Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Van olyan része a fóbiámnak, amikor túl bonyolult helyzetbe kerülök, hogy úgy érzem, egy mély omladozó gödör aljára kerülök. Átjár a tanácstalanság, döntésképtelenség, kilátástalanság, a szégyen, a tehetetlenség érzése, lényegében egy alkalmatlan alaknak érzem magam, aki mindenkit idegesít és aki mindenkinek a terhére van. És ilyenkor utálom magamat. A felsőbbrendű (de cselekvésképtelen) énem lenézi és szánja a valódi, cselekvésekért és történésekért felelős énemet.

Sikerült megint beleesnem ebbe a gödörbe, emészt a bűntudat, a gyomrom folyamatosan görcsben van, hányhatnékom és sírhatnékom van egyszerre. Legszívesebben egy lakatlan szigetre költöznék és kivonnám magam a társadalomból.

Elég egyszerűnek, sőt nevetségesen hétköznapi dolognak tűnhet az egész. Nem megerőltető, sőt, érthetetlen, miről is írok, ez miért is lenne egyáltalán gyakorlat... Ez csak önámítás, hogy úgy tűnjön, csinálok valamit, miközben ilyen kamufeladatokkal hintem a port.

Valójában szerintem még soha életemben nem tettem ki a lábam az utcára melegítő nadrágban, legalábbis csak egyszer mentem futni, akkor is csini nadrágban. De soha olyan igazi pecsétes, lógós, bő, otthoni melegítőben. Szinte soha nem teszem ki a lábam minimális smink nélkül sem. Ez is a görcsös megfelelési kényszerem része, amivel jár az is, hogy kifogástalannak kell lenni akkor is, ha csak tejért ugrok ki a boltba. Gondoltam most kipróbálom, mert nem volt kedvem rákészülni az utca végéig vezető sétámra. Nem hittem volna, hogy ebből is kihívás lesz.

Rettegek tőle, elcsuklik a hangom, és össze-vissza kezdek hadoválni hülyeségeket. Már megint rám tört a pánikroham.

Eddig nem kellett sokat telefonálnom szerencsére, hál'istennek... De most észrevettem valamit, egy hibaszerűséget egy beérkezett anyagban, amit alá kell íratnom a főnökkel. Két választási lehetőség adódott, vagy odaadom neki így aláírásra, hátha nem veszi észre, vagy visszakérdezek a küldőnél, hátha kimagyarázza, esetleg újraküldi javítva. Ja, vagy a munkatársam felajánlotta, hogy felhívja őket...

Mostanában több olyan feladatom is volt, amiben szembesültem azzal, hogy mennyire nehezemre esik másokat utasítgatni. A telefonálást kerülöm, így e-mailben kértem dolgokat "alattvalóinktól" (szervezetileg alánk tartozó egységektől). Már ez a kifejezés sem egészséges, hogy vagy irreálisan magam fölé rendelem, vagy túlzottan lealacsonyítom őket.

Szóval kérnem kellett, hogy csináljanak meg dolgokat, vagy küldjenek ezt-azt, és rendre azon kaptam magam, hogy túlmagyarázom a dolgokat. Szinte bocsánatot kérek, hogy zavarom egy olyan üggyel, ami természetes is lehetne. Másrészt nem érzem, hogy jogom van erre, hogy ugráltassak másokat. Harmadrészt magam fölé helyezek mindenkit, mindenki más alá rendelem magamat, és képes lennék inkább én kiszolgálni a mi kiszolgálásunkra létező egységeket is. Örök szolgalelkű kis nyámnyila vagyok.

Mi erre a megoldás?

Miután elküldtem a leveleket, még órákig stresszeltem magam utána. Így hogy lesz belőlem vezérigazgató?

Miért optikai illúziók az introvertáltak?

