Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Minden nap ugyanabban az időpontban megyek ebédelni a munkahelyemen. A takarítónő pedig pont akkor mossa fel a lépcsőházat. Senki más nem ebédel ekkor, csak én. Pont azért is megyek ilyenkor, hogy ne kelljen kényszerbeszélgetésekbe bonyolódnom másokkal étkezés közben. Ilyenkor legalább nyugi van, elbújhatok kicsit, lazíthatok az ebédszünetemben. Vagyis így lenne, ha a takarítónő nem tenne keresztbe. Mikor belépek a lépcsőházba, már megérzem a tisztítószer illatát, akkor már tudom, hogy megint rosszkor jöttem. Első egy-két nap, még nem volt belőle probléma, elintéztem egy elnézéskéréssel. De aztán már láttam rajta, hogy mennyire haragszik, hogy mindig összemászom a frissen mosott lépcsőket. Kezdtem magam egyre rosszabbul érezni emiatt. Amíg ettem, mindvégig azon agyaltam, hogy meddig húzzam el az ebédszünetemet, hogy ne kelljen visszafele is találkoznom vele és ne lássa, hogy megint elcseszem a munkáját. De sosem sikerült addig elnyújtanom, visszafele is szembesülnöm kellett a rosszalló pillantásaival. Aztán az egyik nap még be is szólt valamit. Rosszul esett, szocfóbos lettem megint egy pillanatig, de aztán kihúztam magam és mintha meg sem hallottam volna, amit mondott mentem ebédelni. Ekkor vérig sértődtem, és megfogadtam, hogy elkerülöm a takarítónőt. Így néhány napja inkább már nem is megyek ebédelni, csak olyan ételt hozok, amit az irodában is megehetek. Szocfóbos megoldás.