Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Úgy érzem magam a munkahelyen, mint egy csicska, akit ugráltatni, akinek dirigálni lehet. Nem hiába érzem így, hiszen ezt csinálják velem, én meg hagyom. Legalábbis eddig. Azzal magyarázom magamnak a helyzetet, hogy új vagyok, így nem vagyok abban a helyzetben, hogy ellenálljak, most még tűrnöm kell, hogy lássák az igyekezetemet és azt, hogy mennyire jó munkaerő vagyok, szorgalmas, egy igazi málhás ló, akire mindent rá lehet pakolni, aki nem rokkan össze, hanem mindent megcsinál, amivel megbízzák. Közben érzem, hogy nem jó ez így, nem szabadna hagynom magam, hiszen egy velem egyenrangú kolléga nem csicskáztathatna kénye-kedve szerint, ezzel túllépi a hatáskörét, ő nem a felettesem. Nem tudom mit kellene tennem egy ilyen munkatárssal, hogyan adhatnám a tudtára, hogy hagyja abba az ugráltatást, ne gondolja, hogy ő a főnököm. Persze, egyszerűen megbeszélhetném ezt vele, ez lenne a legtisztább megoldás, de nekem ez is gondot okoz. Nem tudok kiállni magamért, nem tudom az érdekeimet képviselni, nem vagyok képes arra, hogy közöljem vele, hogy nem adhat nekem utasításokat. Ráadásul látom a munkatársamon, hogy idegesíti, hogy mennyire hamar megtanultam a feladataim nagy részét, hogy már önállóan intézem az ügyeimet, ezért sokszor igyekszik keresztbe tenni nekem, a főnökünk előtt úgy csinálni, mintha az általa el nem intézett feladatok okozója én lennék, én lennék a hibás. Próbál kellemetlen helyzetbe hozni mások, főleg a közvetlen felettesünk előtt. Fáj neki, hogy a főnök szimpatizál velem, hogy többnyire kedvelnek a másik irodában az emberek, féltékeny rám. Tipikusan az a fajta ember, aki a szakmai és egyéb hiányosságait határozottsággal és magabiztossággal annyira jól tudja leplezni, hogy mindenki azt gondolja róla, hogy milyen jó szakember és milyen jól végzi a munkáját. Közben én már a második héten rájöttem, hogy ez nincs így. Jó megfigyelő vagyok. Látom, hogy sokat hibázik, csak annyi a különbség köztünk, hogy ő nem fél ettől és a hibáit jól tudja palástolni, a szőnyeg alá söpörni.

Gyakran felteszem magamnak azt a kérdést, hogy bennem van a hiba? Baj, ha mindenkivel próbálok kedves lenni, mosolygok, segítőkész vagyok, és mindenkivel emberi hangnemben beszélek? Egyszerűen a feladataimra koncentrálok és nem arra, hogy kiteregessem a magánéleti szennyesemet a második héten. Ez már ok arra, hogy eltiporjanak, hogy gyengének lássanak? Nem az lenne a legnormálisabb, ha mindenki így viselkedne? Nem lenne sokkal jobb a munkahelyi légkör, és hatékonyabb a munkavégzés? Vagy egy ilyen embernek, mint én mindig a munkahelyi csicska szerepe jut?