Az introvertáltak olyan emberek, akiknek privát területre van szükségük az újratöltődéshez, akik az elsődleges energiájukat nem a külső tevékenységekből nyerik, és akiknek általában időre van szükségük, hogy töprengjenek, gondolkodjanak, mielőtt megszólalnak. Most arról lesz szó, hogy micsodák nem az introvertáltak. Nem rémült nyuszik, hervadó virágok, vagy önmagukkal elfoglalt maguknak való emberek. Se nem szükségszerűen félénkek vagy antiszociálisak. A társadalom nem látja megfelelő pontossággal őket, mert egy téves feltételezésektől torzult lencsén keresztül nézi őket. A legtöbb introvertált nem érti a saját természetét, mert az introvertáltságról alkotott saját téves értelmezéseikkel együtt nőttek fel.

Van a szocfóbomnak egy része, ami nem igazán akar javulni az évek során, ez pedig a váratlanul betörő ismeretlen vendégsereg előli menekülés. Ennél a helyzetnél tulajdonképpen az introvertáltságom egybefonódik a fóbiámmal, egyik sem szereti, mikor a szüleimhez általam nem ismert vendégek jönnek látogatóba.

Intro és extro egyaránt értékes

Jung számára az élet célja a teljesség elérése volt. Ez nem azt jelentette, hogy minden rész megvan, hanem a harmónia elérését azáltal, hogy ismerjük és értékeljük a személyes erősségeinket és gyengeségeinket. Amint már említettük, Jung a teljes intro-extro skálára úgy tekintett, hogy egészséges és szükséges. Különbözünk, de mindenkinek van egy természetes pihenő pontja, ahol feltöltődhet energiával, és ahol kevesebb energiát veszít. Ahogy öregszünk, a legtöbben haladunk a skála közepe felé.

Sajnos a januári lendületem alább hagyott, már ami a szocfóbbal való foglalkozást jelenti, illetve el is fáradtam olyan mértékben, hogy ami akad szabadidőm, azt sem tudom ezzel tölteni, muszáj pihennem, ami egyenlő a totális semmit tevéssel.

A munkahelyem az első számú energialeszívóm, napi 8+ órában folyamatos stresszhelyzetben érzem magam. Még akkor is, mikor semmi sürgős feladatom nincs, belül görcsben vagyok, mert próbálok felkészülni a váratlasz veszélyre, hogy hirtelen rám zúdul valami feladat. Feladatból pedig egyre több van. Tavaly ilyenkor volt egy időszak, amikor szó szerint nem volt munka. Nem kellett semmit se csinálnom bent. Persze ez sem jó, mert így meg csak elvesztegetek 8 órát a semmivel. De most egy kicsit visszasírom, mert sok a feladat, és naponta nőnek a rám rakott terhek. Nem mártírkodni akarok, de nagyon nehezen viselem, amikor egyik megbeszélésről kirángatnak, hogy mennem kell a másikra. Vagy kirángatnak valami 2 órás határidős dologgal. Introvertáltként különösen rosszul viselem a folyamatosan változó körülményeket, szívesebben foglalkoznék az elmerülést igénylő hosszútávú feladatommal egyedül, mint ezekkel a rövid határidős, azonnali részfeladatokkal.

Ismeritek azt az érzést, mikor nem tudtok, vagy csak túl rövid ideig a jelenben lenni, élvezni egy-egy pillanatot, tevékenységet, mert az agyatok csak a végére, a célra tud koncentrálni? Nálam ez folyamatosan problémát jelent. Mindig mindennel sietek, mert úgy érzem nincs időm. Gyorsan eszem meg az ételt, hogy végezzek végre, gyorsan mosok fogat, sietve fürdök és minden tevékenységen igyekszem hamar túl lenni. De ha befejeztem akkor sem vagyok elégedett, mert sosem a jelenben élek, hanem vagy a múlton, vagy a jövőn rágódok és nem élem meg az adott pillanatot. Az életemben az egyik legnagyobb problémát ez jelenti és a szorongásom is részben ebből fakad. Erre van egy technika, a mindfulness - az éber önirányítás, amelyről már volt szó itt a blogon és ezt a témát már boncolgattuk egy kicsit. Úgy éreztem ismét elő kell vennem és ismét foglalkoznom kell a célorientáltságommal, mert megint nem jó irányba haladok. Sajnos a munkám is okozója annak, hogy sosem tudok lelassítani és megélni a pillanatot, hiszen a munkahelyemen teljes bedobással kell pörögnöm egész nap. Ezt továbbviszem haza is, és otthon is stresszes vagyok, nem tudok lelassulni, sietek és sosem az adott pillanatra koncentrálok.

