Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a munkámra az elmúlt félévben nem volt jellemző a telefonálgatás. Talán ha kéthetente egyszer fel kellett hívnom házon belül az egyik közeli kollégámat. Bezzeg a főnököm, folyamatosan intézkedik, lóg a telefonon. Én meg csendben rettegve vártam az időt, amikor eljön a végzetem „Hívd fel xy-t z helyen, hogy…” És akkor minden kiderülne, hogy csak egy üres színjáték vagyok, hogy valójában csak kívülről nézek ki úgy, mint aki rendben van, belül elnyel a szorongás örvénye.

Egyszer már beszélgettem a főnökömmel arról, hogy mennyire utálok intézkedni, és milyen jól esik monoton, pepecselős munkába mélyedni. Meg is értette érdekes módon. Sőt, ami még jobban meglepett, hogy meg is jegyezte. Azóta úgy ad pepecselős feladatokat, hogy „Te azt úgyis szereted”. Jólesik, hogy nem néz komplett idiótának és inkompetensnek azért, mert nem megyek folyton bandázni, és továbbra is megtartja magának a telefonálós feladatait. Bár néha furán érzem magam, amikor szóba hozza, hogy lemenjen ő a cuccokért, hiszen én nem szeretem a kontakttal járó dolgokat. Így fogalmazta, és milyen éleslátású.

Aztán eljött a nap, amikor főnököm nem volt. Ez mindig különösen stresszes állapot nekem, mert Damoklész kardjaként érzem a fejem fölött, hogy ha valami van, nem fogok tudni válaszolni rá. Szóval eljött a nap, átjött másik főnök, hogy „ki kellene deríteni…” = fel kellene hívni vagy 7 embert, akikhez se biztos telefonszámunk nincs, se a nevüket se hallottam még. És én lefagytam, de teljesen. Annyira, hogy végül ő hívta fel az összeset, mert terv szerint megfeleztük, de előbb ért a végére, mint hogy én elkezdtem volna.

Kiborultam, hogy hogy lehetek ekkora béna, ennyire semmirekellő, ekkora csődtömeg, hogy szégyenszemre így leblokkoltam, és mekkora szégyen vagyok már, hogy itt dolgozom mióta, és erre most kell kiderülnie, hogy egy kamu vagyok, egy képmutató, önmagát megjátszó, de semmire se jó önállótlan lúzer. Beleégett a memóriámba, és eltartott pár hétig, mire nagyjából helyreállt a nyugalmam, és nem gyomorgörccsel mentem be reggel az irodába.

De nem erről az esetről kapta a bejegyzés a címet. Azóta történt egy másik eset is, hogy egy ügyre nem tudtam válaszolni magamtól, de nem voltam hajlandó felhívni a részleteket szolgáltató embert, akinek a levelét nem értettem. Megint vissza gyerekszintre, márpedig én csak azért sem akarom, pedig főnök mondta, hogy ha nem értem, akkor hívjam fel a szerzőt. Erre én meg csak magamban duzzogtam, hogy neki könnyű, mert csak átpasszolta rám, a kisebbre az ügyet, amivel nincs kedve foglalkozni… Végül megírtam egy sablon választ, telefon nélkül, csak mert.

Látható, hogy a történetben eddig nem következett be nagy ívű karakterfejlődés, történetem hőse (azaz én) nem lett erősebb jellem, nem mutatja a fejlődés jeleit.

Aztán eljött a mostani hét, főnököm lebetegedett, jól kezdődik a dolog, napi kortiztol-szint szépen emelkedik. És bejött hozzám a másik főnök, hogy „ki kellene deríteni…” = fel kellene hívni 4 embert, PÁNIK… Mielőtt magamra hagyott volna a pánikrohamommal, még volt annyi lélekjelenlétem, hogy konkrét neveket kértem tőle, kiket keressek, mert magamtól senkit se ismerek, és fogalmam sincs, máshol kik foglalkoznak ezekkel a témákkal. És kaptam neveket. És ezekből 2 ismerősen is csengett…

Ültem magam elé meredve, és fogalmam sem volt, hogy most mi lesz. Ahelyett, hogy nekiálltam volna tárcsázni, mint bárki más, csak az lebegett a szemem előtt, hogy én ettől rettegek, én ezt nem tudom megcsinálni. Ugyebár mindkét gondolat tök felesleges, hiszen senkit nem érdekel, hogy mit érzek, és nyilvánvaló, hogy tudok telefonálni, hiszen megvan hozzá a kezem, a fülem, és még az agyamat sem ittam el teljesen hosszú szorongós életem során.

