Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Próbálom elfogadni magam, nem rágódni sokat, ha keveset beszélek, vagy nincs kedvem emberekhez. Ilyenkor azt mondom magamnak, hogy ez így van jó, hiszen introvertált vagyok, ezért érthető, ha kevesebbet beszélek, mint az emberek többsége és inkább jobban szeretek megfigyelőként jelen lenni emberek társaságában, vagy hogy miért nem szeretek intézkedni a cégnél, miért esik nehezemre felhívni egy embert, aki nem reagált az ajánlatkérő e-mailemre. Aztán az jutott eszembe, hogy mi van, ha ez nem az introvertáltság miatt van, hanem a szociális fóbia egyik mellékterméke, azaz az elkerülő magatartás, csak nem veszem észre? Honnan tudom megállapítani, hogy ha nincs kedvem elmenni egy olyan társaságba, ahol régen gyakran volt kisebbségi komplexusom, erősebben jelentkezett a szociális fóbiám, oda valójában azért nincs kedvem elmenni, mert még mindig elkerülöm a szorongós helyzeteket, vagy csak egyszerűen az introvertáltságom miatt nincs kedvem olyan emberek társaságához, akiket nem kedvelek, akikkel sosem sikerült megtalálnom a közös hangot? Sok helyzetet, embert elkerülök, gyakran vagyok csendben egyszerűen azért, mert nincs kedvem másként cselekedni. De ez a "nincs kedvem" magatartás miből fakad? Az introvertáltságból vagy elkerülő magatartásból? Egyáltalán hogy tudnám ezt kideríteni?

Fennforgás van a munkahelyemen, elég nagy. Annyira nagy, hogy napi ügyeleteseket kell állítani, én is be lettem osztva. Érdekesen ellentétes reakciót váltott ki ez a helyzet bennem és főnökömben. Én pánikoltam, ő örült, mint majom a farkának, mert történés van végre.

Ezer helyről jönnek az információk, az ingerek, stresszelek, mert mérlegelnem kell, hogy milyen sorrendben oldom meg a dolgokat, nyomasztanak a rövid, 1 órás határidők, szorongok, hogy már megint kivel tudok mit megbeszélni, nem ismerek senkit, mégis kéredzkedjek el, hogy ne kelljen bent aludnom, fel kell készülnöm a beszédemre a 40 fős értekezleten, stressz és még több stressz. Ő pörög, hogy de jó, végre történik valami, nyüzsgés van, megy bandázni a sok ismerősével, akikkel együtt van beosztva ügyelni, bent lehet aludni, egy csomó túlóra pénz, az értekezlet számára csak egy baráti társaság, akik időnként összeülnek. Én meg szívesen lemondok a túlórapénzemről is, csak minél kevesebb részem legyen ebben az őrületben.

Neki pörgés és izgalom, nekem meg csak rettegés, kényelmetlenség és stressz.

Van egy kedves kollégám, aki állandóan hoz nekem valami finomat, néha gyümölcsöt, néha édességet. Nagyon jól esik, hogy ennyit kedveskedik, de mindig kellemetlenül érzem magam, ha kapok valakitől valamit, főleg ha ilyen gyakran. Úgy érzem, hogy viszonoznom kell. A minap mondtam neki, hogy nem lesz ennek jó vége, mert elkényeztet, erre ő, hogy MEGÉRDEMLEM. Na, ez az! Én azt érzem, hogy nem érdemlem meg, semmiféle pozitívumot, figyelmességet nem érdemlek meg másoktól. Azt természetesnek gondolom, hogy mindenkivel kedves vagyok és segítőkész, de ha a másik embertől kapok kedvességet, azt tehernek érzem. A munkahelyemen mindenkivel igyekszem jó kapcsolatban lenni, a fő feladatom ellátásához csapatjátékosnak kell lennem, sokat kommunikálni másokkal. Többnyire jól megy (színészkedek), ha éppen nincs rossz napom. Azt hiszem igazi csapattagként viselkedek, segítek másoknak, figyelmes vagyok, igyekszem megkönnyíteni mások munkáját, az információkat tovább adni. Ezzel szemben, ha valaki más teszi ugyanezt, ha segíti valamelyik kollégám a munkámat azzal, hogy megoszt velem információkat vagy megfelelően ellátja a munkáját, ezzel segítve az enyémet, akkor már-már úgy érzem le kell borulnom a lábai előtt. Holott ez semmi különös, mindenkinek így kellene végeznie a dolgát. Én ezt mégis felém irányuló figyelmességként fogom fel és azt érzem, hogy ezzel segít nekem, és hogy ezt valahogy viszonoznom kell. Hiszen nem kaphatok viszonzatlanul semmit, NEM ÉRDEMLEM MEG! Azt szeretném, ha a kollégám nem hozna többet nekem gyümölcsöt vagy édességet, mert ezzel igazolja mindazt, amit gondolok magamról.  A párkapcsolataimban is voltak régen hasonló problémáim. Ha kedvességet, figyelmességet kaptam akkor elkezdtem gonoszkodni, veszekedni. Addig csináltam ezt, amíg magamra haragítottam a páromat és ettől éreztem jól magam. Jelenleg szerencsére már reálisabban látom a helyzetem. Tudom, hogy ezt azért csináltam, mert úgy gondoltam, hogy csak rosszat kaphatok a másiktól, ezt érdemlem, és szükségem volt az önigazolásra. Ha rosszat kaptam akkor megnyugodtam, meg lett az a visszajelzés, amit vártam, amit jogosnak éreztem.

