Egy pörgős, gyors gondolkodást, reakciót és intézkedést kívánó munkakörben dolgozom lassan három éve, időnként élvezem, de mindemellett a fejemben motoszkál a gondolat, hogy boldog lehetek-e hosszú távon introvertáltként egy ilyen munka végzésével.
Az első két évben nagy volt bennem a megfelelni akarás, minden feladatot a lehető legprecízebben, maximális teljesítménnyel végeztem el, de a stressz és kimerültség, amivel ez a 100 %-os teljesítmény járt a tavalyi év végére kikészített. Úgy döntöttem lelassulok kicsit, nem veszem a céges ügyeket annyira komolyan, és a magam habitusának, személyiségének megfelelően dolgozom. Nagyon sok rajtam kívülálló tényező van a cégnél, amellyel ha nem harcolok napi szinten akkor nem jól működnek az általam irányított folyamatok. Ezek nem mennek maguktól, napi szinten harcolnom kell emberekkel, kollégákkal, de legtöbbször a főnökömmel. Keményen tennem kell azért, hogy minden a helyes úton menjen, de év végére ebbe belefáradtam. Szerettem volna egy kicsit kevesebbet harcolni, egy kicsit introvertáltként működni munka közben is. Ennek az eredménye lett egy kollektív konfliktus a héten, először a közvetlen kollégám és köztem, aztán a főnököm és a közvetlen kollégám és később mások között is. A közvetlen kollégám nekem támadt és ezt nem jól reagáltam le, mert visszatámadtam és később sértegettem őt. Úgy éreztem hátba támadtak, hogy a világ gonosz erői megint támadásba lendültek ellenem. Ott a munkahelyen hirtelen teljesen ellepték az agyam az ANG-k, nem tudtam higgadt maradni, a sírás kerülgetett, aztán valamiféle dühkitörés, amelyet igyekeztem magamba fojtani. Közben belül rosszul éreztem magam, felelősnek, hibásnak a kialakult helyzetért. Valójában hibáztatható bármelyik fél is ebben a helyzetben? Mit tettem én? Három évig extrovertáltként igyekeztem helyt állni a munkahelyen, azaz információt továbbítottam, intézkedtem, kértem, kérdeztem, követeltem, ha a helyzet kívánta, aktív voltam, de belefáradtam, így megpróbáltam az energiaszintemnek és beállítottságomnak megfelelően végezni a munkám, tehát kevesebbet beszélni, többet figyelni befele, mint a környezetemre, kevesebbet intézkedni, többet végezni gondolkodós, elvonulós feladatokat. Hibáztatható vagyok ezért egyáltalán? A kollégáim hibásak azért, ha nekik ez nem felel meg? Szerintem mindkét kérdésre egyértelműen nem a válasz. Ebben a munkakörben egy extrovertált, nyitott, magasabb engergiaszintet élvező ember sokkal jobban helyt tudna állni, mint egy magamfajta introvertált anélkül, hogy ő ettől lelkileg vagy pszichésen kikészülne, ő ezt valószínűleg élvezné és nem jutna el arra a szintre vagy legalábbis kisebb eséllyel, mint ahol én voltam tavaly év végén.
A munkahelyi konfliktusom lezárult azzal, hogy aznap hazamentem, otthon átgondoltam, hangulatnaplót írtam, kielemeztem a gondolataim, kiszűrtem a negatív, irreális gondolatokat és arra jutottam, hogy ha jó szeretnék lenni a munkámban akkor folytatnom kell az extrovertált viselkedést. Másnap bementem dolgozni, kihúztam magam, mosolyogtam, határozott voltam, mindenkivel úgy beszéltem, mintha mi sem történt volna, intézkedtem, 120 %-os energiaszinten pörögtem egész nap. Ezzel elrendeztem a konfliktust, mindenki boldog volt és minden ismét ment szépen a maga útján. Ezzel a kollégáim és főnökeim kedvére tettem. De működhet ez hosszú távon? Mennyire fogom ezt én megsínyleni? Milyen hamar fogok kiégni, esetleg megbetegedni? Jó ez nekem egyáltalán?
Megint eljutottam arra a pontra, amelyen már többször jártam és amelyen már sokat gondolkoztam, de aztán figyelmen kívül hagytam egy ideig. Minden embernek a maga személyiségének megfelelő munkakört kell, hogy válasszon, hiszen hosszútávon csak ebben lehet kiegyensúlyozott, elégedett és boldog.
