Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Mostanában azon igyekszem, hogy lazítsak a maximalista, túl lelkiismeretes és túl precíz hozzáállásomon a munkámban, hogy kicsit lazábban tudjam kezelni a dolgokat. Ezzel párhuzamosan elkezdtem attól félni, hogyha ez sikerül, akkor átesek a ló túloldalára, és akkor nem fogom jól ellátni a feladataim, mert nem törődöm, megbízhatatlan, link alakká válok, vagy legalábbis mások így látnak majd. Amikor egy ügy elintézése nem rajtam múlik, akkor mindig rágörcsölök. Ha egyedül is el tudom végezni, akkor viszonylag nyugodtabban tudom kezelni a helyzetet, hiszen bízom magamban, ismerem magam és tudom, hogy időben készen leszek és a lehető legpontosabban a feladattal. Amint egy feladat elvégzéséhez mások segítsége kell, vagy mások válaszát kell megvárnom, akkor azonnal befeszülök és túlságosan túlparázom az egészet. Másoktól is elvárom az azonnali választ, a precíz munkavégzést, ugyanazt, amit magamtól is. Vannak pillanataim, amikor felismerem, hogy nem lesz ez így jó és próbálok lazítani ezen a hozzáállásomon. A minap pl. nem jött azonnal válasz egy partnercégünktől és ahelyett, hogy napi három üzenettel bombáztam volna őket, hogy választ csikarjak ki belőlük, úgy gondoltam, hogy nem foglalkozom az üggyel annyit, hiszen a labda náluk volt, tulajdonképpen nem rajtam múlt, hogy mikor válaszolnak. Aztán megkaptam a főnökömtől a letolást, hogy miért hagytam annyiban az ügyet, miért nem kaptunk még két nap után sem választ. Ok, de akkor hogyan kezeljem lazábban a dolgokat? Hogyan találjam meg az arany középutat? Nem maximalista, mindent túlgörcsölő, de még jó munkaerő, aki jól kezeli a szituációkat és eredményesen dolgozik, viszont nem link és megbízhatatlan, aki semmit nem intéz vagy végez el időben?

Sziasztok kedves Olvasók! Ha még vagytok :) Egy ideje nem jelentkeztünk, és nem tudom, meddig lesz ez még így, eléggé elfoglaltak vagyunk mindketten. Viszont érkezett egy olvasói levél, ami szinte beleillik a blog témakörébe. Nem annyira szociális fóbiáról, inkább introvertáltságról szól, és arról, milyen nehéz megértetni magunkat.

Főhősünk introvertált lány, enyhe szocfóbbal, egyetemisták életét éli, és próbál maga köré jó fej embereket gyűjtögetni, amikor szembejött egy számára bonyolultabb eset...

"Van nekem egy izgágább, szerintem túlságosan egyszerű felfogású ismerősöm, aki szimpatikus volt és láttam rajta anno, hogy nem ismer senkit, így "felkaroltam". Mondván nem árt nekem sem, ha a látókörömet tágítgatom, megismerek élethez lazábban hozzáálló embereket, építem a szociális hálóm, ami majd később lehet kamatozni fog. Egyáltalán nem terveztem, hogy havernál mélyebbre vinném az ismeretség szintjét. Gondoltam mások is így csinálják, az izgágább extrovertáltabb egyedek is így csinálják. Egy kis small-talk suliban, inger ide, inger oda, mosolygás, kerülni a mélyebb témákat, olykor-olykor sörözgetés.

És egész jól ment, tök büszke voltam magamra. Hogy na lám, én is tudok "fenntartani" ismerősöket, nem kell mindenkivel barátoknak lenni. De azért időközben számomra szépen lassan nyilvánvalóvá is vált, hogy ha akarnánk sem tudnánk mélyebben kommunikálni... Őt szimplán nem vonzza az értelmes, érveléses beszélgetés. Megannyiszor azon kaptam magam, hogy mesélgetek valamit, és annyit kapok válaszul, hogy "én ehhez hülye vagyok :D". "Miért vagy szomorú?" mikor nem voltam. "Miért nem pörögsz, mi baj?", pedig nem volt semmi baj. Megannyiszor. És én lenyeltem, illetve azt hittem, hogy amit csinálok az lenyelés, mert tudtam, hogy miért kérdi, tudtam jól, hogy nagyátlagban egy kívülállónak és főleg egy izgágább valakinek érthetetlen miért nem mosolygok folyton-folyvást, és vagyok partiarc amíg a fél percre levő megállóba megyünk. És arra jutottam, hogy én ezt megértem és elfogadom. Nem szokott még hozzá a visszahúzódóbb emberekhez. És akkor kérdezgetett számomra magánügy kategóriába tartozó dolgokat. Kerültem, ahogy csak tudtam, megint csak megértéssel és türelemmel, és elnézést kérően, hogy én nem nyílok meg olyan gyorsan, remélem, nem veszi rossz néven. És akkor láttam rajta, hogy untatom. Konkrétan azt éreztem, hogy mivel nincs lehengerlő sztorim a számára, érdeklődését vesztette, és telefonját kezdte nézni. ÉS akkor ezeket is lenyeltem, mert én érzem és látom jól, hogy neki a szórakozáshoz több inger kell, minimum pletyka, vagy valami poén, és én egyikkel se szolgálok minden egyes pillanatban, csak elvétve illetve amikor teljesen kipihent vagyok. És nekem ezzel nincs bajom, mert csak haverok vagyunk, és nem vagyunk egyformák. De mivel ő teljesen vaknak bizonyult a különbözőségünkre és folytatta a nyamvadt kérdéseit, így kitaláltam, hogy lenyelés helyett megpróbálom rávezetni, hogy nem csak pörgés és depresszió létezik a világon. Hogy nem feltétlen akarok vele szerelmi ügyemről csevegni. Hogy nem feltétlen kérek tanácsot, arra hogyan legyek nyitottabb és szórakoztatóbb. Azért, mert nekem minden jó, ahogy van.