Úgy tűnik nem vagyok képes elfogadni a viszonzatlan segítséget, törődést, ezért megint fel van adva a leckém. Hogyan fogadjam el az őszinte, viszonzatlan segítséget? Hogyan fogadjak el úgy ajándékot vagy bármi mást, hogy ne érezzek késztetést a viszonzásra? Hogyan jussak el arra a szintre, hogy szeressem magam annyira, hogy képes legyek azt mondani, igaza volt a kollégámnak, hiszen tényleg MEGÉRDEMLEM!

Ez minden bizonnyal egy eltúlzott problémának fog tűnni minden olvasó szemében, amiről ezt a bejegyzést írom, de számomra hatalmas rettegést jelent mindez. Első munkahelyemen szembesültem először ezzel a kommunikációs eszközzel, azaz a faxgéppel. Elmondták gyorsan, hogy működik, de valószínűleg a szociális fóbiám miatt nem tudtam odafigyelni és semmit nem fogtam fel belőle. Aztán még ugyanezen a munkahelyen történt, hogy két nagy ember vendégeskedett nálunk, egy nagyobb cég vezetői lehettek, ha jól emlékszem. Általában ha faxolni kellett mindig volt egy ügyintéző az irodában aki megcsinálta helyettem, nekem nem kellett. De mikor ott volt a két nagy ember, akkor senki nem volt körülöttem és engem kértek meg, hogy egy fontos ügyiratot faxoljak el, próbálkoztam többször is, de nem ment. Persze nekik azt mondtam, hogy elfaxoltam. Ők viszont nem értették, hogy a titkárnőjük miért nem kapta meg a faxot. Nem tudtam mit tegyek, mégsem mondhattam, hogy nem tudok faxolni. Végül nem tudom mi lett az ügy kimenetele, gondolom elintézhette valamelyik ügyintéző ezt a faxot. Aztán a következő munkahelyemen szintén nem sikerült felfognom a faxgép működését, ami miatt össze sikerült vesznem az akkori "igen kedves" kolléganőmmel. A jelenlegi munkahelyemen egyszer kellett faxolni, de megkértem akkor az ügyvezető titkárnőjét, hogy segítsen, hiszen akkor még új dolgozó voltam. Segített is, elfaxolta helyettem, közben gyorsan elmagyarázta, hogy melyik gombot kell megnyomni és a papírt, hogy kell behelyezni stb. Mondanom sem kell, hogy megint semmit nem fogtam fel belőle. Azóta szerencsére nem kellett közelebbi kapcsolatba kerülnöm ezzel a rejtélyes technikai szerkezettel a múlt hétig, amikor is a munkavédelmisünk felhívta a figyelmem, hogy jövőhéten lesz majd egy megrendelő, amit mindenképp faxon kell eljuttatnom a célszemélynek. Akkor én ott lefagytam és azóta is szorongás jön rám, ha rágondolok, hogy valahogy el kell faxolnom a papírt. Úgy érzem sarokba vagyok szorítva, nincs menekülési útvonal, megfulladok. Segítséget nem szeretnék kérni, mert nagyon bénán érezném magam, hogyha mégis kiderülne, hogy még sosem faxoltam, magamtól pedig biztosan nem jövök rá, hogy kell ezt a furcsa gépet kezelni.