A felismerés ismét megvan: nem vagyok a helyemen! Egyszerű lenne a képlet, keresni egy olyan helyet, ahol introvertáltként is jól működhetek. Azt hiszem ez a lehető legnehezebb feladat. Miben gondolkozhatok? Átképzés? Pályakezdőként ismét ugyanazok a körök végigjárása? Állásinterjúk? Új kollégák, feladatok? Még a gondolat is ijesztő!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kaisa 2016.02.06. 18:55:06
Abban nem vagyok biztos, hogy egy extrovertált jobban ellátná ugyanazt a munkát. Lehet, hogy kevesebbet stresszelne rajta, de a cég szempontjából nem hiszem, hogy sokkal jobban el lehetne ezt látni, hiszen mindent megteszel. Ha teljesítmény szempontból nézzük, akkor nincs nálad jobb. Ha azt nézzük, hogy neked ez mennyi erőfeszítésedbe kerül, és mennyire nem tesz hozzá az önmegvalósításodhoz és kiteljesedésedhez, hát az sajnos igaz, hogy nem neked való a munka. Most nem akarom elbagatellizálni a problémád, de kíváncsi lennék, hány ember teheti meg, hogy neki való munkakörben dolgozhat. Valószínűleg a sok pszichés probléma alapja ez lehet.
És ha belegondolsz, hosszú távon mennyire jelentős az eheti konfliktusod? Emlékezni fogsz még rá egy év múlva?
Jó lenne megtalálni a tökéletes munkahelyet, de lehet, hogy azt magunknak kell megteremtenünk... de előbb-utóbb oda is eljutunk.
jrzéuo (törölt) 2016.02.18. 18:55:00
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2016.02.21. 13:49:07
Köszönöm a hozzászólásod és a jó kívánságokat. :-)
Aleez 2016.03.11. 08:18:38
Kedves DANIELAAA, még új vagyok itt, egyelőre csak bele-beleolvastam a blogodba, de nagyon megörültem, mert én is ezzel a problémával küzdök (milyen ironikus :) ). Nekem kb. gyerekkorom óta tart (29 vagyok), de nem régen jöttem rá a net segítségével, hogy mi is ez valójában. A legfeltűnőbb tünet nálam a közösségi evés elkerülése volt.
Én is 3 éve dolgozom az aktuális munkahelyemen, ahol ugyan ennyire extroveltált személyiségre nincs szükség, viszont túl nagy váltás volt számomra egy pár fős munkahelyről egy 100 fős irodába kerülni. Azt hittem, jót fog tenni és nyitni fogok, de pont az ellenkezője lett és csak folyamatosan zárok befelé. Most ott tart a dolog, hogy a barátaim is valahogy szelektálásra kerültek és egy maradt igazán, aki úgy érzem ismer, és valamennyire tudja hova tenni a viselkedésem.
A férjem szerencsére támogat mindenben, viszont sokszor elszomorít a dolog, hogy látom, mennyire szenved miattam (főleg a tehetetlenségből adódóan).
Fél évig jártam kineziológushoz, de olyan lassan haladtunk, hogy azzal nem tudtam mit kezdeni. Bogyókat valahogy nem szeretnék szedni, így abban bíztam, hogy ha egyre nehezebb helyzetek elé állítom magam, az csak javíthat, de őszintén megmondva, ez teljesen negatív.
Persze egy ideig mindig nagyon optimista vagyok és próbálok hinni benne, de pár hét után be kell, hogy valljam, nem ez a megoldás.
Most nagyon gondolkozom ismét valami külső segítségen, de félek a kudarcélménytől, szeretnék biztosra menni, mert csalódásra van most a legkevésbé szükségem.
Nagyon megértem a munkahelyváltástól való félelmed. Én is milliószor lezongoráztam magamban, de inkább bevállalom az ismerős rosszat, mint az ismeretlentől való egyre nagyobb félelmet. A jelenlegi helyzetembe is végül amiatt kerültem, mert menekülni akartam az előző rossztól és ez sem lett jobb. Érzem, hogy nem vagyok a helyemen, de jelenleg azt sem tudom, mit csinálnék szívesen... Kicsit nihil van, vagy valami ilyesmi.
Úgy érzem, már az is segít valamit, ha olvasok a témában és bekapcsolódok - még ha távolról is - egy olyan közösségbe, ahol értik miről beszélek. Engem tényleg megnyugtatott, ahogy olvastam Tőled, a korábbi írásokat is végig fogom olvasni!
Érdekelne, hogy van-e valaki olyan ebben a közösségben, aki jelentős javulást ért el és hogy vajon mi a módja? Nagyon szeretnék csak kicsit jobban lenni...