És akkor ettől sem világosult fel és erőltette, hogy de barátok vagyunk és miért kerülöm, mikor nem is kerültem. Egyre inkább láttam rajta, hogy untatom mikor találkozunk, hogy nem tud engem hova tenni, és egyre többször kérdezgette, hogy Mi baj van? Haragszom-e rá, hogy mi rosszat tett? És ebből megint csak tudtam, hogy nem ment át, amit tudatni szerettem volna vele. Már miért haragudnék, hogy olyan amilyen? Én szimplán azért hoztam fel olykor-olykor, hogy én milyen vagyok, hogy jobban kijöjjünk, nem azért hogy tanácsot adjon, én miként változzak meg, vagy hogy őt miként hibáztatom. Szimplán információt osztottam meg, ami mindkettőnknek hasznos lehet a továbbiakban. De neki le kell egyszerűsítenie mindent, tehát én haragszom rá, pont. És amúgy mikor ezeket ecseteltem, és hogy tök nem haragszom, közölte, hogy "nem értem, én ehhez hülye vagyok".

És akkor rádöbbentem, hogy ebbe az egészbe kár az energia. Minek magyarázzak bármit is, ha nincs benne annyi érdeklődés, hogy esetleg egy icipicit megpróbálja megérteni, amit mindkettőnk érdekében magyarázok. Minden komolyabb próbálkozásomra, azt volt a reakció, hogy ő ezt nem érti, ő ehhez hülye, és elpoénkodta. És akkor itt már éreztem, hogy nem bírom lenyelni, mert sorra jött az elvárásaival...

Ezek mellett hívott inni, hívott mindenfelé. Ha nemet mondtam, mert egyéb programom volt, közölte, hogy akkor a program után jöjjek izibe, megvár. Mondom fáradt leszek, ne haragudjon, közölte, hogy dehogy leszek, és hozzam a többieket is akikkel a programom volt... Bedobott mindent. Olykor 40 percig is képes volt nyüstölni... És a legfőbb gond az volt ilyenkor, hogy én ezeket komolyan és magamra vettem. Elhittem, hogy tényleg meg kellene tennem ennyit ő érte, és hogy mekkora genny vagyok, hogy lemondom. De mikor huszadjára játszottuk ezt el, akkor már egyszerűen nem értettem, hogy lehet ennyire önző és tapintatlan, hogy abszolút nem érdekli, velem mi van és befér-e bármi programom még aznapra, de azért azonnal jelenjek meg, mert őfelsége unatkozik és neki most szórakozás kell, és ha megint lemondom, akkor érezzem hihetetlen rosszul magam.

És a sok nyelés után, mikor beközölte, hogy én márpedig kerülöm őt, és nem szeretem őt. Akkor eldurrant az agyam. Higgyen, amit szeretne. Nekem ilyen emberre nincs energiám. Aki a szóból nem ért, aki a tettekből nem ért, aki kedvére ferdíti a szavaimat, aki érzelmileg próbál zsarolni... és legfőképp, aki nem gondolkodik, csak cselekszik. És az a legérdekesebb, hogy nem értem, hogy lettünk haverokból az ő oldaláról nézve barátok. Az én oldalamról nem volt ez sosem több mint haverság. És akkor most hatalmas nagy bűntudatom van, mert ezek szerint valahol átvertem, mert most sértve érzi magát, mert a fentebb leírt őfelségés mondatot egy kicsit máshogy megfogalmazva, de feltettem kérdésnek, hogy igaznak érzi-e magára."

Biztosan mindenki ismeri azokat a filmeket, amelyek arról szólnak, hogy a fura házaspár elmegy kettesben vagy a gyerekekkel nyaralni és ott rájuk akaszkodik egy másik házaspár, akik minden áron barátkozni akarnak és lépten-nyomon feltűnnek, nem lehet őket levakarni, akárhogy is próbálja az ember. Pont egy ilyen filmben éreztem magam, mikor elmentünk a hétvégén wellnessezni egy szállodába.

