Alapszituáció: Eléggé alap dolog, hiszen mindenki jár orvoshoz, és mégis stressz forrás számomra, hiába nem először megyek. Ezer más dolog miatt is kellemetlen (1-2 órás várakozási idő, ki kell mozdulni, vizsgálatok stb), de most koncentráljunk a szociális vonatkozásaira.

Életem nagy részében igyekeztem minél jobban elkerülni az orvosokat, szerencsére náthánál komolyabb betegségem sokáig nem is volt. Viszont ebből adódóan nem szereztem gyakorlatot ezen a téren, inkább csak erősödött az elkerülési vágyam, hiszen ismeretlen terep. Azóta voltam 2-3 alkalommal, de még mindig kissé szorongva, gyomorgörccsel megyek.

Nem is tudom, van olyan, aki nem így megy orvoshoz? Vagy orvoshoz menni mindenképpen gyomorgörcs? Mert akkor nem is kell erőlködnöm, hogy ebből „kigyógyuljak”.

Cél: El kell mennem a háziorvosomhoz gyógyszert felíratni, legalapabb feladat, még vizsgálattal sem jár, mégis úgy érzem, hogy ezzel szívességet kérek és zavarom, pedig ez a munkája...

Szorongás és egyéb problémák:

• Ismét a halogatás a legfőbb bajom. Már egy hónapja tudom, hogy mennem kell, de az utolsó lehetséges rendelési napra halogatom. Kerülöm a kényelmetlen helyzeteket lustaságból.
• A váróban soha nem tudom, ki után következem, bár ezt mostanában már szoktam tudni kezelni (na jó, korábban is, hiszen nem törtem ki hisztirohamban a váró közepén), de akkor is ott a hülye helyzet, hogy hiába kérdezem, ki az utolsó előttem, van, hogy nem válaszol senki. Nem baj, Sherlock vagyok...
• Az orvosom sokszor mintha nem fogná fel, amit mondok, és kétszer kérdezi ugyanazokat. Múltkor teljes vérképes kivizsgálást szerettem volna kérni, de nem sikerült megértetnem vele, mert mire megkaptam a beutalómat, azon csak 2 elemre kért vizsgálatot... És ezektől hülyének érzem magam, amit utálok.
• Olyan gyógyszert kell felíratnom, amit ezelőtt egy szakorvos írt fel, és bennem van a félelem, hogy ő nem akarja majd felírni nekem, de a szakorvoshoz még ennyire sincs kedvem emiatt visszamenni. Előre félek az elutasítástól, hogy megszégyenülök, és nem sikerül elintéznem, amit akarok.

A szorongás/elkerülés mértéke (1-5): Szorongás (2) elviselhető, de tipikus elkerülős (3) feladat.

Alkalmazandó technikák:

• Elkerülés ellen elég jól működik most az a tény, hogy később már túl késő lenne, hiszen elfogy a gyógyszerem, amire szükségem van, szóval a kényszer most velem dolgozik.
• Viszek valami jó könyvet, ami eltereli a figyelmemet a várakozással járó stresszről.
• Bár a korábbi leletem nálam lesz, amin szerepel, hogy már írtak fel nekem ilyen gyógyszert vizsgálat alapján, felkészülök, hogy elfogadjam, ha mégis elküldenek, az nem a világ vége.
• Mindemellé gyakorlok pár racionális önközlést, ha rászorulok.

És ami történt:

A kapun kilépve tört rám először a szorongás, ami addig eltartott, míg a váróba érve meg nem láttam, hogy 13 ember várakozik előttem. Célom fényévekre került tőlem, így a szorongásom egy csapásra elmúlt. 3 és fél órát nyugodtan, szorongástól mentesen várakoztam. Csak akkor kezdtem izgulni, mikor arra gondoltam, bemegyek a várakozók nélküli másik orvoshoz, hogy megkérdezzem, mit kell tennem, hogy átkerülhessek inkább hozzá. Végül nem mertem bemenni, birka mód csak vártam, mikor láthattam, hogy még órákig ott fogok ülni. De mikor az asszisztense ki ment dohányozni, rám nem jellemző módon odamentem hozzá, hiszen mégis csak megér egy kérdést a dolog, még ha el is utasított végül, mert nem lenne etikus orvost váltanom. (Arról most nem vitatkozzunk, hogy akkor mi van a szabad orvos választással, láttam, hogy komolyan gondolja) De a lényeg az volt, hogy tettem valamit, egy kísérletet, hogy felelősen alakítsam a saját életemet, ne csak sodródjak az árral. És a kezdeményezőkészségem bármily apró fejlődése is dicséretet érdemel.

Szorongásom akkor tért vissza, mikor tudtam, hogy a következő körben már nekem kell bemennem, és normális emberként összeszedetten kell elmagyaráznom, mit is akarok. Félelmem nem volt alaptalan, mert elsőre nem is sikerült megértetnem velük, hogy mit szeretnék (halk voltam), illetve gyanakodni is kezdtek, hogy ők vajon felírhatják-e nekem a kért gyógyszert. Szociális élményként nem volt jó, de nem is azért mentem. Amiért mentem, azt viszont megszereztem, és most megpróbálok erre koncentrálni, ahelyett, hogy azon rágójak, hogy soha nem hallják a motyogásom.