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy bagatel dolog, én mégis túlnagyítom, számomra ez egy rettenetes helyzet, amit nem tudom, hogy fogok megoldani.

Fogorvoshoz készültem a minap. Régen rettenetesen féltem a fogászaton, remegtem mikor a váróteremben ültem és a fogorvosi székben is nehezen tudtam leállítani mindezt, mindig féltem, hogy a fogorvos meglátja, hogy remegek és az nagyon ciki lesz. Aztán az évek múlásával valahogy elmúlt ez az irdatlan félelem és már néhány éve úgy megyek fogorvoshoz, mintha csak boltba mennék. Nem szeretek menni, de nem remegek, nem vagyok ideges, teljesen nyugodtan lépek be a váróterembe. Aztán pénteken megint mentem, de csütörtökön egész este a fejemben motoszkált. Egyáltalán nem féltem, nem stresszeltem magam miatta és emiatt hiányérzetem támadt. Próbáltam felidézni magamban, hogy milyen volt mikor még szorongtam a fogászati kezelés előtt és szerettem volna újra átélni. Ez furcsa, mert a szociális fóbiával és a munkahelyi szorongásommal is hasonlóképp vagyok. Mostanság vannak napjaim, mikor reggelente nincs hányingerem és gyomoridegem a munkába menetel előtt, de mikor ráeszmélek minderre, akkor addig-addig agyalok és gondolok a szorongásra, amíg újra előjön. Nem szeretem a szorongást, mégis ha valamiért elmúlik akkor hiányozni kezd, űr támad bennem. Talán mert annyira hozzászoktam, hogy furcsa ha nincs, mert az életem része, ezzel együtt nőttem fel és jó ideje ezzel együtt élem a felnőtt életemet is. Ha nem szorongok, akkor egyfelől félek, hogy újra felbukkan, másfelől mégis erővel szeretném újra előhívni, mintha az lenne a természetes, hogy velem van. Lehetséges ez? Hogy egy olyan érzéshez, tünethez ragaszkodunk ennyire, ami tulajdonképpen nagyon rossz számunkra, kellemetlen és többnyire a leküzdésén ügyködünk. De ha nincs, akkor mégis hiányzik. Ennyire az életünk részévé vált, hogy már az sem biztos, hogy meg akarunk szabadulni tőle?

Egy átlagos munkanapom reggeli monológja, amikor alig van munka. Nem értem, miből ered ez a mindent túlgondolás nálam.

Adott a szituáció, kaptam tegnap munkaidő után egy e-mailt, hogy mehetek a papírért, amit aláírtak a nálam fontosabb emberek. Köszi, puszi, miegymás. Ezt ma reggel olvastam, és ahelyett, hogy fogtam volna magam és elindultam volna a papírért, nekiálltam gondolkodni, mert miért ne…

Egyrészt azon, hogy mi lenne, ha megvárnám, hogy a titkárnő lemenjen érte, mert ő szokott. De ő azt gondolhatja, hogy én azt már tegnap rég átvettem. Meg elsőként nekem címezték a levelet. De lehet, hogy csak azért, mert tudták, hogy a titkárnőnk már tuti nincs bent olyankor…

Másrészt azon gondolkodtam, hogy mikor menjek le érte, hogy ne legyen túl korán, mert reggel 8:05-re NEM ILLIK odaállítani, hogy ide nekem azt a papírt. De mégis mennyit várjak. De 9 előtt közvetlen meg lehet, hogy épp nagy a hajtás, ha valami megbeszélés lesz, és akkor zavarnám őket. (lemértem, 5 másodpercbe telik a kezembe nyomni egy papírt, ha keresni is kell, akkor 8, tehát még nem esik a „feltartás” kategóriába, asszem) De ha nem közvetlen 9 előtt megyek, hanem még 3/4-kor? Vagy most? Ne mert most épp a titkárnőnk is lent jár, lehet, hogy felhozza? Mi van, ha van valami rigolyája, hogy ő csak délután foglalkozik ilyenekkel?

