Mostanában túl sok dolgom volt munkahelyen és azon kívül, teljesen lefáradtam. Már minden utolsó idegszálammal próbálok kapaszkodni valamibe, hogy az utolsó napokat sikerüljön kibírnom óriási hiszti nélkül. (nem valószínű, hogy sikerül)

Szóval jönnek a várva várt ünnepek, mint a megváltás, viszont! Itt egyből akadályba is ütköztem, amit napok, hetek, sőt hónapok óta tologatok magam előtt. Egy egyszerű elintézendő ügy. Sőt, tulajdonképpen csak egy kérdés, amit a megfelelő embernek kellene feltennem. Nevezetesen, hogy: „Hány nap szabim van még? Számolják már újra, mióta módosult a szerződésem”. De sajnos több akadályba is ütközök emiatt az apró „feladat” miatt.

1. Magamért kell kiállnom. Ez a kiállások közül számomra a legnehezebb. Kiállok a rokonaimért, barátaimért, az utca emberéért, na de magamért?! Hiszen ki vagyok én? Rajtam kívül mindenki más szuper fontos, én pedig az utolsó ember vagyok a rangsorban. Már ha egyáltalán felkerülök a listára, hiszen lehet, hogy leginkább arra se vagyok méltó. Szóval most ebben a rendkívül kifinomult ügyben kellene az „asztalra csapnom”, vagyis feltennem a fenti ártatlan kérdést és kérést.
2. Oda kell mennem másokat zavarni, vagy fel kellene hívnom (!!!), mindenesetre valakinek rabolnom kell a drága idejét arra az összesen maximum 10-15 percre, amíg elmagyarázom, és amíg a tudományos módszereivel utána számolna. Na jó, még esetleg újra kellhet nyomtatni egy lapot. Arról nem is beszélve, hogy ez a munkája, nem szívességet kérek.
3. A „Nem is tudják ki vagyok” szindróma. Ez valamiért rendkívül megalázónak hat a szememben, hogy mennék, magyaráznék, majd megkérdezik, hogy ne haragudjak már, de a kedves nevem mondjam már meg, és hogy melyik részén dolgozom ennek a gépezetnek. Én meg elkezdek süllyedni. Valamiért megrögzöttül hiszem, hogy másoknak fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Pláne a HR-esek, bár ők vettek fel, de úgysem tudnak fejben tartani több száz embert. Aztán meglepődök, amikor a portás is név szerint köszön.
4. Szerencsétlennek fognak tartani, hiszen rá van írva óriási villogó neon betűkkel a fejemre, hogy mekkora szerencsétlen vagyok. Mert ki ez a kis nyomi, aki bekullog hozzájuk, aki még magáért se képes kiállni, és aki azért is bocsánatot kér, mert a munkakörből adódó dolgokra megkér másokat.

Nem tudom, mi volt az, ami meghozta az áttörést. Több mint másfél hónapja nap, mint nap odébb toltam a gondolatot, hogy felvegyem a telefont, vagy felmenjek egy emeletnyit. Le voltam terhelve, az igaz, így könnyebben adtam magamnak egérutat, „ma úgysem volt erre energiám”, nyugtáztam magamban a nap végén. „De majd holnap most már tényleg pontot teszek az ügy végére” És tulajdonképpen egy nulla veszteséges ügytől tartottam, hiszen csak nyerhettem a dolgon pár nap plusz szabadságot. De ez sem volt elég mézesmadzag, hogy belevessem magam egy ismeretlen szociális helyzet keszekuszaságába, amibe biztos, hogy beleakadnék.

Aztán leírtam a negatív gondolatokat, a félelmeket, hogy mitől tartok. Nem oldotta meg teljesen a helyzetemet, de sikerült egy pillanatra olyan rést ütnie a szocfób falán, hogy elindultam. Mert soha nem fogom megtudni, hogy van-e még szabadságom, ha nem indulok el, soha nem fogom megtudni, hogy bele buknék-e ebbe a helyzetbe, ha nem állok fel.

Felmentem, először azt hittem, az ajtóból visszafordulok, pedig nem szoktam. Csak a kezdeti lökést kell valahogyan megadnom, ha elindulok, képes vagyok végigmenni bármin. Nálam mindig az elindulás a gond. Amikor már a lépcsőn befordulva láttam a nyitott ajtón, már tudtam, hogy félig megoldottam a dolgot, hiszen elindultam. Onnantól kezdve pedig természetesen minden flottul megoldódott, hiszen a munkatársaim nem seggfejek, sőt, igenis emberiek és kedvesek.

És zavarhattam őket pár percre, és tudták, hogy ki vagyok, bár a nevemet összekeverték, és meg is értették, hogy mit akarok, és meg is oldódott kb 7 percen belül lépcsőzéssel, mindennel együtt, és most boldogan tervezhetem az ünnepek körüli szabadságaimat. És nem vagyok mérges magamra, hogy miért vártam ennyit, hiszen megoldottam, és megkönnyebbültem.