Nem tudom megtenni, én erre nem vagyok képes!

Ismerős „érzés”? Mennyiszer „éreztem” úgy, hogy valamire nem vagyok képes, nem tudom megtenni. Nem tudok telefonálni. Nem vagyok képes elmenni az orvoshoz és kérni egy beutalót kontrollra. Nem bírok kiállni magamért. Képtelen vagyok hangosan beszélni.

„Dehogynem, csak akarni kell”

„De nem érthetitek, én érzem, hogy nem vagyok erre képes”

Tényleg érzem? A kognitív szemlélet szerint az érzések csak a gondolataink következménye. Hát mégis hogy érezhetném máshogy, ha folyamatosan azt szajkózom magamban, hogy „nem tudom, nem tudom, nem tudom, nemtudom, nemtudom, nemtudomnemtudomnemtudom, én erre NEM VAGYOK KÉPES” Mert az az igazság, hogy mielőtt felvenném a kagylót, hogy tárcsázzak egy számot, ez a mantra megy bennem. Nem arra figyelek, hogy milyen számot tárcsázzak, nem arra, hogy kit keresek, sem arra, hogy mit akarok tőle, hanem csak arra, amit az agyamnak mondok, hogy nem tudom ezt megtenni. És akkor elkezdem „érezni”, hogy nem tudom megtenni, ettől meg már egyenes az út a kudarcba, hiszen minek próbáljam meg, ha úgysem tudom?! Ha meg nem próbálom meg, azzal csak bebizonyosodik, hogy lám lám, tényleg nem tudtam megtenni. „De hiszen én megmondtam, hogy nem tudom”

Nagyon vigyázni kell, hogy mit mondok az agyamnak, mert elhiszi. Ha azt mondom neki, hogy nem tudom, akkor ő el is fogja nekem hinni minden további nélkül, és ott vagyok magamra hagyva a gödörben. Mennyivel másabb lenne, ha azt hajtogatnám, hogy „megtudom csinálni, megtudom csinálni…” De miért nem teszem ezt? Valaki régen (én magam) belelökött a nemtudom-spirálba és onnan már nincs kimászás?

Ellenkezünk kézzel-lábbal a pozitív gondolatok ellen, mert azok nem védenek meg a csalódástól? Az olyan önelégült, ha azt hajtogatom, hogy meg tudom csinálni, én meg nem vagyok az? Vagy tényleg elhisszük, hogy nem tudjuk megtenni… Tényleg elhiszem, hogy nem tudok elmenni az orvoshoz? Hiszen működik a két lábam. Nem tudok bemenni? De hát tudom, hol van, tudom, ki az. Nem ismerem a rendszert, és tuti óvatlanságból bepofátlankodok valaki elé, aki régebb óta vár, mint én? Na de ez miben gátolja az orvoshoz menetelt? Beéghetek százszor, de attól még nem igaz, hogy NEM TUDOK elmenni az orvoshoz. Van szám, tudok beszélni, el tudom neki mondani, hogy mit akarok. Akkor mégis miért mondom azt, hogy nem tudok elmenni az orvoshoz. Retteghetek akármennyire, az fizikai akadályt nem képez. A félelmeimből és szorongásaimból nem fog kinőni elém egy áthatolhatatlan fal. Felesleges ahhoz ragaszkodnom, hogy nem tudok elmenni. Félek elmenni, ez az igazság, nem az, hogy nem tudok.

Mondjuk még ezzel sem vagyok előrébb sokkal. Mert ezt is elfogja hinni az agyam, és generál nekem mééég több félelmet útravalóul. Akkor mégis mi lenne a megoldás? Mivel kábítsam az agyam, hogy hajlandó legyen velem együttműködni a közös cél érdekében? Mondjam neki azt, hogy régen rettegtem orvoshoz járni, mert nem sűrűn voltam, és nem ismertem a rendszert, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok képes elmenni. Azzal, hogy erőt veszek magamon és elmegyek, egyre inkább kiismerem a helyzetet, és egyre kevésbé lesz félelmetes a továbbiakban? Valami ilyesmit tanácsolnak az okosok, és érzem is, hogy ez működhet, csak a reflexeimet kell kikapcsolni, hogy ne az legyen belőle, hogy „nem vagyok képes elmenni az orvoshoz”

Nagyon sokan szenvedünk a „nem tudom” betegségben, és egy pillanatra sem állunk meg, hogy megkérdőjelezzük ezeket a berögződéseket. Könyörtelen racionalizmussal szemügyre vegyük, hogy TÉNYLEG képtelenek vagyunk egyedül beülni egy kávézóba? Hiszen a lábunk elvisz odáig, ülni is tudunk, el tudjuk odáig koordinálni a testünket. De tovább is mehetünk. Tudunk olvasni, meg tudjuk nézni az itallapot. Ha kijön a pincér, ki tudjuk nyitni a szánkat, hiszen nap, mint nap megtesszük, ott miért ne sikerülne valamit kinyögni? Miért mondjuk mégis azt, hogy nem tudunk egyedül bemenni egy kávézóba, ha nem igaz? Félünk, mert szocfóbosok vagyunk, de attól még nem igaz, hogy nem tudjuk megtenni.

Nem tudunk elmenni állásinterjúra? Ugyanez… Esetleg nem akarunk, na azt már elhiszem, de akkor ne a nem tudással takarózzunk már! Most pedig fogom magam és innentől kezdve minden „nem tudom”-ra 5 „megtudom csinálni”-val fogok válaszolni, meglátjuk milyen lesz.

Kicsit hasonló, amit Burns könyvében olvastam a halogatásról. Ha folyton arra várunk, mikor lesz kedvünk megcsinálni valamit, akkor soha nem fogunk semmit se csinálni. A kedv akkor kezd el jönni, amikor már elkezdjük csinálni, de nem előtte. Ha viszont már benne vagyunk, akkor már megy minden a maga útján. Én is várhatok arra otthon kushadva, hogy elmúljon a félelmem, majd akkor kimerészkedem élni az életem, ha már nem félek, de magától nem fog elmúlni. Csak akkor, ha belemegyek a helyzetekbe. Persze írtam, hogy az expozíciós terápia nem működik a hagyományos értelemben, tehát ésszel kell belemenni a helyzetbe, de amíg bele nem teszem a kis lábamat a vízbe, addig nem fogok megtanulni úszni a partról vágyakozva. „Csak akarni kell” :D jaj de utálom ezt.