Imádok elvonulni olyan helyre, ahol nem futhatok össze ismerőssel, rokonnal, baráttal. Ahol csupa ismeretlen vesz körül, olyankor tudok igazán felszabadult lenni. Éppen ezért tetszett az ötlet, hogy vonuljunk el pár napra wellnessezni, ahol feltöltődhetünk kicsit és talán elfeledhetem a munkahelyi problémáim. Rögtön az első nap lementünk a szálloda wellness részlegébe, ahol beültem a szaunába egyedül. A szaunát is akkor szeretem, mikor nincs benn senki rajtam/rajtunk kívül, ekkor tudom csak élvezni a helyzetet, amúgy kicsit feszengeni szoktam. Tehát örültem, hogy nincs benn senki, de örömöm nem tarthatott tovább 2-3 percnél, amikor is bejött a szaunába egy házaspár, akik rögtön beszédbe próbáltak elegyedni velem. Természetesen ha nagyon megemberelem magam akkor képes vagyok társasági emberként viselkedni, de általában nehezemre esik, így csak ritkán mutatom meg ezt az oldalam. A házaspárról a szaunában eltöltött 10 perc alatt szinte mindent megtudtam. Információt kaptam a foglalkozásukról, az anyagi helyzetükről, a lakhelyükről, a családi helyzetükről és még nagyon sok mindenről. Na és, mikor rólam kezdtek kérdezősködni és én csak a kérdésekre válaszoltam, akkor a házaspár nő tagja megjegyezte a férfi tagjának, hogy ne faggatózzon, majd elmesélem, ha akarom. Az ilyen jellegű megjegyzéseket nem szeretem. Természetes, hogy majd akkor mesélem el, ha én akarom, erre nem kényszeríthet senki, de ne hangsúlyozzák ki mások, hogy mennyire nem vagyok beszédes idegenekkel és mennyire utálom az ilyen helyzeteket. Ezen megsértődtem és onnantól kezdve próbáltam a házaspárt elkerülni, de sajnos nem sikerült, mert mindenhol ott voltak. A sókabinban, reggelikor, az asztali tenisznél, mindig mindenhol megjelentek, ahol mi. A kedves, barátságos stílusukkal csak zavarták az én elvonulós, magamba mélyedős hétvégémet. Persze ők ezt nem tudták, hogy én egy extra introvertált személyiség vagyok, akinek az ilyen emberek rettenetesen a terhére vannak, ők csak barátkozni, beszélgetni akartak.

Most, hogy itthon vagyok azon jár az eszem, hogy sajnálom, hogy ilyen vagyok. Sajnálom, hogy nem vagyok nyitottabb, közvetlenebb ember. Ezek az emberek nagyon kedves embereknek tűntek, még egy kicsit érdekesnek is, mégsem nyitottam feléjük egy cseppet sem. Persze mosolyogtam rájuk és hozzászóltam a témákhoz valamelyest, amiket felvetettek, de biztosan nem keltettem bennük olyan benyomást, hogy érdekes, szórakoztató személyiség vagyok.

Mindegy...Ez vagyok én.

Kezdenek mostanában a fejem felett összecsapni a hullámok a munkahelyen. Azt érzem, hogy míg mások körülöttem már szinte unatkoznak az év végi szünet közeledtével, én alig győzöm a feladataimat ellátni. Tulajdonképpen szeretek a cégnél dolgozni, de már nem győzöm a feladatokat. Tipikus eset az enyém. Mindent elvállalok, semmire sem mondok nemet, vagy ha mégis utána 10 perc múlva meggondolom magam és mégis elvállalom a feladatot, mert nem hagy nyugodni a tudat, hogy visszautasítottam valakit. Kedvelnek a kollégák, mert kedves vagyok és szorgalmas, minden feladatot időben ellátok és a plusz feladatokat is megcsinálom, emiatt kezdem magam baleknak érezni. Azon a ponton vagyok, hogy egyszerűen már nem bírom ezt a munkatempót. A munkaidőmet teljesen végig dolgozom másokkal ellentétben. Beszélgetni nincs időm, még az is előfordul mostanában, hogy hazahozom a munkám és itthon csinálom meg. Megint kezdek ott tartani, mint fél éve. Stresszelek, szorongok, úgy érzem összerokkanok a sok munkától, a sok megoldandó problémától. Nap végén az idegességtől már gondolkodni sem tudok. Minden nap már előre félek, hogy másnap mi vár majd a cégnél. A sok megoldandó ügy, minden egyes nap újabb és újabb probléma.

Közben azt érzem, hogy ha nem csinálok meg egy feladatot azonnal, vagy nemet mondok valakinek, akkor nem fognak kedvelni. Nem elősorban az elbocsátástól félek, nem is az anyagi felelősségre vonástól. Sokkal inkább attól, hogy csalódást okozok, hogy meglátják, hogy nem dolgozom tökéletesen és, ha felelősségre vonnak, akkor nem fogom tudni megvédeni magam.

Januártól a cégvezetők szeretnének a területemen zajló munkafolyamatokon javítani, illetve tőlem várják el, hogy javítsak mindezeken, de a feltételeket nem biztosítják hozzá. Emiatt is szorongok. Attól félek, hogy megváltozik a véleményük rólam, már nem fognak precíznek és jó munkaerőnek tartani. Még mindig ugyanaz a problémám, lazítanom kellene a maximalizmusomon, a túlzott megfelelni vágyáson és meg kellene tanulnom érvényesíteni az érdekeimet, de főleg tudnom kellene nemet mondani. Megint megfordult a fejemben a munkahelyváltás gondolta, de nem vagyok biztos abban, hogy máshol nem lesz ugyanilyen, vagy rosszabb. Lehet, hogy nem ez lenne a legideálisabb megoldás, sokkal inkább magamban kellene keresnem a hibát. Ilyen hozzáállással minden cégnél csak kihasználnak majd, addig-addig bíznak meg plusz feladatokkal, míg össze nem rokkanok. Ebben az országban az ilyen típusú embereket, mint én baleknak nézik és ez fáj. Egyszerűen csak azt szeretném, ha végre észrevennék, hogy mennyit dolgozom, hogy mennyire nincs már időm plusz feladatokra és mennyire kevés vagyok egyedül a munkaterületemen zajló munkafolyamatok javításához. Azt szeretném, hogy belém lássanak, hogy tisztában legyenek azzal, hogy mennyire nem tudok megbírkózni azzal a ténnyel, hogy a munkaterületem nincs rendben és belátható időn belül nem is lesz. Tudniuk kellene, hogy már az idegösszeomlás szélén állok. De mindez valószínűleg nem fog megtörténni, amíg ki nem állok magamért, amíg nem tanulok meg nemet mondani. Úgy érzem egyelőre nem fog menni, inkább belerokkanok, mint sem azt mondjam egyszer a főnökömnek vagy a kollégáimnak, hogy már nem bírom tovább.

