Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Sziasztok! Ez a blog Neked készült, aki szociális fóbiával küzdesz. Neked, aki önbizalomhiányos vagy, folyton kisebbségi érzésed, megfelelési kényszered van, vagy Neked, akinek nincsenek ilyen problémáid, egyszerűen csak kíváncsi vagy, hogyan élnek ezek a furcsa, visszahúzódó, szégyenlős, csendes emberek, milyen nehézségekkel kell szembenézniük nap, mint nap. Itt olvashatjátok mindennapi botladozásainkat, szerencsétlenkedéseinket, félelmeinket, amelyeket megosztunk veletek, hogy érezzétek nem vagytok egyedül.

Dr. Richards-terápia

A könnyebb navigálás érdekében ide gyűjtöttük a linkeket jelenlegi nagy projektünkhöz, ami nem más, mint a dr. Richards által megalkotott, szociális fóbiával foglalkozó audioterápia magyarítása:

1. bemutatkozó lecke

2. lecke

3. lecke

4. lecke

5. lecke

6. lecke

7. lecke

8. lecke

9. lecke

10. lecke

11. lecke

Friss topikok

2014.10.29. 17:59 Kaisa

A 6 telefon napja

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a munkámra az elmúlt félévben nem volt jellemző a telefonálgatás. Talán ha kéthetente egyszer fel kellett hívnom házon belül az egyik közeli kollégámat. Bezzeg a főnököm, folyamatosan intézkedik, lóg a telefonon. Én meg csendben rettegve vártam az időt, amikor eljön a végzetem „Hívd fel xy-t z helyen, hogy…” És akkor minden kiderülne, hogy csak egy üres színjáték vagyok, hogy valójában csak kívülről nézek ki úgy, mint aki rendben van, belül elnyel a szorongás örvénye.

Egyszer már beszélgettem a főnökömmel arról, hogy mennyire utálok intézkedni, és milyen jól esik monoton, pepecselős munkába mélyedni. Meg is értette érdekes módon. Sőt, ami még jobban meglepett, hogy meg is jegyezte. Azóta úgy ad pepecselős feladatokat, hogy „Te azt úgyis szereted”. Jólesik, hogy nem néz komplett idiótának és inkompetensnek azért, mert nem megyek folyton bandázni, és továbbra is megtartja magának a telefonálós feladatait. Bár néha furán érzem magam, amikor szóba hozza, hogy lemenjen ő a cuccokért, hiszen én nem szeretem a kontakttal járó dolgokat. Így fogalmazta, és milyen éleslátású.

Aztán eljött a nap, amikor főnököm nem volt. Ez mindig különösen stresszes állapot nekem, mert Damoklész kardjaként érzem a fejem fölött, hogy ha valami van, nem fogok tudni válaszolni rá. Szóval eljött a nap, átjött másik főnök, hogy „ki kellene deríteni…” = fel kellene hívni vagy 7 embert, akikhez se biztos telefonszámunk nincs, se a nevüket se hallottam még. És én lefagytam, de teljesen. Annyira, hogy végül ő hívta fel az összeset, mert terv szerint megfeleztük, de előbb ért a végére, mint hogy én elkezdtem volna.

Kiborultam, hogy hogy lehetek ekkora béna, ennyire semmirekellő, ekkora csődtömeg, hogy szégyenszemre így leblokkoltam, és mekkora szégyen vagyok már, hogy itt dolgozom mióta, és erre most kell kiderülnie, hogy egy kamu vagyok, egy képmutató, önmagát megjátszó, de semmire se jó önállótlan lúzer. Beleégett a memóriámba, és eltartott pár hétig, mire nagyjából helyreállt a nyugalmam, és nem gyomorgörccsel mentem be reggel az irodába.

De nem erről az esetről kapta a bejegyzés a címet. Azóta történt egy másik eset is, hogy egy ügyre nem tudtam válaszolni magamtól, de nem voltam hajlandó felhívni a részleteket szolgáltató embert, akinek a levelét nem értettem. Megint vissza gyerekszintre, márpedig én csak azért sem akarom, pedig főnök mondta, hogy ha nem értem, akkor hívjam fel a szerzőt. Erre én meg csak magamban duzzogtam, hogy neki könnyű, mert csak átpasszolta rám, a kisebbre az ügyet, amivel nincs kedve foglalkozni… Végül megírtam egy sablon választ, telefon nélkül, csak mert.

Látható, hogy a történetben eddig nem következett be nagy ívű karakterfejlődés, történetem hőse (azaz én) nem lett erősebb jellem, nem mutatja a fejlődés jeleit.

