Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Az a helyzet, hogy néha élvezem a stresszt. Mintha a stressz annak a jele lenne, hogy most valami nagy dolgot csináltam. Persze csak nekem nagy, de attól még nagy. Élvezem, ha a lábremegés ellenére is megteszek valamit, olyan ez, mint a bungee jumping. Belevetem magam a fóbiába. (mindez kizárólag a jobb napokra érvényes)

Véletlenül elhaladtam a Főnök nyitott ajtaja előtt. Na persze, hogy észrevett. Csak ritkán járok arra, nehogy elkapjon és hülye faladatokat bízzon rám. Mert rám csak hülye feladatokat szokott, mint a könyvtárba visszavivős. Vagy az olyan levél megírása, amiben semmi szakmai nincs, max 3 sor és az áll benne, hogy erre nem tudunk válaszolni, bocsesz. Szóval osontam, mégis észrevett. Emberileg nincs vele baj, de azért az adrenalin szintem mindig megugrik, amint belépek hozzá, mert a környezete is olyan főnöki, nekem meg a térdem összerogy a „hatalom” minden megnyilvánulásától.

Csak kérdezett valamit, én meg válaszoltam, el is poénkodtunk, nem tudom mitől, de egészen csacsogós formában voltam. Általában a kuka az én formám, nem a csacsogós. Na, megmenekültem, semmi hülye feladat. Erre várakozok ott az előterében, mert a titkárnőjével volt dolgom. Ott is eljópofiztam, ez egy ilyen nap, de sajnos nem voltam elég gyors, mert kiszólt megint a Főnök, hogy ott vagyok-e még. Mert a munkatársam, akivel egy irodában ülünk, ő most szabin van, és nem tudom-e, hogy hogy áll az egyik feladata, nem mondott-e valamit, mielőtt elment. Hát az a helyzet, hogy nem hagyott hátra utasítást, de ha hagyott is volna, nem sokra mentem volna vele, mert amikor valaki fontos dolgot kezd el nekem mondani, olyankor mindig bejön a szocfób HOMÁLY, és hiába magyaráznak úgy, mint egy ovisnak, én bizony 10 perccel később már nem is emlékszem rá. De most tényleg nem hagyott hátra semmilyen útmutatót, hogy mihez kezdjek a feladatával, ha rám szólnak.

Na, ekkor felhívta szegény szabadságon lévő munkatársamat a Főnök, de én se menjek el, hallgassam csak a beszélgetést, mert én kapom majd meg a feladatot, oh yeah. Odébb sündörögtem egy kicsit, és hallgattam, ahogy számomra érthetetlen nyelven telefonál a Főnök. Magyarul, csak a homály miatt én nem értek belőle egy kukkot sem. Közben úgy ad utasításokat, mintha a telefonba mondaná, de közben nekem szólnak. Vagyis gondolom én. Hogy írjam meg ezt meg azt, meg még bele ezt, és küldjük ide meg oda. Aztán leteszi, én meg nézek rá, hogy oké, de akkor most ezt ki írja, éééééén? Mert az nem így működik, akkor elszaladok egy diktafonért, és úgy lehet nekem feladatot kiadni, nem így, félig telefonba elhadarva. De nincs diktafon, csak eldarálja még egyszer, hogy írjam meg ezt meg azt, meg még bele ezt, és küldjük ide meg oda, én meg próbálok címszavakat az agyamba vésni, mert én hülye nem vittem magammal jegyzetfüzetet, és legszívesebben rohannék azonnal vissza a helyemre, mert mire visszaérek, már elfelejtem, hogy mit kell írni. Ezt el is mondom neki, amin jót röhög, de én egy okos lány vagyok, azt állítja.

Aztán a helyemen megpróbálom kibogozni a szálakat. Először a megmaradt címszavakat írom fel, legalább az ne vesszen el, amit átmenekítettem agyban. És akkor összeszedem minden bátorságomat, hogy én is felhívjam a munkatársam, hátha tud valami iránymutatást adni, és hátha ő többet értett abból, amit a telefonba mondott a Főnök. Ja, mondanom sem kell, de a Főnöki 10 percben úgy leizzadtam, mint egy maraton lefutásában (nem is tudok futni, rossz a térdem), erre hívjam fel a munkatársam. (Telefonálás nálam a szocfób csúcsa, tulajdonképp annak kapcsán jöttem rá, hogy nincs minden rendben velem, ez tényleg a totális leblokkolás, idegrángás, habzó száj, felakadt tekintet kategória) Mobilszám, ismerem jól, akit hívok, ráadásul számít is a hívásomra, mégis beletelik 10 remegő percbe, mire nagylevegő és tárcsázni kezdek. Majd 6 percen keresztül röhögve beszélünk, hogy ez nem normális, és ne aggódjak, ő már félig megírta otthon azalatt, míg én a Főnöktől visszajutottam a helyemre és összeszedtem a gondolataimat. Majd csak ki kell keresnem hangzatos mondatokat egy benti írásból, meg formába kell ráznom. És akkor megnyugszom, de közben átérzem azt is, hogy ami ennyi stresszel jár, az biztos nagy dolog, és büszke vagyok magamra, hogy most részese vagyok valami nagyobbnak, nem csak a szokásos 3 mondatos ’bocsesz, de nem tudunk válaszolni’ levelet kell megírnom.