Húztam az időt, teljesen feleslegesen, hiszen a feladat nem fog magától elmúlni. Kikerestem a telefonkönyvből a neveket, számokat, előkészítettem 50x a terepet, ittam, köszörülgettem a torkom, de a feladat csak nem akart elmúlni. Úgy éreztem magam, mint akit zsákutcába csaltak. Rémálmom vált valóra.

Egyvalami volt, ami tényleg segített, mert hirtelen semmi más nem jutott eszembe, se meditálni nem álltam neki, se a légzésemet nem ellenőriztem, de még csak a lassított beszéd se villant be az agyamba, csak az, amit egy kommentben írt Kognitív Teknősbéka: ha már tudom, hogy egy nem szocfóbos mit tenne, onnantól kezdve minden további agyalás felesleges. De csak nagyon nehezen tudtam uralkodni a dacos, sértődött gyereken, aki várta, hogy valami csoda folytán megmentődjön ebből a helyzetből.

Eltököltem az első 2 hívással, vagyis a várakozással 40 percet, amiből csak egy volt eredményes (de sikeresnek sikeres volt mindkettő), majd rám írt munkatársam a szomszéd szobából, hogy 20 perc múlva ebéd. Én nekem meg még 3 helyről nem volt adatom. És hiába közeledett az ebédidő, csak 1 telefonra futotta a negyed órából, hátra volt még 2. Aztán minden megváltozott, bejött ebédelőtársam, hogy mikor megyünk már, leült mellém az irodában, és türelmetlenül topogott, én meg frissen kaptam még két nevet, hogy a 3 hívásom után még azt a kettőt tudjam le, mert adat mindenképp kell.

Valahogy összeadva a telefonálás okozta stresszt, és a munkatársam által éreztetett nyomást, sikerült olyan cselekvéskényszeres helyzetbe kerülnöm, amikor már tényleg semmi menekülési lehetőséget nem láttam, és végre kikapcsolt az agyam. Mint a gép, 5 percbe sűrítve lezavartam a két telefont, amihez korábban 40 perc kellett, és a tehertől megkönnyebbülve, repkedve indultam ebédelni összesen 5 sikeres telefonnal a hátam mögött. Reméltem, hogy ezzel egy időre kiérdemeltem, hogy a hét hátralévő részében már nyugtom lehessen.

De nem így történt, mert csőstül jön a baj. Mire ebédről visszaértem, már várt a cetli az asztalomon, hogy felsőbb szintekről visszahívást kérnek. Egy név, amit ismertem, sőt már találkoztam is az illetővel, de főnököm bonyolította vele a dolgokat. Emailekből viszont úgy ismertem, mint aki bonyolult és becsapós kérdéseket tesz föl. De ez a 6. telefon már meg se kottyant stresszt illetően. Azért várattam még 2 órát, nem kapkodtam el a dolgot, mivel úgy sejtettem, hogy kérdésére úgysem fogok tudni főnököm helyett válaszolni, így mindegy, mikor hívom. Tévedtem, tudtam válaszolni, látszik mennyire béna jós lennék.

Már csak azt nem tudom, hogyan lehetne ezeket a sikerélményeket beleégetni az agyamba, hogy ne a telefonokkal járó mérhetetlen szorongás és gyomorgörcs emléke maradjon meg bennem, hanem hogy sikeresen cselekedtem, tárcsáztam, és az ügybeli eredménytől függetlenül legyőztem a rettegésem.

És ha már így számba vettem telefonos híváslistám minden elemét, ne maradjon ki, hogy nap végén főnökömet is felhívtam, hogy mikor méltóztatik újra munkába állni… de ez már csak minimális szintű szorongást jelent, hisz őt ismerem, mint a rossz pénzt. De egy darabig még kiírta az orvos... :(