Mostanában túl sok dolgom volt munkahelyen és azon kívül, teljesen lefáradtam. Már minden utolsó idegszálammal próbálok kapaszkodni valamibe, hogy az utolsó napokat sikerüljön kibírnom óriási hiszti nélkül. (nem valószínű, hogy sikerül)

Szóval jönnek a várva várt ünnepek, mint a megváltás, viszont! Itt egyből akadályba is ütköztem, amit napok, hetek, sőt hónapok óta tologatok magam előtt. Egy egyszerű elintézendő ügy. Sőt, tulajdonképpen csak egy kérdés, amit a megfelelő embernek kellene feltennem. Nevezetesen, hogy: „Hány nap szabim van még? Számolják már újra, mióta módosult a szerződésem”. De sajnos több akadályba is ütközök emiatt az apró „feladat” miatt.

1. Magamért kell kiállnom. Ez a kiállások közül számomra a legnehezebb. Kiállok a rokonaimért, barátaimért, az utca emberéért, na de magamért?! Hiszen ki vagyok én? Rajtam kívül mindenki más szuper fontos, én pedig az utolsó ember vagyok a rangsorban. Már ha egyáltalán felkerülök a listára, hiszen lehet, hogy leginkább arra se vagyok méltó. Szóval most ebben a rendkívül kifinomult ügyben kellene az „asztalra csapnom”, vagyis feltennem a fenti ártatlan kérdést és kérést.
2. Oda kell mennem másokat zavarni, vagy fel kellene hívnom (!!!), mindenesetre valakinek rabolnom kell a drága idejét arra az összesen maximum 10-15 percre, amíg elmagyarázom, és amíg a tudományos módszereivel utána számolna. Na jó, még esetleg újra kellhet nyomtatni egy lapot. Arról nem is beszélve, hogy ez a munkája, nem szívességet kérek.
3. A „Nem is tudják ki vagyok” szindróma. Ez valamiért rendkívül megalázónak hat a szememben, hogy mennék, magyaráznék, majd megkérdezik, hogy ne haragudjak már, de a kedves nevem mondjam már meg, és hogy melyik részén dolgozom ennek a gépezetnek. Én meg elkezdek süllyedni. Valamiért megrögzöttül hiszem, hogy másoknak fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Pláne a HR-esek, bár ők vettek fel, de úgysem tudnak fejben tartani több száz embert. Aztán meglepődök, amikor a portás is név szerint köszön.
4. Szerencsétlennek fognak tartani, hiszen rá van írva óriási villogó neon betűkkel a fejemre, hogy mekkora szerencsétlen vagyok. Mert ki ez a kis nyomi, aki bekullog hozzájuk, aki még magáért se képes kiállni, és aki azért is bocsánatot kér, mert a munkakörből adódó dolgokra megkér másokat.

Nem tudom, mi volt az, ami meghozta az áttörést. Több mint másfél hónapja nap, mint nap odébb toltam a gondolatot, hogy felvegyem a telefont, vagy felmenjek egy emeletnyit. Le voltam terhelve, az igaz, így könnyebben adtam magamnak egérutat, „ma úgysem volt erre energiám”, nyugtáztam magamban a nap végén. „De majd holnap most már tényleg pontot teszek az ügy végére” És tulajdonképpen egy nulla veszteséges ügytől tartottam, hiszen csak nyerhettem a dolgon pár nap plusz szabadságot. De ez sem volt elég mézesmadzag, hogy belevessem magam egy ismeretlen szociális helyzet keszekuszaságába, amibe biztos, hogy beleakadnék.

Aztán leírtam a negatív gondolatokat, a félelmeket, hogy mitől tartok. Nem oldotta meg teljesen a helyzetemet, de sikerült egy pillanatra olyan rést ütnie a szocfób falán, hogy elindultam. Mert soha nem fogom megtudni, hogy van-e még szabadságom, ha nem indulok el, soha nem fogom megtudni, hogy bele buknék-e ebbe a helyzetbe, ha nem állok fel.

Felmentem, először azt hittem, az ajtóból visszafordulok, pedig nem szoktam. Csak a kezdeti lökést kell valahogyan megadnom, ha elindulok, képes vagyok végigmenni bármin. Nálam mindig az elindulás a gond. Amikor már a lépcsőn befordulva láttam a nyitott ajtón, már tudtam, hogy félig megoldottam a dolgot, hiszen elindultam. Onnantól kezdve pedig természetesen minden flottul megoldódott, hiszen a munkatársaim nem seggfejek, sőt, igenis emberiek és kedvesek.