3 emeletről és egy olyan emberről van szó, akit ismerek látásból, 2-3-szor már voltam is ott, és fel is ismerne, hogy ki vagyok, tudja a nevem, ergo tudja, melyik a papírom, amiért megyek. Illetve ő írta, hogy mehetek érte…

De mégis, már 9 óra, és még nem mentem le a papírért, most már tuti azt hiszi, hogy ilyen lusta és hanyag vagyok, hogy nem érdekel, hogy haladjon az ügy.

Aztán összeszedem minden bátorságom egy kb fél perces interakcióhoz, le is merészkedek, de nincs ott senki az irodában. Eliszkoltam. Nehogy akár csak egy térfigyelő is meglássa, hogy arra jártam eredménytelenül. (nincs is térfigyelő…) De akkor most mikor próbálkozzak újra? Vagy hagyjam, a titkárnőnk úgyis előbb-utóbb arra jár?

És eredménytelen voltam. Nemhogy már azt értékelném, hogy én megpróbáltam…

Közben pedig a fontos emberek leléptek, mi van, ha neki is már el kellett mennie? Ő csak egy fontos ember titkárnője, de akkor is, sose lehet tudni.

Valójában csak 1 A4-es papírról van szó, nem az életemről. És ha nem agyalnék ennyit ezen, már rég lementem volna megnézni, hogy visszatért-e már a helyére… Hiszen csináltam már ilyet, legutóbb 25 perce, tehát képes vagyok rá. Csak valahogy sokkal kényelmesebb és rutinosabb mindent túlagyalni.

Második kísérlet ismét kudarcba fulladt. Talán az ő hangját hallottam a folyosón, de nem akartam utánajárni. Most már kezdek kétségbe esni, hogy soha nem lesz meg az az átkozott papír, pedig küldhetném is tovább, mert reggel már fontoskodó arccal közölte a futárunk, hogy ugye a héten nem lesz semmi.

Közben bejön a Főnök, közli, hogy már rábólintottak a nagyemberek a továbbfoglalkoztatásomra, már csak a technikai részleteket kell ma megbeszélniük. Én meg nem értem, hogy HÁT NEM LÁTJA??? Hogy alkalmatlan vagyok mindennemű munkavégzésre? Mi a francért akarnának tovább foglalkoztatni?? Majd felrémlik a fejemben a volt főnököm előző napi odavetett félmondata arra válaszul, hogy egyelőre már csak 1 hónapig tart itt a szerződésem… Hogy „akkor majd még elbeszélgetünk”. De miért??? Miért akarna velem elbeszélgetni nyilván nem arról, hogy náluk még mindig üresen áll egy hely? Amikor nem látják, hogy mennyire ALKALMATLAN vagyok?!

Miért hisznek bennem az emberek sokkal jobban, mint én saját magamban?

Nem ígérek semmit a továbbiakra, mert nem tudom milyen ütemben tudok velük haladni, de nem tettem le a dologról.

Korábbi részek:

1. bevezető lecke

2. lecke

3. lecke

4. relaxációs lecke

5. lecke

6. lecke

7. lecke

8. lecke

9. lecke

10. lecke

A hatalmába kerített megint ez az érzés egy ideje, úgy érzem semmire sem vagyok jó. A környezetemben mindenki tart valamerre, csak én nem. Nekem már rég egy karriert kellene építgetnem, családalapításon törni a fejem, ehhez képest még azt sem tudom, hogy mit szeretnék dolgozni, ha ott hagyom a mostani munkahelyem. Fogalmam sincs merre haladjak tovább, egyedül azt tudom, hogy mit nem szeretnék csinálni. Nem szeretnék sok kollégát magam körül és a főnökkel is ritkán akarok találkozni. De ez nem lehet egy életcél, ilyen munkahelyet találni. A lelkesedést sem érzem magamban mostanság semmi iránt, még egy utazás gondolata sem dob fel. Ha megpróbálom elemezni a gondolataim, mindig ott lyukadok ki, hogy a mostani letargiám okozója a munkám. Igaz, most van egy rövidke pihenő a héten, de már most azon agyalok, hogy megint menni kell dolgozni és ez ellen egész valómmal tiltakozom. Aztán megfordul a fejemben, hogy felmondok, amit nem gondolok komolyan, mivel még egy évet ki szeretnék tartani. De mégis, ha eljátszom ezzel a gondolattal, akkor arra jutok, hogyha felmondok akkor sem lesz jobb a helyzetem, mert nem tudom merre haladjak tovább. Egy igazi lúzer vagyok, aki semmire sem jó. Nyilván ezek hamis gondolatok, amit az elmém felfog, hiszen tudom, hogy nem vagyok értéktelen, de mégis ezt érzem. Jelen pillanatban nem tud az eszem felülkerekedni az érzelmeimen. A rinyálásom miatt még rosszabbul érzem magam, nem értem miért sajnáltatom magam már megint, miért van ez a visszaesés.

