Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Bekerültem néhány órára egy másik osztályra, ahol olyan emberek dolgoznak, akikkel az üdvözlésen kívül nem mentem eddig tovább.Többen dolgoznak az osztályon és egész nap csapatmunkáznak, beszélgetnek, együtt intézik az ügyeket. Én meg bekerültem oda egymagam, hogy elvégezzek egy munkát. Ott ültem egész nap kukán, kezdeményezhettem volna velük beszélgetést, de nem ment. Néhányszor szóltam egy-két emberhez, de kollektív beszélgetésekbe nem mentem bele. Egy idő után nagyon bénán kezdtem érezni magam és azt gondoltam, hogy már mindenki azon gondolkodik, hogy én milyen kuka vagyok és ezentúl így fognak rám nézni. Ezt sosem mosom többé le magamról. Az járt a fejemben, hogy örökre eljátszottam a lehetőségem, hogy megismerkedjek velük. Mintha csak ez az egy lehetőségem lett volna. A mindent vagy semmit gondolkodás tipikus esete. Most vagy soha! Valójában el voltam foglalva a munkámmal, és biztosan nem gondolják rólam, hogy egy kuka vagyok, egyszerűen látják, hogy zárkózott vagyok. Na és, ha zárkózott vagyok? Ilyen vagyok és kész, ettől nem vagyok kevesebb, mint ők. Így kellene gondolnom. Tudom, hogy az önelfogadás terén még van hova fejlődnöm.