És zavarhattam őket pár percre, és tudták, hogy ki vagyok, bár a nevemet összekeverték, és meg is értették, hogy mit akarok, és meg is oldódott kb 7 percen belül lépcsőzéssel, mindennel együtt, és most boldogan tervezhetem az ünnepek körüli szabadságaimat. És nem vagyok mérges magamra, hogy miért vártam ennyit, hiszen megoldottam, és megkönnyebbültem.

Tegnap történt egy olyan eset, mikor rám tört a szociális fóbia a munkahelyemen. Csendben, a munkába mélyülve ültem az irodában a főnököm és egy kollégám társaságában, mikor megjelent a gazdasági vezetőnk és az ő asszisztense. A gazdasági vezetőről azt kell tudni, hogy annyira határozott és számon kérő a stílusa, hogy bármelyik szocfóbos az ágya alá bújna legszívesebben, mikor találkozik vele. Az embernek mindig az az érzése, mikor kérdez valamit, hogy biztosan rosszul csinálta meg a feladatát, azonnal a hibát kezdi keresni a munkájában. Tehát eleve fenntartásaim vannak vele kapcsolatban. Aztán tegnap váratlanul megjelent az irodában azzal, hogy nézegette a számlákat és találkozott néhány érdekességgel. Persze egy szociális fóbiás agyán ilyenkor egyből az fut át, hogy biztos elrontott valamit, mert különben milyen érdekességekre gondolna a gazdaságis, miért ebben a hangnemben érdeklődne. Én itt teljesen lefagytam, leblokkoltam, leszállt a lila köd. Tudtam, hogy nincs rendben az a számla, amit kér, de nem az én hibámból, hiszen a cégünknél nagyon sok a hiba, sok minden nem szabályszerűen működik és ezzel a vezetőség is tisztában van. Gondolkodni egyáltalán nem tudtam. Mikor azt mondta, hogy akkor keressem elő a számlát, elkezdtem keresgélni a mappámban, de fogalmam sem volt, hogy mit keresek, hol keresem, csak lapozgattam és közben tudtam, hogy nem fogom megtalálni, hiszen gondolkodni sem tudtam, nem láttam a számokat, betűket az iratokon. Ekkor azt válaszoltam, hogy nincs meg a számla, mert már kivittük az irattárba. Ok, akkor nézzük meg a számla azonosítója alapján a számítógépes nyilvántartásunkban. Csak kattintgattam, de fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. Úgy éreztem elsüllyedek azonnal, hogy ebből a csávából nem fogok tudni kiszabadulni. Ráadásul mindennek tanúja volt a főnököm és a kollégám is, akik a szociális fóbiás oldalamat nem ismerik, akik csendesnek, ugyanakkor ügyesnek, okosnak ismernek, aki mindig minden feladatot precízen és kreatívan megold. Most pedig leblokkoltam, nem tudtam előkeresni a számlát és megmagyarázni a hibát. Gondolom már a főnökömnek is kínos volt, hogy mennyire rám szálltak az "ellenőrök", így megkérdezte tőlük, hogy ezt most miért kell és egyáltalán miért nekem kell a számlával foglalkoznom, holott nem az én dolgom. Aztán végül mondtam nekik, hogy hagyják ott a számlát és majd megnézem másnapra. Erre a gazdasági vezető, továbbra is számon kérő hangnemben közölte, hogy persze, ő is így gondolta, mivel ezeket a számlákat a jövőben én fogom ellenőrizni.

Aztán mikor elmentek még legalább egy órán keresztül nem tudtam gondolkodni, úgy éreztem leszerepeltem, hogy ennél szánalmasabb módon nem is viselkedhettem volna. Azt gondoltam, hogy ki kellett volna állnom magamért, de közben azt is tudom, hogy a gazdasági vezetőt a cégvezető bízta meg és látta el tejhatalommal, így senki sem mer és akar szembeszállni vele, így nekem sem tanácsos.

Egész éjjel nem aludtam, azon kattogott az agyam, hogy mennyire nem álltam ki magamért, milyen kis szocfóbosan viselkedtem. Ilyen szintű leblokkolás már legalább tíz éve nem történt velem és ez nagyon aggasztott.  Alig vártam, hogy reggel legyen és az asztalra csaphassak és kiálljak végre magamért, így reggel berohantam az irodába. Közöltem a főnökömmel, hogy én ezeket a számlákat ugyan leellenőrzöm, de nem vagyok hajlandó aláírni addig, amíg bizonyos folyamatok nincsenek tisztázva a cégnél. Ő érdektelenül csak annyit mondott, hogy ok, akkor vigyem át a számlákat a gazdasági vezetőnek. Átvittem, neki, elmondtam az érveimet is összeszedetten, határozottan. Előszedtem az irattárból a számlát, amit előző nap képtelen voltam előkeríteni. Aztán órákat beszélgettem vele és néhány más kollégámmal a társosztályról, hogy miként lehet a folyamatokon javítani, de közben majdnem mindenki elmondta, hogy nagyon meg vannak velem elégedve, sokkal precízebben dolgozom, mint az elődöm és ez az ellenőrzés sem rám irányul, hanem szeretnék, ha minden jobban menne a cégnél. Szóval a napot elégedetten zártam, korrigáltam a tegnapi "kis bakimat".

