Ha beszélgetek egy idegennel, akár egy eladóval egy boltban, esetleg egy buszon, vagy egy állásinterjún, állandóan kisebbségi érzésem támad. Azt érzem, hogy meg kell felelnem a beszélgető partneremnek, nem szabad, hogy unalmasnak találjon, nem szabad, hogy butának gondoljon. Ha csend támad, azért magamat okolom, mert biztosan nem eléggé érdekfeszítő a beszélgetés velem. Holott ez két emberen múlik, nem csak én vagyok a felelős, hanem a másik is. A régi munkahelyeimen is mindig ezt éreztem, akár munkatársakkal, akár felettessel kellett beszélgetnem. Pedig elméletileg egy munkatárs egyenrangú fél, én mégis azt éreztem, hogy sokkal kevesebb vagyok, mint a másik, nem vagyok olyan okos, olyan talpraesett, nem végzem olyan jól a munkámat, tehát kevesebb vagyok. Mindenkivel, akivel nem állok közelebbi kapcsolatban és beszélgetésbe keveredek, ezt érzem. Akár lehet a családtagom vagy valamelyik barátom ismerőse is, akivel már többször találkoztam, mégsem beszélgettem túl sokat, vagy nem alakult ki köztünk közvetlenebb kapcsolat, amikor valamiért beszélgetésbe kell bonyolódnom velük, akkor előjön a kisebbségi érzés. Ez idővel sem javul, eltelhetnek évek is akár, ha egyszer felütötte a fejét a kisebbségi érzés valakivel szemben, nem múlik el, vagy csak hosszú idő múlva. Többnyire azt is érzem, hogy nincs kedvem velük beszélgetni, de MUSZÁJ. Szeretniük és kedvelniük KELL. Holott ez nincs így. Semmit sem muszáj, semmit sem kell. Egyáltalán nem baj, ha valaki nem kedvel, egyáltalán nem kötelező mindenkinek szeretnie. Az pedig végképp nem igaz, hogy kevesebb lennék mint bárki más. Ez megint csak egy torz gondolat, semmi több.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.