Aztán eljött a mostani hét, főnököm lebetegedett, jól kezdődik a dolog, napi kortiztol-szint szépen emelkedik. És bejött hozzám a másik főnök, hogy „ki kellene deríteni…” = fel kellene hívni 4 embert, PÁNIK… Mielőtt magamra hagyott volna a pánikrohamommal, még volt annyi lélekjelenlétem, hogy konkrét neveket kértem tőle, kiket keressek, mert magamtól senkit se ismerek, és fogalmam sincs, máshol kik foglalkoznak ezekkel a témákkal. És kaptam neveket. És ezekből 2 ismerősen is csengett…

Ültem magam elé meredve, és fogalmam sem volt, hogy most mi lesz. Ahelyett, hogy nekiálltam volna tárcsázni, mint bárki más, csak az lebegett a szemem előtt, hogy én ettől rettegek, én ezt nem tudom megcsinálni. Ugyebár mindkét gondolat tök felesleges, hiszen senkit nem érdekel, hogy mit érzek, és nyilvánvaló, hogy tudok telefonálni, hiszen megvan hozzá a kezem, a fülem, és még az agyamat sem ittam el teljesen hosszú szorongós életem során.

Húztam az időt, teljesen feleslegesen, hiszen a feladat nem fog magától elmúlni. Kikerestem a telefonkönyvből a neveket, számokat, előkészítettem 50x a terepet, ittam, köszörülgettem a torkom, de a feladat csak nem akart elmúlni. Úgy éreztem magam, mint akit zsákutcába csaltak. Rémálmom vált valóra.

Egyvalami volt, ami tényleg segített, mert hirtelen semmi más nem jutott eszembe, se meditálni nem álltam neki, se a légzésemet nem ellenőriztem, de még csak a lassított beszéd se villant be az agyamba, csak az, amit egy kommentben írt Kognitív Teknősbéka: ha már tudom, hogy egy nem szocfóbos mit tenne, onnantól kezdve minden további agyalás felesleges. De csak nagyon nehezen tudtam uralkodni a dacos, sértődött gyereken, aki várta, hogy valami csoda folytán megmentődjön ebből a helyzetből.

Eltököltem az első 2 hívással, vagyis a várakozással 40 percet, amiből csak egy volt eredményes (de sikeresnek sikeres volt mindkettő), majd rám írt munkatársam a szomszéd szobából, hogy 20 perc múlva ebéd. Én nekem meg még 3 helyről nem volt adatom. És hiába közeledett az ebédidő, csak 1 telefonra futotta a negyed órából, hátra volt még 2. Aztán minden megváltozott, bejött ebédelőtársam, hogy mikor megyünk már, leült mellém az irodában, és türelmetlenül topogott, én meg frissen kaptam még két nevet, hogy a 3 hívásom után még azt a kettőt tudjam le, mert adat mindenképp kell.

Valahogy összeadva a telefonálás okozta stresszt, és a munkatársam által éreztetett nyomást, sikerült olyan cselekvéskényszeres helyzetbe kerülnöm, amikor már tényleg semmi menekülési lehetőséget nem láttam, és végre kikapcsolt az agyam. Mint a gép, 5 percbe sűrítve lezavartam a két telefont, amihez korábban 40 perc kellett, és a tehertől megkönnyebbülve, repkedve indultam ebédelni összesen 5 sikeres telefonnal a hátam mögött. Reméltem, hogy ezzel egy időre kiérdemeltem, hogy a hét hátralévő részében már nyugtom lehessen.

De nem így történt, mert csőstül jön a baj. Mire ebédről visszaértem, már várt a cetli az asztalomon, hogy felsőbb szintekről visszahívást kérnek. Egy név, amit ismertem, sőt már találkoztam is az illetővel, de főnököm bonyolította vele a dolgokat. Emailekből viszont úgy ismertem, mint aki bonyolult és becsapós kérdéseket tesz föl. De ez a 6. telefon már meg se kottyant stresszt illetően. Azért várattam még 2 órát, nem kapkodtam el a dolgot, mivel úgy sejtettem, hogy kérdésére úgysem fogok tudni főnököm helyett válaszolni, így mindegy, mikor hívom. Tévedtem, tudtam válaszolni, látszik mennyire béna jós lennék.

Már csak azt nem tudom, hogyan lehetne ezeket a sikerélményeket beleégetni az agyamba, hogy ne a telefonokkal járó mérhetetlen szorongás és gyomorgörcs emléke maradjon meg bennem, hanem hogy sikeresen cselekedtem, tárcsáztam, és az ügybeli eredménytől függetlenül legyőztem a rettegésem.