Én vagyok a főnököm egyik kedvence. Hogy is ne lennék az, hiszen kedves vagyok mindenkivel, mindig mosolygok, bármit megcsinálok, gyorsan és precízen. Ez bár nem biztos, hogy jó nekem, hiszen kihasználható vagyok, de a főnökök többnyire szeretik az ilyen alkalmazottakat. Akik nem kérdeznek, csak csinálják a dolgukat, akikre bármit rá lehet bízni, lelkiismeretesen megcsinálják és próbálják a maximumot nyújtani. De mennyire jó ez nekem? Ha mindent háromszor átnézek, nehogy hibázzak, ha legalább dupla annyit dolgozom, mint mások, ha igyekszem bármilyen kiadott feladatot gyorsan és jól elvégezni, ha folyton azon töröm magam, hogy mindenkinek megfeleljek. Nyilván ez nagyon nem jó nekem, hiszen nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. Az utóbbi kb. egy hónapban azt vettem észre a főnökömön, hogy már nem dicsér annyit, mint azelőtt, és már a közvetlen kolléganőmhöz is a megszokott egy-két mondat helyett már egyre többet szól, én pedig észrevettem magamon, hogy kezdek féltékeny lenni. Persze nem túlzottan, de egy kis mértékű ilyen érzetem van, amit nagyon nem érzek helyesnek. Aztán tegnap megcsináltam egy plusz feladatot gyorsan és jól, és végre megkaptam a hőn áhított újabb dicséretet. De azóta is ezen agyalok, hogy ez így nem egészséges, nem kellene féltékenynek lennem és nem kellene folyton azon igyekezni, hogy megfeleljek a főnöknek. Mindig attól félek, hogy ha egyszer hibázok vagy, ha egyszer nem csinálok meg valamit időben akkor már nem fog kedvelni, vagy elbocsát.

Hogy lehet mindezeken változtatni? A főnökhöz való viszonyulásom, azaz ez a túlzott megfelelési vágy vajon visszavezethető a gyermekkoromra, vagy a szüleimhez fűződő kapcsolatomra? Lehet köze a kettőnek egymáshoz?

Sokszor érzem, hogy nincs kedvem bemenni dolgozni, hogy kis túlzással, de mintha a fogamat húznák. Tudom, hogy ezzel mások is így vannak, ez egy természetes jelenség, viszont elképzelhető, hogy ez nálam összefüggésbe hozható a reggeli, munka előtti szorongásommal. Dolgozni, tevékenykedni, hasznosan eltölteni az időt szeretek. Sokkal inkább azért szorongok a munkába menetel miatt, mert nincs kedvem az emberekhez. Sajnos olyan munkaköröm van, hogy nem tehetem meg egy nap sem, hogy ne érintkezzek emberekkel, minimum 30-40 emberrel biztosan kontaktban vagyok nap, mint nap és nem csak érintkezni kell velük, hanem kommunikálni, ügyeket intézni, vinni a napi ügymenetet. Ezt pedig nem lehet úgy csinálni, hogy csak elmondom két mondatban a munkával kapcsolatos dolgokat és semmi egyebet nem mondok nekik. Van, hogy ezt csinálom, de akkor látom a kollégák tekintetén, hogy nem értik ma mi bajom van és szerintem furcsálják, hogy én magánjellegű beszélgetésekbe miért nem keveredek olyan sokszor, mint a többiek, miért csak a céges ügyekre koncentrálok. Vannak napok, amikor nagyon nehéz rákényszeríteni magam, hogy introvertáltként extrovertáltnak álcázzam magam. Ekkor jön a szorongás, a "nem akarok bemenni", "új munkahelyet kell keresnem" érzés. Sokáig nem értettem, hogy ha szeretem a munkám, kedvelem a kollégáim, akkor mi bajom van még mindig reggelente, miért ez a szorongás, hányinger, mielőtt dolgozni indulok. Az egyedüli magyarázat az, hogy nem vagyok a helyemen. Vannak, akik azt mondják felesleges a személyiségünk bekategorizálásával túl sok időt eltölteni. Mindegy, hogy introk vagyunk-e vagy sem, nem kellenek ezek a címkék. Én azt a nézőpontot osztom, hogy igen is a személyiségünknek megfelelő szakmát, hivatást kell választanunk, mert ha nem így cselekszünk, akkor nem leszünk boldogok, és minden nap kínszenvedés lehet, ha dolgozni kell menni. Ezt érzem már lassan másfél éve, hogy nem nekem való ez a pozíció, amit betöltök. Ha valaki rákérdez, hogy akkor mit csinálnék legszívesebben, akkor nem merem elmondani, mert biztosan kinevetnének, hogy diplomás ember létemre, inkább végeznék monoton munkát vagy olyat, hogy el lehessen bújni az emberek elől és "csak" dolgozni 8 órában. Nem kell a munkahelyi kapcsolatokat ápolnom, nem kell rosszul éreznem magam amiatt, hogy ma senkihez nincs kedvem szólni, nem kell a faggatózásokat hallgatnom, hogy ma miért vagyok olyan csendben, mi bajom. Lehet, hogy senki nem érti meg, de már megfordult a fejemben, hogy keresek valami egyszerű kétkezi munkát. Úgy gondolom, hogy egy ilyen munkakörben sokkal boldogabb lehetnék.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a munkámra az elmúlt félévben nem volt jellemző a telefonálgatás. Talán ha kéthetente egyszer fel kellett hívnom házon belül az egyik közeli kollégámat. Bezzeg a főnököm, folyamatosan intézkedik, lóg a telefonon. Én meg csendben rettegve vártam az időt, amikor eljön a végzetem „Hívd fel xy-t z helyen, hogy…” És akkor minden kiderülne, hogy csak egy üres színjáték vagyok, hogy valójában csak kívülről nézek ki úgy, mint aki rendben van, belül elnyel a szorongás örvénye.