Mondhatnám, hogy ez a felgyorsult világ az okozója az egésznek, amelyben semmire sincs időnk, mindennel sietnünk kell, elvárásoknak megfelelni, gyorsan reagálni, mindent hamar elintézni. Ez így van, viszont én mindig ilyen voltam, nem csak mióta dolgozom. Sosem voltam elégedett, minden tevékenységet tehernek éreztem, ha beszélgettem valakivel gyakran nem koncentráltam arra, amit mond, mert csak arra tudtam figyelni, hogy nem érdekel és unalmas, és hagyja már abba, lefáraszt a sok beszéddel. Ha sportolni voltam csak az járt a fejemben, hogy ez megterhelő, azt szeretném, hogy vége legyen. Ha vasárnap volt akkor nem tudtam élvezni a napot, mert másnap már suli vagy munka. Ha szombaton elmentünk valamerre, hamar haza szerettem volna menni, hogy pihenhessek, mert rövid a hétvége és amúgy is gyorsan eltelik. Ha hazaértünk akkor sem voltam elégedett, gyakran voltak szorongós pillanataim. Mindezen időnként tudtam változtatni, de általában csak időszakosan. Néha megtapasztaltam, hogy valóban hatékony szorongáscsökkentő technika tud lenni a jelen megélése, néha-néha megtapasztalni a flow élményt, pl. mikor kerékpáron az Alpok hegyei között tekertem, csak arra figyelni, ami akkor és ott történt, a gyönyörű hegyeket figyelni, vagy mélyet szippantani a friss levegőt.  Megélni, hogy mennyire más úgy beszélgetni valakivel, hogy teljes egészében rá koncentrálok. Ilyenkor nem érzem magam rossz beszélgetőpartnernek, mert látom a másikon, hogy észreveszi és hálás azért, hogy rá figyelek, mert ilyenkor nem csak bólogatok, vagy egy-egy szóval reagálok, hanem valóban odafigyelek arra, amit mond és kommunikálok vele. Figyelek rá, és nem csak a szavaira, hanem a gesztusaira, mimikájára is, teljes mértékben jelen vagyok a beszélgetésben. Ha leülök meginni egy finom teát és lassan elkortyolom, nem sietek, nem aggódok, hogy elpazarlom az időm, hanem valóban élvezem a pillanatot. Ezek apró dolgok, mégis teljesen megváltoztatják a pillanataimat és, amíg a jelent élem meg a szorongásom is teljesen eltűnik. Jelenlegi célom, a lehető legtöbbször megélni a jelent és a mindfulness technika elsajátítása!

Néha van olyan az életemben, hogy nincsen semmi nagyobb gond, sőt, kifejezetten jó dolgok történnek velem, és mégsem vagyok boldog. Most is előjött egy ilyen ok nélküli hangulathullámvölgy, és nem igazán tudom, mit kezdjek vele. Látszólag minden rendben, van munkám, van fedél a fejem felett, vannak barátaim és van, aki tényleg igazán szeret. Ehhez pedig hozzájön, hogy a héten ünnepelni való is akadt, összegyűlt sok barátom, elmentünk bulizni, és érezhettem, ahogy szeretnek az emberek. Mégis másnap reggel az ágyban pihengetve minden ok nélkül a sírógörcs kerülget, és nem tudom megmondani, miért. Ilyenkor olyan hülyén érzem magam, aggódva kérdezik, mi bajom, én meg nem tudom megmondani.

Miért nem tudom értékelni az életem, amikor minden rendben megy? És mi hiányzik belőle, amitől ennyire kétségbe tudok esni?

Más is így van ezzel, hogy minden ok nélkül össze tud zuhanni egyik napról a másikra?