Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Az utóbbi egy hónapban teljesen motiválatlan lettem a munkakeresést illetően, de egy barátnőm unszolására elkezdtem megint hirdetések után kajtatni, találtam egy telefonszámot is, amit ma felhívtam. Persze, egy szociális fóbiásnak nem megy ez olyan könnyen, hogy csak fogom magam és felhívom a számot, előtte kicsit túlparáztam. Aztán végül rászántam magam és telefonáltam, előadtam az előre begyakorolt szövegemet, egy váratlan kérdésnél megtorpantam, mégpedig, ami arra irányult, hogy milyen végzettséggel rendelkezem. Nem is nevezhető váratlannak ez a kérdés, de tőlem még nem kérdezték egyszer sem telefonban, így nem számítottam rá, hogy azonnal beszélnem kell magamról. Ez egy asszisztensi állás, ahol csupán középfokú végzettség a követelmény, nem tudtam, hogy a diplomámról beszéljek-e, mert féltem, hogy túlképzettnek gondolnak. Nekem nem megy jól a lódítás, az információk elhallgatása sem, így mikor a végzettségemre rákérdezett a hölgy a telefonban elmondtam, hogy főiskolai diplomával rendelkezem, de abban a pillanatban máris éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj és ismét nem vagyok ura önmagamnak és a mondandómnak. Miért is történt mindez? Elég volt egy kérdés, amire nem készültem fel, egy helyzet, amelyben egy kicsit hazudni kellett volna és máris kijött belőlem a szociális fóbiás. Aztán abban maradtunk, hogy elküldöm a pályázatom elektronikusan. Nem éreztem jól magam a telefon után. Egyrészt büszke voltam magamra, hogy egyáltalán fel mertem hívni a telefonszámot, tettem valamit a cél érdekében, de sokkal erősebb volt bennem az az érzés, hogy béna voltam, talán nem beszéltem választékosan és érthetően, talán megérezte rajtam a másik fél a gyengeséget. Mialatt ettem magam a szerintem rosszul sikerült telefonbeszélgetés miatt, egyszer csak megcsörrent a telefon és behívtak interjúra. Na és itt jön megint képbe, hogy nem tudok jól összpontosítani stresszes helyzetben. Kicsit bonyolítja a helyzetem, hogy vidéken élek, és buszhoz vagyok kötve, ezért az állásinterjú időpontja nekem nagyon nem megfelelő, és ez még enyhe kifejezés. Még nem tudom, hogy oldom meg, hogy eljussak a megbeszélt időpontban a megbeszélés helyszínére. De én ahelyett, hogy megmondtam volna, hogy nem jó nekem így és kértem volna egy másik időpontot, azt mondtam, hogy természetesen megfelelő így, és ott leszek. Miért tettem ezt? Talán, hogy minél hamarabb megszabaduljak a félelmet keltő helyzettől és végre letehessem a telefont, talán, mert féltem, hogy azt gondolja rólam, hogy már most az elején is csak a probléma van velem. Hiszen nem mutathatom magam semmilyen helyzetben tökéletlennek.

Már előre félek, ha a véletlen folytán alkalmaznak akkor mi lesz. Szokásomhoz híven sosem kérdezek, sosem mondom semmire sem, hogy nem tudom, hanem tökéletesnek mutatom magam, aki nem hibázik, aki mindent maximálisan ért és tud. Ez persze nincs így, hiszen legbelül bénának, alkalmatlannak érzem magam, egy olyan személynek, aki még a legkisebb feladatot sem tudja önállóan, hiba nélkül megoldani. Viszont ez nem számít, mert ez állásügy, és ugyebár állásügyben magabiztosnak és tökéletesnek kell mutatnunk magunkat. De csak szerintem. Mikor benne vagyok az adott helyzetben, azt gondolom, hogy most inkább rámondom, hogy jó, aztán később majd csak megoldom. De később mikor mégsem tudom megoldani, akkor belekerülök a slamasztikába, hiszen én azt mondtam, hogy tudom és azt mondtam, hogy jó így, így már nem korrigálhatok, mert az, hogy nézne ki.

Tehát hétfőn állásinterjúm lesz, előttem egy hétvége, hogy felkészüljek rá. Éjjel nappal hallgatni fogom Paul McKenna Légy magabiztos CD-jét, gyakorlom az állásinterjú kérdéseket, előveszem a szorongás elleni önsegítő könyveket és hétfőig csak azokat fogom olvasni. Mindezek mellett viszont biztosan ideges leszek és vasárnap éjjel már aludni sem fogok tudni. Félek tőle, hogy nem leszek kellőképpen magabiztos, és nem keltem profi munkavállaló látszatát, hogy meglátják rajtam az izgatottságot és a bizonytalanságot, félek, hogy annyira stresszes leszek, hogy nem fogom tudni kifejezni magam érthetően és kellő módon. Sok mindentől félek, de ennek ellenére elmegyek és megcsinálom.