Egyszer már beszélgettem a főnökömmel arról, hogy mennyire utálok intézkedni, és milyen jól esik monoton, pepecselős munkába mélyedni. Meg is értette érdekes módon. Sőt, ami még jobban meglepett, hogy meg is jegyezte. Azóta úgy ad pepecselős feladatokat, hogy „Te azt úgyis szereted”. Jólesik, hogy nem néz komplett idiótának és inkompetensnek azért, mert nem megyek folyton bandázni, és továbbra is megtartja magának a telefonálós feladatait. Bár néha furán érzem magam, amikor szóba hozza, hogy lemenjen ő a cuccokért, hiszen én nem szeretem a kontakttal járó dolgokat. Így fogalmazta, és milyen éleslátású.

Aztán eljött a nap, amikor főnököm nem volt. Ez mindig különösen stresszes állapot nekem, mert Damoklész kardjaként érzem a fejem fölött, hogy ha valami van, nem fogok tudni válaszolni rá. Szóval eljött a nap, átjött másik főnök, hogy „ki kellene deríteni…” = fel kellene hívni vagy 7 embert, akikhez se biztos telefonszámunk nincs, se a nevüket se hallottam még. És én lefagytam, de teljesen. Annyira, hogy végül ő hívta fel az összeset, mert terv szerint megfeleztük, de előbb ért a végére, mint hogy én elkezdtem volna.

Kiborultam, hogy hogy lehetek ekkora béna, ennyire semmirekellő, ekkora csődtömeg, hogy szégyenszemre így leblokkoltam, és mekkora szégyen vagyok már, hogy itt dolgozom mióta, és erre most kell kiderülnie, hogy egy kamu vagyok, egy képmutató, önmagát megjátszó, de semmire se jó önállótlan lúzer. Beleégett a memóriámba, és eltartott pár hétig, mire nagyjából helyreállt a nyugalmam, és nem gyomorgörccsel mentem be reggel az irodába.

De nem erről az esetről kapta a bejegyzés a címet. Azóta történt egy másik eset is, hogy egy ügyre nem tudtam válaszolni magamtól, de nem voltam hajlandó felhívni a részleteket szolgáltató embert, akinek a levelét nem értettem. Megint vissza gyerekszintre, márpedig én csak azért sem akarom, pedig főnök mondta, hogy ha nem értem, akkor hívjam fel a szerzőt. Erre én meg csak magamban duzzogtam, hogy neki könnyű, mert csak átpasszolta rám, a kisebbre az ügyet, amivel nincs kedve foglalkozni… Végül megírtam egy sablon választ, telefon nélkül, csak mert.

Látható, hogy a történetben eddig nem következett be nagy ívű karakterfejlődés, történetem hőse (azaz én) nem lett erősebb jellem, nem mutatja a fejlődés jeleit.

Aztán eljött a mostani hét, főnököm lebetegedett, jól kezdődik a dolog, napi kortiztol-szint szépen emelkedik. És bejött hozzám a másik főnök, hogy „ki kellene deríteni…” = fel kellene hívni 4 embert, PÁNIK… Mielőtt magamra hagyott volna a pánikrohamommal, még volt annyi lélekjelenlétem, hogy konkrét neveket kértem tőle, kiket keressek, mert magamtól senkit se ismerek, és fogalmam sincs, máshol kik foglalkoznak ezekkel a témákkal. És kaptam neveket. És ezekből 2 ismerősen is csengett…

Ültem magam elé meredve, és fogalmam sem volt, hogy most mi lesz. Ahelyett, hogy nekiálltam volna tárcsázni, mint bárki más, csak az lebegett a szemem előtt, hogy én ettől rettegek, én ezt nem tudom megcsinálni. Ugyebár mindkét gondolat tök felesleges, hiszen senkit nem érdekel, hogy mit érzek, és nyilvánvaló, hogy tudok telefonálni, hiszen megvan hozzá a kezem, a fülem, és még az agyamat sem ittam el teljesen hosszú szorongós életem során.

Húztam az időt, teljesen feleslegesen, hiszen a feladat nem fog magától elmúlni. Kikerestem a telefonkönyvből a neveket, számokat, előkészítettem 50x a terepet, ittam, köszörülgettem a torkom, de a feladat csak nem akart elmúlni. Úgy éreztem magam, mint akit zsákutcába csaltak. Rémálmom vált valóra.

Egyvalami volt, ami tényleg segített, mert hirtelen semmi más nem jutott eszembe, se meditálni nem álltam neki, se a légzésemet nem ellenőriztem, de még csak a lassított beszéd se villant be az agyamba, csak az, amit egy kommentben írt Kognitív Teknősbéka: ha már tudom, hogy egy nem szocfóbos mit tenne, onnantól kezdve minden további agyalás felesleges. De csak nagyon nehezen tudtam uralkodni a dacos, sértődött gyereken, aki várta, hogy valami csoda folytán megmentődjön ebből a helyzetből.

