudunk egyedül bemenni egy kávézóba, ha nem igaz? Félünk, mert szocfóbosok vagyunk, de attól még nem igaz, hogy nem tudjuk megtenni.

Nem tudunk elmenni állásinterjúra? Ugyanez… Esetleg nem akarunk, na azt már elhiszem, de akkor ne a nem tudással takarózzunk már! Most pedig fogom magam és innentől kezdve minden „nem tudom”-ra 5 „megtudom csinálni”-val fogok válaszolni, meglátjuk milyen lesz.

Kicsit hasonló, amit Burns könyvében olvastam a halogatásról. Ha folyton arra várunk, mikor lesz kedvünk megcsinálni valamit, akkor soha nem fogunk semmit se csinálni. A kedv akkor kezd el jönni, amikor már elkezdjük csinálni, de nem előtte. Ha viszont már benne vagyunk, akkor már megy minden a maga útján. Én is várhatok arra otthon kushadva, hogy elmúljon a félelmem, majd akkor kimerészkedem élni az életem, ha már nem félek, de magától nem fog elmúlni. Csak akkor, ha belemegyek a helyzetekbe. Persze írtam, hogy az expozíciós terápia nem működik a hagyományos értelemben, tehát ésszel kell belemenni a helyzetbe, de amíg bele nem teszem a kis lábamat a vízbe, addig nem fogok megtanulni úszni a partról vágyakozva. „Csak akarni kell” :D jaj de utálom ezt.

Sosem értettem a pánikbetegséget, bevallom őszintén, és tudom jól, hogy ez szégyellnivaló, nem értettem, hogy miért hagyják az emberek, hogy a pszichés problémájuk annyira elhatalmasodjon rajtuk, hogy testi tünetek jelenjenek meg, pánikbetegség formájában öltsön testet mindez. Na és tessék! Mióta új munkahelyem van, egyre gyakrabban jelentkeznek olyan mértékű szorongásos tünetek, amelyek pánikszerű reakciókat váltanak ki. Úgy érzem megfulladok, vagy ki kell menekülnöm a munkahelyemről, mert különben rosszul leszek. Ilyen lenne a pánikbetegség? Szörnyű érzés. Nem akarom soha többet. Mivel alapvetően erős vagyok lelkileg, sosem hagyom, hogy a szorongás hosszú ideig jelen legyen. Vagy változtatok az élethelyzetemen, vagy gyakorlatokkal, a hozzáállásom megváltoztatásával megpróbálom legyőzni a szorongást. Most ez utóbbit választom. Egy szociális fóbiás barátom mondta a legutóbb, hogy ő mikor kilép a munkahelyéről hátrahagyja a munkahelyi gondjait és nem is gondol rájuk addig míg újra be nem megy másnap. Gondoltam, ha neki sikerül, nekem is sikerülhet. Ezen felbuzdulva ezen a héten már próbálom ezt a szemléletet alkalmazni, nehezen megy, de jól haladok. A reggeli gyomorgörcs míg jellemző, de azon is dolgozni fogok, hogy elmúljon. Miután letelik a munkaidő, igyekszem nem gondolni a munkára, nagyon nehezen megy, de megpróbálok minden tőlem telhetőt. Míg bent vagyok a munkahelyemen szinte befeszülve ülöm végig a 8 órát. Ezen csak úgy tudok változtatni, ha a fejembe táplálom azokat a gondolatokat, amelyeket már eddig is az életem részévé szerettem volna tenni: "Nem érdekel ki mit gondol rólam", " a tőlem telhető legtöbbet nyújtom, ha ez nem elég nekik, majd elbocsátanak", "felesleges azon aggódnom, hogy ki mit gondol, vagy hogy megfelel-e nekik a munkám, ha rágörcsölök, attól nem lesz jobb", " Mi a legrosszabb, ami történhet? Maximum elvesztem az állásom, de ez még nem a világvége." Hm. Meglátjuk mennyire válik be.

A buszon, mikor leülök egy olyan ülésre, ami szembefordul a többiekkel, akkor sokszor azzal foglalkozom, hogy mások azt nézik, hogy hova nézek, ilyenkor tudatosan próbálok csak kifele nézni az ablakon, ha elálmosodom, akkor sem alszom, mert akkor azt hiszem, hogy figyelni fogják, hogyan alszom, én pedig utálom, hogyha néznek alvás közben. Ha olvasok, de nem tudok odakoncentrálni, mert a gondolataim valamiért elkalandoznak, akkor az jut eszembe, hogy valakinek biztosan feltűnt, hogy már fél órája nem lapoztam és ugyanazt az oldalt bámulom merengve.