Ezen elmélkedtem, mikor anyukám felhívott telefonon és elmesélte, hogy mi jutott eszébe, mégpedig mikor a gimnáziumban felvételiztem és ő is elkísért engem és a felvételi után kijött a tanár és mondta neki, hogy "nagyon ügyes a lánya", erre ő büszke volt rám. Ez egy pillanatig jobb kedvre derített, de aztán megláttam megint a lényegét a dolognak, annak, hogy neki mindig csak a teljesítmény számít és, hogy mások előtt villoghasson velem. Anélkül miért nem tud büszke lenni rám? Miért fontos neki, hogy mit dolgozok? Ha gyári munkás lennék, akkor miért nem lenne rám büszke? Miért fontos neki, hogy mások mit gondolnak rólam? Miért nem lehetek értékes a szemében én magam, a végzettségemtől, munkahelyemtől, családi állapotomtól függetlenül?

Hirtelen átértékeltem az egész helyzetemet. Lehet, hogy az szüleim szemével látom magam? Értéktelennek gondolom magam, mert nem vagyok képes jól érezni magam ezen a munkahelyen, ahol most vagyok, mert nem tudom a jövőben mit szeretnék dolgozni? Mert fel akarok mondani? Ezek valójában nem is az én elvárásaim, hiszen én nem gondolom, hogy egy embert az határoz meg, hogy mivel foglalkozik, egy ember sokkal több ennél. Ezek nem az én gondolataim, hanem a szüleim elvárásai, amelyeket velem szemben támasztottak az eddigiek során és jól belém plántáltak, hogy megkeserítsék az életem. Szeretnék megszabadulni ezektől az elvárásoktól végre!

Az egyik kérdés, amivel főleg a munkahelyemen találkozom, de gyakran a magánéletben is, hogy mikor szakíthatok félbe beszélgetéseket? Hogyan tegyem úgy, hogy ne legyek illetlen, de ne is pancser, aki fél órát várakozik, hogy mások befejezzék a mondandójukat. Gyakran megesik, hogy bemegyek egy másik irodába, ahol éppen beszélget két kolléga, mivel illedelmes ember vagyok, ezért ilyenkor általában megvárom türelmesen míg befejezik, amit akarnak. Viszont, észrevettem, hogy ilyenkor ők azt hiszik, hogy ráérek és képesek még akár fél órát is beszélni magánügyekről is. Mivel én általában maximum egy fél percig zavarom őket, és általában sürgősek az ügyeim, ezért kénytelen vagyok kivárni a sorom. Ha én vagyok az ő helyükben, azaz én beszélgetek éppen valakivel és odajön valaki, akkor én azonnal félbeszakítom a beszélgetést és meghallgatom, hogy mit akar a harmadik fél, hátha az ő ügye sürgősebb, mint az, amiről mi diskurálunk a kollégámmal. Nekem udvariatlanságnak tűnne, ha odajönne egy kolléga és én ügyet sem vetve rá folytatnám a beszélgetést. Mostanában gyakran csinálom azt, hogy odatelefonálok a szomszéd irodába, mielőtt átmennék ezzel a szöveggel: "Szia, ráérsz? Akkor átmegyek hozzád egy kicsit." Így tutira nem szakítok félbe beszélgetéseket, vagy ha mégis megelőzne valamelyik munkatársam akkor is számít rá a kollégám, hogy megyek, így valószínűleg nem hagyja, hogy fél órát várjak, mint egy béna.

