Alapszituáció: Rettegek a telefonálástól, és úgy érzem, hogy ez most már kicsúszott a kezeim közül, és sokkal nagyobbra fújódott, mint kellett volna, egy igazi démon lett belőle. Saját magam által épített démon. Már olyan szinten felfújom a dolgot, hogy szinte elszakadt eredeti aggodalmaimtól a félelem, saját életre kelt, mint egy elszabadult Godzilla.

Fel kellene hívnom egy vagy két embert, hogy egy munkámhoz információt adjanak. Már szinte minden kiskaput megnéztem, hogy nincs-e más módja az adatok, válaszok beszerzésének, de nem találtam. Két lehetőségem van:

1. Felhívom cégen belül azt, aki ezzel foglalkozik. És akit a héten láttam eddig életemben először. Nem tűnt sem barátságosnak, sem beszédesnek. 2. Felhívok egy külső embert, aki ezzel foglalkozik. Ő a a szakmai részekkel lehet, hogy még inkább képben van. 1-2-szer már beszéltem vele tavaly ez ügyben (ő hívott). De hülyének nézhet minket, hogy cégen belül miért nem tudjuk megoldani az informálódást.

Cél: Legalább egy embert felhívni és megkérdezni, hogy mi van.

Szorongás és egyéb problémák:

• Ez kb a fóbiám csúcsa, amit telefon ügyben sikerült kialakítanom magamban. Ez már feltétlen reflexként működő pánikroham, ha csak arra gondolok, hogy telefonálnom kellene. Teljesen irreális, hiszen 2 perces beszélgetésről van szó, munkaügyben.
• És halogatom. Bele se gondolok, hogy kikeressem a számot, elkezdjem tárcsázni, egyből kifogást keresek, és a legkésőbbi időpontot, hogy ráérjen még.
• A szorongás lebénít, és nem tudok cselekedni, el sem jutok odáig, hogy már a rettegett szituációban legyek. Mint egy fal, amit nem tudok áttörni.

A szorongás/elkerülés mértéke (1-5): Szorongás (5) már előző nap kezdődik, elkerülöm (5) az utolsó lehetséges pillanat utánig.

Alkalmazandó technikák:

• Hát nem is tudom, ha erre tudnék megoldást, nem lennék itt. Felírni előre a kérdéseimet és a telefonszámot.
• Hirtelen belevetni magam. Ha hagyom az agyamat átgondolni a dolgokat, abból csak elmenekülés lesz. El kell döntenem, hogy fel fogom hívni, ha közben rám is tör a pánik, kiugrik a szívem, összeakad a nyelvem és megfulladok, akkor is tárcsázok. És végig makogom, amit akarok, akkor is, ha hülyének tűnök, ha le akarnak rázni, ha dadogok. Itt most a feladat a lényeg. Ha nem hagyom, hogy nagy ügy legyen belőle, akkor nem is lesz.
• Betervezek valami jutalmazást/vigasztalást, olyat, ami kiránt az önmarcangolásból, és újra eszembe juttatja, hogy az élet ennél sokkal többről szól. Ez csak egyetlen egy telefonhívás.
• Racionális önközlések: Ha elküld a fenébe, vagy idegesítem, nekem akkor is jogom van kérdezni.
• „Ha megvan, hogy egy szocfób mentes ember mit tenne, onnantól minden további agyalás felesleges” by kognitív teknősbéka

És ami történt:

Reggel kijelöltem az időpontot, amit utána folyamatosan írtam felül, miért ne hívhatnám előbb? Persze nem hívtam. Csak kétségbe vontam saját elhatározásom létjogosultságát.

Mikor nincs előttem a telefon, minden pofon egyszerűnek tűnik. 5 gomb, megkérdezem, zavarhatom-e, és felteszek pár kérdést. De amint elém kerül, és tényleg cselekednem kellene, démonná változik, ami elől fizikailag is menekülnék.

Közeleg a kijelölt időpont, ha nem gondolok rá, nincs bajom, de amint megérzi az agyam, hogy egy kicsit is komolyan gondolom a cselekvést, esetleg nyúlni kellene a telefonért, már küldi is rám a pánikrohamot. Emésztésem beindul és megy a hasam, a levegőt nehezebben és sűrűbben kapkodva veszem, izzadok, mint egy ló, nyelési nehézségeim lesznek, kiszárad a szám és mindenem remeg. Mintha egy mamuttal készülnék puszta kézzel megküzdeni. Reális, racionális veszélye a dolognak nulla. A veszélyérzet mégis maximális. Lebénít és cselekvésképtelenné tesz.

Minden alkalommal, mikor nyúltam volna a telefonért, belül visszarántott valami, nem hagyta, hogy kitörjek a nyomoromból. Szinte éreztem, hogy nem én rántom vissza magamat, hanem a fóbia mumusa, aki nem akarja, hogy sikerüljön. Az a célja, hogy örökre nyomorult maradjak. Valahogy elmeneküljek és utána még jobban utálhassam magam amiatt, hogy még csak megpróbálni se mertem. De hiába ismertem ez így utólag fel, a rabigából nem tudtam kitörni.

Elmondtam két embernek is, hogy félek felhívni ezt az embert. Kimentem vízért, mosdóba, mindenhova... Löketet csak az adott, mikor megbeszéltük munkatársammal, hogy e-mailt is írhatok. Vagy majd ő felhívja a saját ügyében, és az enyémre is rákérdez. És úgy, de úgy csábított a menekülés! Pont ez nyitotta fel a szemem, mennyire utálni fogom magam, ha meg sem próbálom.

Talán ez lendített túl a holtponton, hogy mikor már kezdték kivenni a kezemből, akkor már nem akartam elszalasztani ezt a terepgyakorlati esélyt.

Felhívtam, nem volt a helyén, aki felvette mondta, hogy szól neki. Visszahívott, kedves volt, megbeszéltük, end of story. És büszke vagyok magamra, hogy bár több menekülési utam is volt, nem menekültem.