És ha már így számba vettem telefonos híváslistám minden elemét, ne maradjon ki, hogy nap végén főnökömet is felhívtam, hogy mikor méltóztatik újra munkába állni… de ez már csak minimális szintű szorongást jelent, hisz őt ismerem, mint a rossz pénzt. De egy darabig még kiírta az orvos... :(

7 komment

Címkék: telefon fóbia


A bejegyzés trackback címe:

https://onbizalomnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr856838473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kognitív Teknősbéka 2014.10.31. 18:17:38

Örülök, hogy segített a kommentem:) Érdekes, amit a "dacos, sértődött gyerekről" írtál: ha azt mondod egy kisgyereknek, hogy valami nem történhet úgy, ahogy ő szeretné, akkor előbb-utóbb belenyugszik, viszont ha azt látja, hogy nem történhet úgy KIVÉVE HA nagyon hisztizik, akkor megteszi ezt a szívességet. Hasonlóképpen a halogatási késztetésekkel szemben is az a sikeres hozzáállás, ha feltételek nélkül teszed azt, amit helyesnek látsz. És (szintén a gyerekneveléshez hasonlóan) közben azért szeresd magad, nem biztos, hogy segít, ha bénának, semmirekellőnek, csődtömegnek, lúzernek nevezed magad...

Kaisa 2014.11.01. 20:12:32

@Kognitív Teknősbéka: Nehéz dolog ez, mert pont mint a gyerekeknél, nehéz nemet mondani. Ha tudom, hogy nincs kibúvóm, akkor szorongva, de megteszem a dolgokat. Akkor van a baj, amikor nincs határidőm vagy időpontom, mert akkor csak a végtelen halogatás jön. A fenti esetben is, míg nem voltak konkrét határok, addig 20 perceket is elagyaltam telefonálások közt, hogy mégis hogyan úszhatnám meg. Viszont amikor már egyértelmű volt számomra, hogy ezt nem úszom meg, és 5 percem van felhívni a maradékot, különben a munkatársam leszedi a fejem, már intézkedtem is. Sajnos most is benne vagyok egy halogatásban, egy munkatársamat nem hívom fel már 3 napja, mert ha nincs megszabva, hogy mikor hívhatom, akkor bármikor, ha pedig bármikor, abból kb soha lesz.

(A semmirekellőség inkább egy írói túlzás, valójában általában jóban vagyok önmagammal. Bár lehet, hogy még így vicces túlzásként leírva is lehet némi lehúzó hatása az önképemre)

A korábbi kommenteddel pedig szerintem teleírom a szobám és az irodám falát. Na jó ez is túlzás, de sokat fogom használni. :)

Kognitív Teknősbéka 2014.11.03. 19:23:13

@Kaisa: Tudom, hogy nehéz dolog, és ha furcsán is hangzik, hogy gratulálok ahhoz, hogy egy nap hatszor telefonáltál, átérzem, hogy az adott lelki helyzetben ez mekkora hőstett volt, és szerintem büszke lehetsz magadra.

Úgy képzelem, hogy van egy éned, aki büszke szeretne lenni a munkájára és egy szocfóbos éned, aki elkerülné a telefonálást, és a köztük levő konfliktusok kimenetele nagyban múlik azon, hogy a szocfóbos énednek vannak-e érvei, amivel a halogatást meg tudná indokolni. A "világos helyetben minden további agyalás felesleges (sőt káros)" szabály nem hagyja, hogy az irracionálisan félős éned minden szalmaszálba belekapaszkodjon, negatív gondolatokat termeljen, és megakadályozza a cselekvésedet. Hasonlóképpen segíthet az is, ha belső konfliktusok esetén a "jobbik éneddel" igyekezel azonosulni, illetve ha saját határidőket tűzöl ki magadnak, akkor is, ha külső határidők még nem szorítanak.

jel1 2014.11.07. 23:25:30

ügyes vagy, gratulaa :))

Cellatárs (törölt) 2014.11.08. 17:41:49

Tulajdonképpen,miért félsz a telefonálástól?

Kaisa 2014.11.08. 18:15:41

@Cellatárs: Hmm most azt kérdezed, hogy tulajdonképpen miért fél a fóbiás ember a fóbiája tárgyától? Nincs logikus oka.

Cellatárs (törölt) 2014.11.08. 19:03:02

@Kaisa: ??Csak arra gondoltam,hogy ha konkretizálni tudnád a dolgot,kezelhetőbbé válna a számodra.Azt hittem,volt valami korábbi rossz tapasztalatod.
süti beállítások módosítása