A magánéletben is vannak hasonló szituációk, például mikor hárman-négyen beszélgetünk egy társaságban és van egy-két egyén, aki szeret sokat beszélni és a világért sem adná át a szót másnak. Lenne mondanivalóm, de nem akarok a szavába vágni, ha viszont nem teszem, akkor addig beszél, amíg eltereli a szót másra, addigra már nem aktuális, amit én akarnék mondani. Ebben az esetben mi a helyes? Belevágni mások szavába? Hogy kell ezt úgy csinálni, hogy ne legyek illetlen, vagy túl erőszakos, aki kiköveteli, hogy elmondhassa, amit akar?

Azt hiszem eléggé kinyíltam már a munkahelyemen - már amennyire az introvertált személyiségem engedi - viszont azt mondhatom, hogy a szociális fóbia már csak kb. 20 %-ban gátol bármiben is. Legtöbbször csendben dolgozom, de nem a fóbia miatt, hanem mert így szeretem. Sok a munkám, és törekszem a precizitásra, ezért mindig igyekszem egyfelé koncentrálni, így a beszélgető irodatársaimat meg sem hallani. Sok a megoldandó probléma a munkám során, ez pedig odafigyelést igényel a részemről. Ezek a problémák hatalmas stresszt jelentenek nekem, sokszor úgy érzem az idegösszeomlás szélén állok, de erről talán egy másik blogbejegyzésben...

A minap épp kevesebb munkám volt, jobban ráértem beszélgetni a többiekkel, így belefolytam a társalgásba. Épp engem ugrattak, hogy elképzelnek engem bizonyos helyzetekben és biztosan azokban teljesen máshogy viselkedek, mint egyébként. Aztán elkezdtek mesélni egy lányról, akit az egyik kolléga ismer, aki "két szót nem tudott szólni", és meglepődtek mikor egy érdekes pletyka kezdett keringeni róla, "ki sem nézték volna belőle", hogy képes egy "ilyen" lány egy ilyen tettre. Aztán hirtelen mindegyik kollégának eszébe jutott egy sztori a saját ismerőséről, aki szintén "két szót nem tudott szólni" (mindegyik ezt a kifejezést használta). Természetesen magamra vettem. Tehát akkor ezt gondolják rólam is? Azt, hogy "két szót sem tudok szólni"? Egy pillanatig nagyon rosszul esett, mint régen, mikor mások is szóba hozták ezt. Mindig nagyon rosszul éreztem magam emiatt, azt hittem ez a szótlanság, csendesség, értéktelenné teszi az embert. Azt hittem emiatt én egy nulla vagyok, aki semmire sem jó.

Az emberek többnyire buták, csak ennyit tudnak leszűrni az emberi viselkedésből?! Nem mérik fel, hogy az ilyen beszélgetésekkel mekkora fájdalmat okoznak a másiknak? Bosszantó és szomorú.  Ezen szomorkodtam talán fél órán keresztül. Aztán a reális gondolatok utat törtek maguknak (ilyenkor érzem, hogy jó úton haladok, mert legtöbbször még mindig a hamis gondolatok bukkannak fel legelőször, de nagyon hamar érkeznek a reális gondolatok, hogy kiüssék a nyeregből az ANG-ket) és nevettem egy jót a kollégáim butaságán. Tisztában vagyok már azzal, hogy milyen vagyok. Lehet, hogy a szemükben én is "két szót sem tud szólni" ember vagyok, de nem érdekel. Tudom, hogy ha kedvem lenne beszélgetnék velük, és ezt meg is teszem mikor olyan a helyzet, ha éppen nem idegeskedem magam túl a rosszullét határáig, vagy ha éppen van egy szusszanásnyi időm a sok munka mellett, akkor sokat poénkodok velük, beszélgetek. Viszont nekem ehhez nyugodt körülmények és idő kell. Ez pedig ritkán van. Nem változom meg, nem fogom rosszul érezni magam, a kollégáim megjegyzései miatt, sokáig tartott még megértettem, hogy miért vagyok ilyen és az elfogadás sem volt egyszerű, és még ez a folyamat le sem zajlott teljesen, úgyhogy csak mosolygok rajtuk és ügyet sem vetek rájuk.