Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Introvertált vagy?

Van egy gyors és egy hosszú teszt is.

Gyorsteszt: Melyik listát érzed igazabbnak magadra, vagy melyik vagy legtöbbször. Nem fog minden jellemző rád illeni. Válaszd azt, amilyen vagy, ne azt, amilyen lenni szeretnél. Hallgass az első benyomásodra.

A)
- Szeretek a dolgok sűrűjében lenni
- Élvezem a változatosságot, az ugyanolyan untat
- Sok embert ismerek, barátaimnak tartom őket
- Szeretek beszélgetni, még idegenekkel is
- Tevékenységek után feltüzelve érzem magam, vágyom a következőre
- Beszélek vagy cselekszem anélkül, hogy előtte gondolkodnom kellene
- Általában elég életerős vagyok
- Hajlamos vagyok többet beszélni, mint hallgatni

B)
- Jobb szeretek egyedül vagy néhány közeli baráttal relaxálni
- Csak a mély kapcsolataimat tekintem barátoknak
- A kinti tevékenységek után pihenésre van szükségem, még azok után is, amiket élvezek
- Gyakran hallgatok, de sokat beszélek a számomra fontos témákról
- Nyugodtnak, tartózkodónak tűnök, és szeretek megfigyelni
- Hajlamos vagyok beszéd vagy cselekvés előtt gondolkodni
- Tapasztaltam már, hogy az agyam üressé válik csoportokban vagy nyomás alatt
- Nem szeretem, ha sürgetnek

Melyik jellemez inkább? Ha inkább az A), akkor extrovertált vagy, ha a B), akkor introvertált. Valószínűleg nem igaz rád a lista minden eleme, de az egyik jobban illik, mint a másik. Mivel a kulturális beállítottságunk az extrovertáltság felé elfogult, a munkád és a családod is azt kívánja, hogy extrovertáltként viselkedj, nehéz lehet eldönteni, hogy valójában milyen vagy. Tedd fel a kérdést: „Jobban felfrissülök, ha egyedül lehetek, vagy ha aktívan odakint töltöm az időt?” Vagy nézd meg a hosszú tesztet.

Mindenki másképp csinálja

Jó példa az intro-extro különbségre az írónő és férje vakációja. Férje extrovertált, a nő intro, nem egyezik a szórakozásról alkotott elképzelésük, és hogy mi számít számukra kielégítő nyaralásnak. Emiatt felváltva szoktak nyaralási célpontot választani.

A férje által választott „9 ország 9 nap alatt” típusú vakációjuk utáni évben olyan helyet választott, ahol a program csak egy történelmi bányász település felfedezéséből állt. Első nap a szállodai kandalló mellett ülve a városka látnivalóit összefoglaló egyoldalas kiadványt böngészték. A nő izgatott volt, a férj elszundított rajta. Mióta látott egy filmet, azóta akart oda ellátogatni, volt ott opera, örökségi múzeum, nemzeti bányász hírességek csarnoka és túrák igazi bányákba. Ki kívánhatna ennél többet? A férje meg csak annyit reagált „Úgy tűnik másnapra kivégzik a város látnivalóit, mit fogunk ezután csinálni?”

A nő naponta egy helyet szeretett volna megnézni és bejárni, szépen elmerülni abban, milyen életet élhettek egykoron a bányászok. Férje már a környék településeit böngészte újabb látnivalókért. Végül ez volt az írónő egyik kedvenc nyaralása, még ha évek gúnyolódását is kellett érte elviselnie.

Alapszituáció: Rettegek a telefonálástól, és úgy érzem, hogy ez most már kicsúszott a kezeim közül, és sokkal nagyobbra fújódott, mint kellett volna, egy igazi démon lett belőle. Saját magam által épített démon. Már olyan szinten felfújom a dolgot, hogy szinte elszakadt eredeti aggodalmaimtól a félelem, saját életre kelt, mint egy elszabadult Godzilla.

Fel kellene hívnom egy vagy két embert, hogy egy munkámhoz információt adjanak. Már szinte minden kiskaput megnéztem, hogy nincs-e más módja az adatok, válaszok beszerzésének, de nem találtam. Két lehetőségem van:

1. Felhívom cégen belül azt, aki ezzel foglalkozik. És akit a héten láttam eddig életemben először. Nem tűnt sem barátságosnak, sem beszédesnek. 2. Felhívok egy külső embert, aki ezzel foglalkozik. Ő a a szakmai részekkel lehet, hogy még inkább képben van. 1-2-szer már beszéltem vele tavaly ez ügyben (ő hívott). De hülyének nézhet minket, hogy cégen belül miért nem tudjuk megoldani az informálódást.

Egy pörgős, gyors gondolkodást, reakciót és intézkedést kívánó munkakörben dolgozom lassan három éve, időnként élvezem, de mindemellett a fejemben motoszkál a gondolat, hogy boldog lehetek-e hosszú távon introvertáltként egy ilyen munka végzésével.

