Tesóm szerzett egy könyvet, amit én is el akarok olvasni, mert azt mondta, hogy sok kérdésre talált választ benne. A válasz pedig nem más, mint az introvertáltság. Mindig is tudtuk, hogy visszahúzódó személyiségek vagyunk, csak ennyire tudományosan még soha nem lett ez alátámasztva. Mivel még a könyvet magát nem olvastam, csak a hallottakat írom egyelőre le, nem annyira tudományos megfogalmazással.

Szóval az emberiség kb harmada introvertált, a többi extrovertált. Az extrovertáltak a folyamatos nyüzsgéstől töltődnek fel. Abból szerzik az energiájukat, ha emberek közt vannak. A rengeteg szociális kapcsolatukból táplálkoznak. Ha egyedül maradnak, akkor elkezdenek lemerülni, kétségbe esnek. Ezzel szemben az introvertáltak nem képesek annyi kapcsolatot kialakítani, csak a mély kapcsolatok töltik fel őket, nem tudnak a felszínen elevickélni. Őket lemeríti a hangos, nyüzsgő közeg, mert túl sok számukra az inger. Akkor tudnak feltöltődni, ha egyedül vannak, magányosan meditálhatnak.

Na és a lényeg. Egy introvertáltból soha nem lesz extrovertált. Erőlködhetek én, hogy szociális, party állat legyek, de mindig le fog fárasztani. Egy intro csak akkor tud élvezni egy bulit, ha tudja, hogy fix idő múlva már a saját kis vackában fogja kipihenni, ezt érzem is magamon. Ha nagy nehezen ráveszem magam egy bulira, akkor tudom élvezni, ha tudom, hogyan jutok haza, és másnap lesz időm kipihenni. Ennek hiányában csak végigpuffogom az egész bulit, ha nem ismerem a menekülési útvonalat. De nem azért akarom a menekülő utat észben tartani, hogy első adandó alkalommal lelépjek, csak a biztonságérzetem miatt van rá szükségem. Erőlködhetek, hogy sok ismerősöm legyen, nagy ismeretségi kört építsek ki, de nem fogom tudni kezelni a sok embert, én csak kevés, de mély kapcsolatot tudok kialakítani. És így tovább...

Az irányultság velünk született adottságunk. És azért annyira nehéz introként boldogulni, mert az extrovertáltak uralják a világot, mivel többen vannak. Ami még fontos különbség a két csoport közt, az az agyunk felépítése. Az introvertáltak agya tesz egy extra kört az önmarcangolás pályáján, mert a cselekvés előtt az inger még elmegy a „na, gondoljuk még ezt át” központba. Az extrovertáltak meg egyből a cselekvő központjukba jutnak, ők egyből cselekszenek. Illetve valahogy az érzelmi központ is előbbi esetben a gondolatokhoz van kötve, utóbbinál meg a cselekvéshez.

Amiért ez fontos lehet, az az, hogy sok szocfóbos nem érti, amikor azon rugózok, hogy a gondolataim okozzák a szorongásom. Ők nem tudják ennyire megfogalmazni, hogy egy-egy szorongós helyzetben mit gondoltak, amitől annyira féltek. Én meg igen. Én tudom, hogy a gondolataim határozzák meg a hozzáállásom. Nagy valószínűséggel az extrovetált szocfóbosok tényleg a cselekedetükhöz közvetlenebbül kapcsolják a félelmet, míg én a gondolataimhoz. Azt viszont nem tudom, hogy ez hogyan hozható össze a kognitív terápia alapjaival, ami a gondolatokon keresztül kezeli a szocfóbot. Nem tudom, milyen lehet a megoszlás intro-extro szocfóbosok közt, de valószínűleg az extrovertáltak sokkal jobban megsínylik ezt az állapotot, míg pl az én introvertált személyiségem alapból közel áll a szocfóbhoz, tehát a fóbia nélkül sem lenne sokkal-sokkal másabb az életem.