Amikor bemegyek egy emberekkel teli váróterembe sokszor érzem azt, hogy minden tekintet rám mered, hogy az emberek azzal foglalkoznak, hogy éppen mit csinálok. Mintha folyton a figyelem középpontjában állnék. Leülök és várakozok, de mikor mindjárt én jövök, és fel kell állnom, akkor megint a színpadon érzem magam, a nézőközönség előtt, akik fürkésző tekintetükkel csak azt várják, hogy valami cikis dolgot csináljak.

A munkahelyemen többen vagyunk egy irodában és gyakran szorongok, hogy valaki rákérdez, hogy mit csinálok, vagy figyelik, hogy éppen mivel foglalkozom. Igaz, a főnököm néha-néha rákérdez, de egyébként biztosan nem nézik annyiszor, mint amennyiszer én ezt gondolom. Ha találkozom emberekkel a folyosón, ami gyakran megesik, lévén, hogy ide-oda mászkálós kollégákkal vagyok körülvéve, mindig az jár a fejemben, hogy most mit gondolnak, hova megyek, hogy esetleg figyeli valaki, hogy mikor megyek mosdóba és túl gyakorinak találja. Azért is gyomorgörcsöm van, hogy kitöltsem a 8 órát, és ha éppen egy pillanatig nincs tennivalóm, akkor pánikba esek, hogy gyorsan találnom kell valamit, mert különben észreveszik, hogy már 2 perce nem dolgozom semmit. Ezek téves gondolatok, a legtöbb ember a saját munkájával van elfoglalva, nem érdekli, hogy én mit csinálok, maximum a főnökömet, de a többieket nem hinném, az pedig biztosan nem igaz, hogy egész nap csak engem figyel mindenki, hogy azzal vannak elfoglalva, hogy mit csinálok.

Ha ezt elmesélném egy nem szociális fóbiásnak biztosan az jutna az eszébe, hogy üldözési mániám van, hogy azt gondolom állandóan figyelnek. Nem, nincs üldözési mániám, csak szociális fóbiám, ami ilyen. Mindig mások általunk kiváltott reakcióira koncentrálunk, arra, hogy mások mit gondolnak rólunk. Azt hisszük, hogy mások csak velünk vannak elfoglalva. Többet kellene csak saját magunkra és az általunk végzett tevékenységre összpontosítanunk és kevesebbet a külvilágra, kevesebbet "gondolat olvasnunk".

Világéletemben problémám volt a köszönéssel. Látok gyerekeket, akikre rászól az anyjuk, hogy „köszöntél, kislányom/kisfiam?”. Zavarban vannak egy kicsit, aztán vagy köszönnek, vagy nem. Ez az egyik legösszezavaróbb dolog a tinédzser korban, amikor a csókolomozást kinőjük, de akkor mi legyen helyette? Ott az a rengeteg féle köszönési forma, bármelyiket ízlelgetem, mind hülyén hat. És nincs cikibb (már hogy ne lenne) annál, mint amikor udvarias akarok lenni, jó előre köszönök egy sziával a boltban és erre lejónapotoznak, vagy épp fordítva. Ha nem sikerül a párosítást eltalálnom, akkor mindig iszonyú zavarba jövök belül. Most miért jónapotozott le, amikor ugyanannyi idősek vagyunk vagy most miért hellózik rám valaki, amikor hivatalos ügyet jöttem intézni. Senki nem tanított meg rendesen köszönni. Vannak rokonaim, akiket a mai napig nem tudom, hogy tegezek-e vagy magázok, de ezt még ki lehet kerülni ügyeskedve, de a köszönést? Köszönni kell, jön felém az ember, és nekem választanom kell a listáról egy kifejezést, amivel megilletem, ha mellém ér.

A munkahelyen elvileg mindenkit tegezünk, kivéve, akiket nem. Na, ez egy szép szabály. Sokan csak kicsit idősebbek nálam, azzal nincs gond. És vannak a nagyon idős urak. Na de mit kezdjek a kettő közötti korosztállyal? És mi van, ha én lejónapotozom, de ő sértésnek veszi? Vagy még rosszabb, kiröhög! Mai napig traumaként él bennem, amikor lejónapotoztam a fiatal fogorvosomat telefonban, ő meg kiröhögött. Hát ez nem segített az akkor épp kifejlődőben lévő telefon-fóbiámon. Ehhez a momentumhoz kötöm a csodás kezdetet, vagy legalábbis a tudatosodás kezdetét.