Előre is köszönöm a segítséget és hálás vagyok, amiért itt lehetek! Minden jót és szorongás mentes napot kívánok Mindenkinek!
Aleez
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2016.03.15. 13:24:45
Szia Aleez, üdv. a blogunkon.
Én úgy érzem jelentős javulást sikerült elérnem, főleg mivel nekem a legnehezebb az volt, hogy állásinterjúkra menjek, ott megfelelően szerepeljek, ne csak kukán üljek és, ami néhány éve még elképzelhetetlen volt, hogy hosszútávon irodában dolgozzak, mindez végre sikerült. Annak ellenére, hogy még mindig nem vagyok tökéletesen jól, büszke vagyok arra, hogy idáig el jutottam. Hogy mi az, ami segített, nagyon összetett a válasz, ha elolvasod a bejegyzéseket láthatod, hogy többek között erről is írtunk itt a blogon.
A közösségi evés elkerülése, amit említettél szerinted miből fakad? Volt esetleg ezzel kapcsolatos negatív élmény a múltban?
Szerintem az, ha egyre nehezebb helyzetek elé állítod magad önmagában nem segít, először fel kell készítened magad a helyzetekre és ez nem megy egyik napról a másikra, kitartó munka eredménye. Azt hiszem, hogy ha megint álláskereső helyzetbe kerülnék, már nem félnék annyira egy állásinterjútól, mint régen, nyilván nem tartozna a kedvenc elfoglaltságaim közé továbbra sem, de most már sokkal tisztábban látom magam és a gondolataim, így ha szorongva is, de elmennék és megcsinálnám, legalábbis így képzelem. :-) Már nem annyira ijesztő, mint régen volt. A kognitív terápia segít reálisabban látni önmagam és a világot.
Esetleg ajánlom a Richards féle terápiát, amit itt a blogon is megtalálsz részben
Aleez 2016.03.20. 23:09:43
A közösségi evés problematikája... Nos nehéz megfogalmazni, hogy miből fakad. Én egyszerűen csak úgy érzem, hogy az evés nagyon intim dolog, amit nem szeretnék bárkivel megosztani. Utánaolvastam a témának és a régebbi korokban például a közös evés a bizalomnak egy magas foka volt, nem álltak egymás mellett vadidegenek hamburgert majszolgatva.
Ha jobban belegondolok, talán akkor kezdődhetett, amikor alsó osztályos koromban egyszer sok ételt szedtem a tányéromra, mert a szemem kívánta. Az egyik gyerek később jött enni és neki már nem jutott étel az asztalunknál, máshonnan kellett szednie. Én viszont nem tudtam megenni az összeset, amit kiszedtem, emiatt a felügyelőtanár leszidott, és a fülemet megrángatva azt ismételgette, hogy már pedig egyem meg, amit kiszedtem, mert addig nem állhatok fel az asztaltól. Nem tudtam enni egy falattal sem többet és elkezdtem sírni, utána kiküldtek az étkezőből...
Egyfelől jelentéktelen történet, de talán ez az egyetlen rossz élményem, mert otthon sosem kényszerítettek arra, hogy egyek meg mindent, sőt. Lehet, hogy ez hagyott nyomokat, viszont sokáig nem éreztem úgy, hogy ez gondot okozna. Egyedül ezen a munkahelyen, ahol 20-an kell ennünk egyszerre egy kis helyen, nagyon zavar, hogy mindenki az aurámban van és csámcsog is hozzá. Sokszor a gusztusom is elmegy, összeszorul a gyomrom és féladag ételt eszem rendszerint emiatt. Az még jobban frusztrál, hogy azt is lassan eszem meg és a kollégáim sokszor rajtam élcelődnek, hogy hogy lehet ennyire lassan étkezni. Emiatt sokszor csak túl akarok lenni az evésen valami könnyű étellel. Habzsolni azóta sem tudok, inkább keveset eszem.
Az még jobban zavar, hogy nem szeretek evés közben beszélni, márpedig a közösség elvárja tőlem, mindenkinek ilyenkor ered meg a nyelve és kérdezgetnek. Akinek nincs ilyen gondja, szerintem nem is tudja, hogy mennyi bosszúságot tud okozni egyetlen munkaebéd is. Szeretném, ha az ilyenek kevésbé viselnének meg engem is, mert nem tartom túl normálisnak. Szerintem egyébként kicsit javult a helyzet, de messze van az átlagostól. Majd tyúklépésenként :)
További szép estét kívánok Neked!