Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

A hatalmába kerített megint ez az érzés egy ideje, úgy érzem semmire sem vagyok jó. A környezetemben mindenki tart valamerre, csak én nem. Nekem már rég egy karriert kellene építgetnem, családalapításon törni a fejem, ehhez képest még azt sem tudom, hogy mit szeretnék dolgozni, ha ott hagyom a mostani munkahelyem. Fogalmam sincs merre haladjak tovább, egyedül azt tudom, hogy mit nem szeretnék csinálni. Nem szeretnék sok kollégát magam körül és a főnökkel is ritkán akarok találkozni. De ez nem lehet egy életcél, ilyen munkahelyet találni. A lelkesedést sem érzem magamban mostanság semmi iránt, még egy utazás gondolata sem dob fel. Ha megpróbálom elemezni a gondolataim, mindig ott lyukadok ki, hogy a mostani letargiám okozója a munkám. Igaz, most van egy rövidke pihenő a héten, de már most azon agyalok, hogy megint menni kell dolgozni és ez ellen egész valómmal tiltakozom. Aztán megfordul a fejemben, hogy felmondok, amit nem gondolok komolyan, mivel még egy évet ki szeretnék tartani. De mégis, ha eljátszom ezzel a gondolattal, akkor arra jutok, hogyha felmondok akkor sem lesz jobb a helyzetem, mert nem tudom merre haladjak tovább. Egy igazi lúzer vagyok, aki semmire sem jó. Nyilván ezek hamis gondolatok, amit az elmém felfog, hiszen tudom, hogy nem vagyok értéktelen, de mégis ezt érzem. Jelen pillanatban nem tud az eszem felülkerekedni az érzelmeimen. A rinyálásom miatt még rosszabbul érzem magam, nem értem miért sajnáltatom magam már megint, miért van ez a visszaesés.

Ezen elmélkedtem, mikor anyukám felhívott telefonon és elmesélte, hogy mi jutott eszébe, mégpedig mikor a gimnáziumban felvételiztem és ő is elkísért engem és a felvételi után kijött a tanár és mondta neki, hogy "nagyon ügyes a lánya", erre ő büszke volt rám. Ez egy pillanatig jobb kedvre derített, de aztán megláttam megint a lényegét a dolognak, annak, hogy neki mindig csak a teljesítmény számít és, hogy mások előtt villoghasson velem. Anélkül miért nem tud büszke lenni rám? Miért fontos neki, hogy mit dolgozok? Ha gyári munkás lennék, akkor miért nem lenne rám büszke? Miért fontos neki, hogy mások mit gondolnak rólam? Miért nem lehetek értékes a szemében én magam, a végzettségemtől, munkahelyemtől, családi állapotomtól függetlenül?

Hirtelen átértékeltem az egész helyzetemet. Lehet, hogy az szüleim szemével látom magam? Értéktelennek gondolom magam, mert nem vagyok képes jól érezni magam ezen a munkahelyen, ahol most vagyok, mert nem tudom a jövőben mit szeretnék dolgozni? Mert fel akarok mondani? Ezek valójában nem is az én elvárásaim, hiszen én nem gondolom, hogy egy embert az határoz meg, hogy mivel foglalkozik, egy ember sokkal több ennél. Ezek nem az én gondolataim, hanem a szüleim elvárásai, amelyeket velem szemben támasztottak az eddigiek során és jól belém plántáltak, hogy megkeserítsék az életem. Szeretnék megszabadulni ezektől az elvárásoktól végre!