Szóval jön szemben egy arc a folyosón, én meg legszívesebben visszafordulnék, mert jaj köszönnöm kell. Semmi többet, de ez elég ahhoz, hogy megforduljon a fejemben a hátraarc gondolata. Aztán fogom és seggbe rúgom magam, hogy márpedig miért futamodnék már meg, csak egy nyamvadt jónapotról van szó. Akkor nincs bajom, ha ismerem az illetőt, csak erre jár egy csomó ismeretlen is…

Ha gyerekem lesz, nem hagyom egyedül a zavarosban, biztosra megyek, hogy ez ne okozhasson neki ekkora stresszt, hogy köszönni kell. 2 másodpercek miatt ne rettegjen ismeretlenektől és látogatóba érkező vendégektől, mint az anyja.

Nálam a vízválasztó az az időszak volt, amikor 5 évet egyedül dolgoztam, nem volt főnököm, sem kollégák. Ez az időszak sokat segített a szociális fóbia enyhítésében. Sokat gondolkoztam, hogy miért változott meg sok minden azóta, miért lettem nyugodtabb, miért enyhült a szociális fóbiám. Azért, mert ebben az 5 évben megnőtt az önbizalmam, mivel nem állt fölöttem egy főnök, hogy leszidjon, hogy folyton figyelje, hogy mit csinálok, hogy nem kellett azt éreznem minden nap, hogy bizonyítanom kell, hogy nem kellett arra pazarolnom az energiám, hogy jól kijöjjek a kollégákkal, így sikerült teljes mértékben a munkára koncentrálnom és ez magabiztosságot és önbizalmat adott. Rádöbbentett arra, hogy van az a terület és élethelyzet, ami ha adott, akkor jól végezhetem a munkám, akkor maximálisan helyt tudok állni. Nem volt az az érzésem, hogy én mindig mindenben béna vagyok. Mióta eljöttem erről a munkahelyről már tudom, hogyha békén hagynak, ha egyszerűen hagynak dolgozni akkor jó lehetek. De ehhez az kell, hogy engedjenek egyedül, önállóan dolgozni, ne ellenőrizgessenek folyton, ne figyeljék, hogy mit csinálok. 

Az önbizalomnövelés egy szociális fóbiásnak nehéz lehet, hiszen azok a helyzetek, amiből önbizalmat merít egy normális ember, azok a helyzetek nekünk pont nehezek, és pont önbizalomcsökkentőek. Az iskolai vagy munkahelyi szituációk csökkentik az önbizalmunkat, pedig nekünk pont az ellentettjére lenne szükségünk. Arra, hogy találjunk olyan dolgokat, amikben jók vagyunk, amiben a maximumot tudjuk nyújtani, ehhez sajnos eleinte lehet, hogy elkerülő magatartás folytatására lesz szükség. Hiszen, ha elkerüljük a fóbiát okozó helyzeteket és csak csendben, magunk próbálunk boldogulni az is segíthet. Tapasztalatból mondom, hogy sokkterápia nem segít, az csak még jobban visszataszít a fóbiába. A magam példájából kiindulva próbáljuk meg az elkerülő magatartást egy ideig és abban boldogulva, önbizalmat növelni, ha pedig már elértünk egy egészséges önbizalomszintet, akkor próbáljuk meg a félelmet keltő helyzeteket legyőzni, de csak lassan, fokozatosan. Ez így nehéz és hosszú ideig is tart, de szerintem ez hatásos. Ha belekényszerítjük magunkat a félelmetes helyzetbe és újra és újra átéljük a szörnyűségeket, attól csak még ügyetlenebbnek és még nagyobb szociális fóbiásnak érezzük magunkat majd.

Tesóm szerzett egy könyvet, amit én is el akarok olvasni, mert azt mondta, hogy sok kérdésre talált választ benne. A válasz pedig nem más, mint az introvertáltság. Mindig is tudtuk, hogy visszahúzódó személyiségek vagyunk, csak ennyire tudományosan még soha nem lett ez alátámasztva. Mivel még a könyvet magát nem olvastam, csak a hallottakat írom egyelőre le, nem annyira tudományos megfogalmazással.

Szóval az emberiség kb harmada introvertált, a többi extrovertált. Az extrovertáltak a folyamatos nyüzsgéstől töltődnek fel. Abból szerzik az energiájukat, ha emberek közt vannak. A rengeteg szociális kapcsolatukból táplálkoznak. Ha egyedül maradnak, akkor elkezdenek lemerülni, kétségbe esnek. Ezzel szemben az introvertáltak nem képesek annyi kapcsolatot kialakítani, csak a mély kapcsolatok töltik fel őket, nem tudnak a felszínen elevickélni. Őket lemeríti a hangos, nyüzsgő közeg, mert túl sok számukra az inger. Akkor tudnak feltöltődni, ha egyedül vannak, magányosan meditálhatnak.