Eltököltem az első 2 hívással, vagyis a várakozással 40 percet, amiből csak egy volt eredményes (de sikeresnek sikeres volt mindkettő), majd rám írt munkatársam a szomszéd szobából, hogy 20 perc múlva ebéd. Én nekem meg még 3 helyről nem volt adatom. És hiába közeledett az ebédidő, csak 1 telefonra futotta a negyed órából, hátra volt még 2. Aztán minden megváltozott, bejött ebédelőtársam, hogy mikor megyünk már, leült mellém az irodában, és türelmetlenül topogott, én meg frissen kaptam még két nevet, hogy a 3 hívásom után még azt a kettőt tudjam le, mert adat mindenképp kell.

Valahogy összeadva a telefonálás okozta stresszt, és a munkatársam által éreztetett nyomást, sikerült olyan cselekvéskényszeres helyzetbe kerülnöm, amikor már tényleg semmi menekülési lehetőséget nem láttam, és végre kikapcsolt az agyam. Mint a gép, 5 percbe sűrítve lezavartam a két telefont, amihez korábban 40 perc kellett, és a tehertől megkönnyebbülve, repkedve indultam ebédelni összesen 5 sikeres telefonnal a hátam mögött. Reméltem, hogy ezzel egy időre kiérdemeltem, hogy a hét hátralévő részében már nyugtom lehessen.

De nem így történt, mert csőstül jön a baj. Mire ebédről visszaértem, már várt a cetli az asztalomon, hogy felsőbb szintekről visszahívást kérnek. Egy név, amit ismertem, sőt már találkoztam is az illetővel, de főnököm bonyolította vele a dolgokat. Emailekből viszont úgy ismertem, mint aki bonyolult és becsapós kérdéseket tesz föl. De ez a 6. telefon már meg se kottyant stresszt illetően. Azért várattam még 2 órát, nem kapkodtam el a dolgot, mivel úgy sejtettem, hogy kérdésére úgysem fogok tudni főnököm helyett válaszolni, így mindegy, mikor hívom. Tévedtem, tudtam válaszolni, látszik mennyire béna jós lennék.

Már csak azt nem tudom, hogyan lehetne ezeket a sikerélményeket beleégetni az agyamba, hogy ne a telefonokkal járó mérhetetlen szorongás és gyomorgörcs emléke maradjon meg bennem, hanem hogy sikeresen cselekedtem, tárcsáztam, és az ügybeli eredménytől függetlenül legyőztem a rettegésem.

És ha már így számba vettem telefonos híváslistám minden elemét, ne maradjon ki, hogy nap végén főnökömet is felhívtam, hogy mikor méltóztatik újra munkába állni… de ez már csak minimális szintű szorongást jelent, hisz őt ismerem, mint a rossz pénzt. De egy darabig még kiírta az orvos... :(

A főnököm a minap viccelődött egy másik férfikollégájával a jelenlétemben, hogy milyen jó lenne, ha minden nő ilyen lenne, mint én, de sajnos belőlem csak egy van. Aztán megjegyezte, hogy az a legjobb bennem, hogy keveset beszélek, vagy inkább, hogy nem beszélek feleslegesen. Próbáltam leplezni megbántottságomat, de nehezen tudtam túllépni rajta. Azt is tudtam, hogy nem szabad rajta túl sokat rágódnom, nehogy ez is mély nyomot hagyjon bennem, mint a régi hasonló esetek. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy hamar túllépjek az egészen, de azóta is a fejemben motoszkál. Előjöttek a régi emlékek, mikor minden közösségben előbb-utóbb valaki szóba hozta csendességem és ezt mindig rendkívül negatívan éltem meg. Úgy éreztem, ahol felhívják a figyelmet erre az oldalamra ott nem fogadnak el, ott nem szeretnek. Most is hasonlóan érzek, haragszom a főnökömre, úgy érzem nem kedvel és gúnyolódásként éltem meg a szituációt. Közben vannak reálisabb gondolataim is, tisztában vagyok vele, hogy gyakran tényleg keveset beszélek, szívesebben vagyok jelen megfigyelőként emberek között és ez nem baj, ilyen vagyok. Dolgozni is csendben szeretek. A főnököm szereti, hogy ilyen vagyok, nem zavarja. Akkor miért érezte, hogy ezt szóba kell hoznia? Egyáltalán az emberek miért gondolják, hogy mindenképp meg kell jegyezni, hogyha valaki csendes? Ilyenkor érzem, hogy jó lenne egy olyan munkahely, ahol nem kell emberek között lenni, vagy ahol nincs lehetőség beszélgetni egymással, hanem csendben kell dolgozni. Ott talán nem tűnne fel senkinek, hogy milyen keveset beszélek.

A szokásos reakcióm ilyen esetben, hogy a továbbiakban igyekszem megfelelni a képnek, amelyet mások alkottak rólam. Jelen esetben a főnököm megjegyezte, hogy milyen keveset beszélek, akkor meg kell felelnem a jövőben ennek az elvárásnak, így továbbra is keveset kell beszélnem, mert különben meglepetést okozok, vagy talán csalódást. Másrészt bennem van az a sértődött dac, hogy igenis meg kellene mutatnom a főnöknek, hogy nem vagyok én olyan kuka, mint amilyennek gondol.

Nem kellene ennyit törődnöm azzal, hogy ki mit gondol rólam, nem kellene ennyire igyekeznem, hogy megfeleljek és sajnos még mindig nem tudom elfogadni magam teljesen.