Lehet, hogy erről a témáról már írtam, de most nem ugrik be.

Bevezették az elsőajtós felszállást a buszunkra. A buszunkra, amivel munkába járok apukámmal. Apukám meg mindenen felháborodik, ami nem felel meg az ő logikájának, nézőpontjának, akármijének. Ezt ilyenkor mások tudomására is hozza. Nem üvöltözve, sem kifejezetten bunkón, de lenézően, lekezelően, vagy nem is tudom, minek nevezzem azt a stílust. Ma is szállunk fel reggel a buszra, mindenki megy az első ajtóhoz (nincs tömeg, csak hárman álltunk a megállóban), de ő nem mutatja fel a bérletét. Már bent jár a busz közepén, amikor meghallja, hogy a sofőr utána szól, hogy mutasson jegyet vagy bérletet. Ő meg neki áll háborogni, hogy most ezt miért kell, mi az értelme ennek, elment az eszük? De közben sértődötten megmutatja, hogy van neki bérlete.

Én is utálom ezt az új rendszert, értelmetlennek és sok esetben kényelmetlennek tartom, mert van olyan megálló, ahol iskolakezdéskor 50 ember fog felpréselődni. De nem kezdek el szélmalomharcot vívni egy buszvezetővel szemben, aki nem tehet arról, hogy mi az új előírás. És nem rendezek értelmetlen jelenetet annak kifejezésére, hogy én bizony más állásponton vagyok. Igen, én birka vagyok, aki együtt béget a tömeggel, és nem szól, ha nem tetszik neki valami. De amiért belekezdtem ebbe a sztoriba, az a mérhetetlen szégyen, amit akkor érzek, amikor apukám hőbörög. Egy hőbörgő öregembert látnak a többiek, akit a legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondolnak róla, de engem ott mellette megesz a szégyen, és legszívesebben letagadnám, hogy vele vagyok. De miért? Miért fáj nekem annyira, ha egy rokonomról gondolnak rosszat? Hiszen én nem a rokonaim vagyok. Amit ők tesznek, azért ők a felelősek, miért érzem azt, hogy ha apám tesz valamit, azért engem fognak utálni?

Vagy amikor reklamál a boltban, én meg idegesen feszengek mellette, és bocsánatkérően nézek az eladóra, hogy jaj, csak rólam ne gondolj rosszat, lécci. Miért baj nekem az, ha mások nem szeretik a szüleimet? Épp elég megfelelési kényszernek az, hogy nekem mindenkivel ki kell jönnöm, miért teszem még hozzá azt is, hogy a szüleimet is mindenkinek bírnia kell? Hiszen erre nem is lesz soha ráhatásom, akkor miért feszengek én tőle?

Megyünk autóval, ő meg áthajt a buszsávba, mert majd úgyis jobbra kanyarodik a végén. Nem gáz, hogy addig még 200 méter, kiemelt szegéllyel ellátott választóvonal van, ő átmegy, mert bár senki nincs előtte a normál sávban sem, neki ott jobb, meg a kresz így megy úgy, ha jobbra kanyarodsz, akkor engedi. Én meg csak azt érzem, hogy milyen felesleges a buszsávban menni, és mennyire utálom a buszsávban közlekedőket, és megint én szégyellem magam helyette, amiért ott arcoskodik. De miért szégyellem magam mások helyett? Nem elég a saját szégyenem.

És bár úgy tűnhet, hogy ez a bejegyzés megkomponált, hogy az egész azért született meg a fejemben, hogy erre a nagy felfedezésre jussak, de valójában ez a megvilágosodás csak az írás közben történt. Szóval rájöttem, hogy mindaz a szégyen, amit érzek apám helyett, az nem a külső emberek tényleges rosszallásából ered, hanem abból, hogy nem tudom elfogadni, hogy az apám sem tökéletes ember. Én azt szeretném, ha az lenne, ha mindenki szeretné, mert a gyerek tökéletesnek tartja a szüleit. És én még mindig a gyerek stádiumban vagyok. Nem mások nézik le olyankor az apámat, amikor reklamál, hanem én magam, csak ezt kivetítem kívülre, és szégyenkezem, mert azt az érzést könnyebb elfogadnom, mint a haragot apám viselkedése miatt, és mert a kívülállók megvetése ellen nem kell semmit tennem, mert nem tudok, de a saját haragommal szemben viszont nekem kellene lépnem, amihez viszont lusta és nyuszi vagyok. Mert kényelmesebb csendben szégyenkezni, mint szólni neki, hogy semmi értelme a buszvezetőnek hőbörögnie. Mert még szeretném tovább is azt hinni, hogy az apámnak mindig igaza van, mintsem, hogy szembenézzek azzal, hogy nem tökéletes, és nem kell minden lépésével egyetértenem, és ő egy tőlem különálló, egyszerű ember, mint ahogy én is önmagamban vagyok egy egység hibákkal, rossz tulajdonságokkal. És nincs értelme az ő hibáit magamra venni, mint ahogy a sikereiért sem arathatom le én a babért. Dicsekedhetek vele, milyen okos az apám, milyen ügyesek a gyerekeim, ez az én értékemhez semmit nem ad hozzá… mert én nem ők vagyok. És innen jöhetne is a következő okfejtés, hogy miért felesleges, ha egy anya a gyerekeivel dicsekszik a célból, hogy saját önértékelését növelje.