Na és a lényeg. Egy introvertáltból soha nem lesz extrovertált. Erőlködhetek én, hogy szociális, party állat legyek, de mindig le fog fárasztani. Egy intro csak akkor tud élvezni egy bulit, ha tudja, hogy fix idő múlva már a saját kis vackában fogja kipihenni, ezt érzem is magamon. Ha nagy nehezen ráveszem magam egy bulira, akkor tudom élvezni, ha tudom, hogyan jutok haza, és másnap lesz időm kipihenni. Ennek hiányában csak végigpuffogom az egész bulit, ha nem ismerem a menekülési útvonalat. De nem azért akarom a menekülő utat észben tartani, hogy első adandó alkalommal lelépjek, csak a biztonságérzetem miatt van rá szükségem. Erőlködhetek, hogy sok ismerősöm legyen, nagy ismeretségi kört építsek ki, de nem fogom tudni kezelni a sok embert, én csak kevés, de mély kapcsolatot tudok kialakítani. És így tovább...

Az irányultság velünk született adottságunk. És azért annyira nehéz introként boldogulni, mert az extrovertáltak uralják a világot, mivel többen vannak. Ami még fontos különbség a két csoport közt, az az agyunk felépítése. Az introvertáltak agya tesz egy extra kört az önmarcangolás pályáján, mert a cselekvés előtt az inger még elmegy a „na, gondoljuk még ezt át” központba. Az extrovertáltak meg egyből a cselekvő központjukba jutnak, ők egyből cselekszenek. Illetve valahogy az érzelmi központ is előbbi esetben a gondolatokhoz van kötve, utóbbinál meg a cselekvéshez.

Amiért ez fontos lehet, az az, hogy sok szocfóbos nem érti, amikor azon rugózok, hogy a gondolataim okozzák a szorongásom. Ők nem tudják ennyire megfogalmazni, hogy egy-egy szorongós helyzetben mit gondoltak, amitől annyira féltek. Én meg igen. Én tudom, hogy a gondolataim határozzák meg a hozzáállásom. Nagy valószínűséggel az extrovetált szocfóbosok tényleg a cselekedetükhöz közvetlenebbül kapcsolják a félelmet, míg én a gondolataimhoz. Azt viszont nem tudom, hogy ez hogyan hozható össze a kognitív terápia alapjaival, ami a gondolatokon keresztül kezeli a szocfóbot. Nem tudom, milyen lehet a megoszlás intro-extro szocfóbosok közt, de valószínűleg az extrovertáltak sokkal jobban megsínylik ezt az állapotot, míg pl az én introvertált személyiségem alapból közel áll a szocfóbhoz, tehát a fóbia nélkül sem lenne sokkal-sokkal másabb az életem.

"Tévedni emberi dolog" vagy " Aki nem dolgozik, nem is hibázik" és még sorolhatnám a köztudatban fellelhető okosságokat. Én is egyetértek ezekkel a kijelentésekkel, de ha mélyebben a dolgok mögé nézünk, a mai kor szemlélete nem ezt tükrözi. Ma már a médiából és a köztudatból is a tökéletesség, mint általános igény, tükröződik. Mindenütt ezt sugallják. A munkahelyeken azt, hogy senki sem pótolhatatlan, hiszen ha elmegy egy dolgozó van helyette száz másik. A műnők, a divatot követő elnőiesedő pasik azt, hogy tökéletesen kell kinézni. A munkahelyemen megfigyeltem, hogy a feletteseim vagy a kollégáim sem merik sosem azt mondani, hogy "nem tudom". Egyszerűen ilyet ki nem ejtenének a szájukon, mintha ez egy tiltott kifejezés lenne. Ehelyett ha felteszek nekik egy kérdést, amire nem tudják a választ, elkezdenek mellébeszélni, valami teljesen másról hadoválnak. Ilyenkor természetesen én érzem hülyének magam, mert nem értem, hogy ez hogy jön ide, vagy miről is beszélnek tulajdonképpen. Én kimondom, hogy ha nem tudok valamit. Hiszen pont arra törekszem, hogy tudatosítsam magamban, hogy nem vagyok tökéletes. Ha hibázok, akkor az rendjén van, hiszen ember vagyok. Lehet, hogy a munkahelyemen ennek majd meglesz a böjtje, hiszen a sok "tökéletes" ember között lesz egy a hibáit felvállaló, a "nem tudom" kifejezést bátran kimondó, tökéletlen emberi lény, aki nem színlel határozottságot és magabiztosságot, ha az nem valós. De nem érdekel, ez a célom, hogy ezt felvállaljam, hiszen ember vagyok.