Az első két évben nagy volt bennem a megfelelni akarás, minden feladatot a lehető legprecízebben, maximális teljesítménnyel végeztem el, de a stressz és kimerültség, amivel ez a 100 %-os teljesítmény járt a tavalyi év végére kikészített. Úgy döntöttem lelassulok kicsit, nem veszem a céges ügyeket annyira komolyan, és a magam habitusának, személyiségének megfelelően dolgozom. Nagyon sok rajtam kívülálló tényező van a cégnél, amellyel ha nem harcolok napi szinten akkor nem jól működnek az általam irányított folyamatok. Ezek nem mennek maguktól, napi szinten harcolnom kell emberekkel, kollégákkal, de legtöbbször a főnökömmel. Keményen tennem kell azért, hogy minden a helyes úton menjen, de év végére ebbe belefáradtam. Szerettem volna egy kicsit kevesebbet harcolni, egy kicsit introvertáltként működni munka közben is. Ennek az eredménye lett egy kollektív konfliktus a héten, először a közvetlen kollégám és köztem, aztán a főnököm és a közvetlen kollégám és később mások között is. A közvetlen kollégám nekem támadt és ezt nem jól reagáltam le, mert visszatámadtam és később sértegettem őt. Úgy éreztem hátba támadtak, hogy a világ gonosz erői megint támadásba lendültek ellenem. Ott a munkahelyen hirtelen teljesen ellepték az agyam az ANG-k, nem tudtam higgadt maradni, a sírás kerülgetett, aztán valamiféle dühkitörés, amelyet igyekeztem magamba fojtani. Közben belül rosszul éreztem magam, felelősnek, hibásnak a kialakult helyzetért. Valójában hibáztatható bármelyik fél is ebben a helyzetben? Mit tettem én? Három évig extrovertáltként igyekeztem helyt állni a munkahelyen, azaz információt továbbítottam, intézkedtem, kértem, kérdeztem, követeltem, ha a helyzet kívánta, aktív voltam, de belefáradtam, így megpróbáltam az energiaszintemnek és beállítottságomnak megfelelően végezni a munkám, tehát kevesebbet beszélni, többet figyelni befele, mint a környezetemre, kevesebbet intézkedni, többet végezni gondolkodós, elvonulós feladatokat. Hibáztatható vagyok ezért egyáltalán? A kollégáim hibásak azért, ha nekik ez nem felel meg? Szerintem mindkét kérdésre egyértelműen nem a válasz. Ebben a munkakörben egy extrovertált, nyitott, magasabb engergiaszintet élvező ember sokkal jobban helyt tudna állni, mint egy magamfajta introvertált anélkül, hogy ő ettől lelkileg vagy pszichésen kikészülne, ő ezt valószínűleg élvezné és nem jutna el arra a szintre vagy legalábbis kisebb eséllyel, mint ahol én voltam tavaly év végén.

A munkahelyi konfliktusom lezárult azzal, hogy aznap hazamentem, otthon átgondoltam, hangulatnaplót írtam, kielemeztem a gondolataim, kiszűrtem a negatív, irreális gondolatokat és arra jutottam, hogy ha jó szeretnék lenni a munkámban akkor folytatnom kell az extrovertált viselkedést. Másnap bementem dolgozni, kihúztam magam, mosolyogtam, határozott voltam, mindenkivel úgy beszéltem, mintha mi sem történt volna, intézkedtem, 120 %-os energiaszinten pörögtem egész nap. Ezzel elrendeztem a konfliktust, mindenki boldog volt és minden ismét ment szépen a maga útján. Ezzel a kollégáim és főnökeim kedvére tettem. De működhet ez hosszú távon? Mennyire fogom ezt én megsínyleni? Milyen hamar fogok kiégni, esetleg megbetegedni? Jó ez nekem egyáltalán?

Megint eljutottam arra a pontra, amelyen már többször jártam és amelyen már sokat gondolkoztam, de aztán figyelmen kívül hagytam egy ideig. Minden embernek a maga személyiségének megfelelő munkakört kell, hogy válasszon, hiszen hosszútávon csak ebben lehet kiegyensúlyozott, elégedett és boldog.

A felismerés ismét megvan: nem vagyok a helyemen! Egyszerű lenne a képlet, keresni egy olyan helyet, ahol introvertáltként is jól működhetek. Azt hiszem ez a lehető legnehezebb feladat. Miben gondolkozhatok? Átképzés? Pályakezdőként ismét ugyanazok a körök végigjárása? Állásinterjúk? Új kollégák, feladatok? Még a gondolat is ijesztő!

Alapszituáció: Eléggé alap dolog, hiszen mindenki jár orvoshoz, és mégis stressz forrás számomra, hiába nem először megyek. Ezer más dolog miatt is kellemetlen (1-2 órás várakozási idő, ki kell mozdulni, vizsgálatok stb), de most koncentráljunk a szociális vonatkozásaira.

Életem nagy részében igyekeztem minél jobban elkerülni az orvosokat, szerencsére náthánál komolyabb betegségem sokáig nem is volt. Viszont ebből adódóan nem szereztem gyakorlatot ezen a téren, inkább csak erősödött az elkerülési vágyam, hiszen ismeretlen terep. Azóta voltam 2-3 alkalommal, de még mindig kissé szorongva, gyomorgörccsel megyek.

Nem is tudom, van olyan, aki nem így megy orvoshoz? Vagy orvoshoz menni mindenképpen gyomorgörcs? Mert akkor nem is kell erőlködnöm, hogy ebből „kigyógyuljak”.

Első különbség: az újratöltődés

Az extrovertáltak szeretnek beszélgetni, magukon kívüli tevékenységekben részt venni, emberek, események és dolgok közelében dolgozni. De nem feltétlenül társaságibb lények, szórakoztatóbbak vagy élettel telibbek. Szabadon költik az energiájukat, és nehezen lassulnak le. Könnyen felfrissítik magukat, ha csinálnak valamit a „külvilágban”. Azonban magányosnak vagy leszívottnak érezhetik magukat, ha nincsenek más emberekkel vagy a külvilággal kapcsolatban. Ők azok, akik egy buli után megkérdezik, hogy „És most mit csináljunk következőnek?”. Nehezükre esik relaxálni és pihenni hagyni a testüket.

Az introvertáltakat a belső világuk energetizálja, az ötletek, benyomások és érzelmek. Nem feltétlen csendesek vagy visszahúzódóak, de a fókuszpontjuk a fejükön belül található. Csendes, elmélkedő helyre van szükségük, ahol átgondolhatnak dolgokat és feltölthetik magukat. „Jó buli volt találkozni, de úgy örülök, hogy vége a bulinak!” Nem könnyű energiát termelniük, és gyorsabban folyik ki belőlük, mint az extrovertáltaknak. Ki kell számítaniuk, mennyi energiára van szükségük valamihez, és annak megfelelően kell gazdálkodniuk, tervezniük pl egy találkozókkal telezsúfolt nap előttre be kell tervezniük egy papírmunkákkal töltött csendes napot korai lefekvéssel és másnap napközbeni szünetekkel.

Mik azok az „introk”? Te is az vagy?

Az introvertáltság lényegét tekintve egy temperamentum típus. Nem egyenlő a félénkséggel vagy a visszahúzódó személyiséggel, nem betegség és nem kóros. Nem olyasmi, amit meg tudsz változtatni, de megtanulhatsz együttműködni vele.

Sajnos kezd kicsit beszűkülni az életem a munkámra, ami egyre stresszesebbé kezd válni. Az az érzésem, hogy minden kis idegesítő feladattal engem találnak meg (statisztikailag biztos nem támasztható alá, de túlzásban jó vagyok), miközben semmi időm a nagy dolgokkal foglalkozni. Ezek a kis dolgok fél-egy óra alatt elintézhetőek lennének, de közben lenne más feladatom is, amiből pont kizökkentenek és felbosszantanak. Hiába írok listát, már lassan nem látom át, hogy még miket kellene csinálnom... És ettől annyira szétesek, hogy a hét közepén jött üzenetből, miszerint egy előre lefixált hétvégi program helyszíne és időpontja teljesen megváltozott, semmit nem fog fel az agyam, és jól le is maradok róla emiatt. Először forrt bennem a düh és a frusztráció a tehetetlenség miatt, mikor kiderült, hogy már fél órája a város másik végén kellene lennem, és így nem tudok menni. Mert én menni akartam, de most csak egy agyatlan link alaknak tűnök stb... De mára inkább ijesztőnek tűnik a jel, hogy talán túlságosan is eltemet a munka, és nem látok ki alóla, nem látom az igazán fontos dolgokat.

Hogy lehet újra felfedezni, hogy az élet nem csak a munkahelyről szól? Hogy lehet megteremteni az egészséges egyensúlyt, amikor úgy tűnik, a mérleg másik nyelve kezd kiüresedni? Egyáltalán mit pakoljak bele, ami eltereli a figyelmemet a munkáról, és ráébreszt, hogy ennél sokkal több vagyok?

Úgy döntöttem, hogy szép lassan megosztom Marti Olsen Laney: The Introvert Advantage – How to Thrive in an Extrovert World című könyvének kivonatait magyarul, mert számomra nagyon hasznos volt a könyv minden betűje. Sajnos nem jelent még meg magyarul, és különben is elég gyér az introvertáltság magyar nyelven elérhető irodalma, pedig szerintem fontos lenne ezt akár iskolásoknak is oktatni, hogy megértsék, miért más minden ember. Bár előtte a tanári kart kellene kiképezni...

Terepgyakorlatos sorozatunk első része, amikor egy kevésbé stresszes helyzetbe helyezem magam.

Alapszituáció: Minap be akartam menni egy számítástechnikai szaküzletbe egy olyan áruért, amit már jó előre kinéztem a neten. Nem gondoltam, hogy ez kihívás lenne, bár egy kis izgatottság volt bennem, mert ritkán jártam korábban ilyen boltban, ami ráadásul nem önkiszolgáló. Mikor odaértem az ismeretlen (értsd, még nem jártam ott korábban) bolt bejáratához, elsőre mégis inamba szállt a bátorságom, és jó 5 percig győzködtem magam az utcasarkon, hogy ugyan ne legyek már ilyen hülye, ha már eddig eljöttem...