Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Korábbi anyagok:

1. bevezető lecke

2. lecke

3. lecke

4. relaxációs lecke

5. lecke

6. lecke

7. lecke

Sajnos ez az utolsó előre lefordított rész, nem tudom, innentől milyen tempóban fogok tudni haladni. Egyelőre a terápiára sincs elég időm, nem hogy a fordítására, de feladni nem szeretném.

Bevallom sokszor öltöm magamra az extrovertált álarcot, tehát máshogy viselkedek mint amilyen valójában lennék, ha nem színészkednék. Vannak napjaim, mikor sokat próbálok beszélni. Előfordul, hogy ez természetesen jön, de az is gyakran megesik, hogy csak megjátszom magam, és próbálok beszédes, nyitott ember lenni. Nagyon, nagyon fárasztó! Azt tapasztaltam, hogy ha valakivel beszélgetek hosszabban akkor az az illető néhány napig pozitívabban viszonyul hozzám, nagyot köszön, mosolyog, ha meglát, van hozzám néhány kedves szava. Aztán eltelnek napok, mikor ismét nem szólok hozzá, ezután már alig akar köszönni és észrevenni, nem szól már hozzám. Vannak emberek, akikkel eddig még két mondatnál többet sosem váltottam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen nincs kedvem velük beszélgetni. Ők sem beszélnek velem, köszönni is csak ritkán köszönnek ("ha nem beszélek, akkor levegő vagyok" effektus?!). A közvetlen munkatársaim egyike, akivel egy irodában tartózkodom rendkívül sokat beszél, sokszor hosszú-hosszú körmondatokban beszél a semmiről és gyakran ismételgeti önmagát. Láttam már, hogy egy másik új kolléga arcán, mikor szabadulni szeretett volna tőle, mert fél órán keresztül mondta ugyanazt, ezt a jelenetet viccesnek találtam. Nem jó az sem, ha túl sokat beszél valaki, de az sem normális, ha sokszor olyan keveset, mint én. Mikor próbálom magamra erőltetni az extrovertált személyiséget, és beszélgetést kezdeményezek a sokat beszélő kollégámmal, akkor ő boldog, és csak beszél és beszél... Én pedig próbálok reagálni, de mivel alapjáraton nem mondanék semmit, mert vagy nem érdekel a téma, vagy feleslegesnek érzem, hogy arról beszéljünk, így amit mondok az csak kikényszerített reakció. Ilyenkor válaszolok, hozzáfűzök dolgokat, de érzem, hogy nagy butaságokat beszélek, megpróbálom halkan és érthetetlenül mondani, talán azért, mert tudat alatt nem szeretném, ha meghallaná, mivel érzem, hogy feleslegesen kimondott szavakról van szó.

Nem szeretem, ha levegőnek néznek, ezért is beszélgetek néha olyankor is, mikor nagyon nincs kedvem. Az lenne a normális, ha elfogadnám magam, de nem tudom, szeretnék nyitottabb és beszédesebb lenni. Pedig valójában a munkahelyen dolgozó 100 emberből van kb. 10-15 akikkel, ha szembetalálkozok, mindig mondok valamit és az a beszélgetés belülről jön, nem játszom olyankor meg magam. Egyszerűen vannak emberek, akikkel jól eltudok beszélgetni, akikre valójában kíváncsi vagyok, akiket érdekesnek találok, míg vannak, akik nem érdekelnek, akikkel fáraszt a beszélgetés.

Azt is tudom, hogy van egy kolléga, aki hasonlóan szélsőségesen viselkedik, mint én és gyakran hallom a többi munkatársamtól, hogy róla beszélnek, hogy milyen furcsa, milyen hangulatember, van mikor senkihez sem szól, gyakran gúnyolódnak rajta. Nekem ez az ember szimpatikus. Keresem a furcsa, különc emberek társaságát. Az emberek nem tolerálják a furcsaságot, és míg ez így van, marad a színészkedés.

Korábbi anyagok:

1. bevezető lecke

2. lecke

3. lecke

4. relaxációs lecke

5. lecke

6. lecke

Egy kicsit lelassult a tempó, de nem hagytam félbe a terápia közzétételét. Íme a 7. lecke, benne önelfogadás, ANG-ok megfordítása, stressz ellenes mondatok stb.

Mostanában naponta, hetente jön az újabb és újabb felismerés, ami rádöbbent a hamis gondolataim minimális valóságtartalmára. Ismét van két téma, ami kapcsán úgy érzem megvilágosodtam.

Szokásom volt eddig meg nem értett, áldozat szerepben tetszelegni, ha az introvertáltságról volt szó. Szegény én, akit kirekesztenek, nem fogadnak el, azért mert nem vagyok beszédes, mert magamba fordulva szeretek dolgozni. Aztán megpróbáltam kibújni a bőrömből és a többiek szemén keresztül szemlélni magam. Mikor az egyik szociális fóbiás barátom megkérdezte a minap, hogy miért érzem úgy, hogy nem fogadnak el az emberek úgy, ahogy vagyok, nem tudtam rá választ adni. De egy kis gondolkodás után megjött a válasz. Eddig azt gondoltam - tévesen természetesen - , hogy azzal, ha gyakran nem szólnak hozzám, nem nyaggatnak, hogy márpedig beszélgessek velük, akkor az egyenlő azzal, hogy nem fogadnak el, így akarják megmutatni, hogy levegőnek néznek, egy kukának, aki csak ott van és kész. Ha megkérdezik, hogy miért vagyok ilyen csendes, vagy passzívnak titulálnak, akkor az megint egyenlő a nem elfogadással. Aztán mikor más szemszögből kezdtem nézni a kérdést rájöttem, hogy azzal, ha az emberek nem szólnak hozzám, mikor kávézni mennek, engem nem hívnak, azzal lehet, hogy csak próbálják tiszteletben tartani azt, amilyen vagyok. Tehát azt mondják, ha te inkább magadban burkolózva szeretnél, csendben dolgozni, akkor tedd, vagy ha nem akarsz velünk beszélgetni, akkor ne tedd, mi nem kényszerítünk rá. Mi ez, ha nem elfogadás, ha nem a másik személyének a tiszteletben tartása?
 Ha pedig megkérdezik, hogy miért beszélek keveset, ha rám aggatják a csendes, zárkózott jelzőt. Akkor mi van? Nincs igazuk? Nem ilyen vagyok? De igen, épp ilyen vagyok gyakran, tehát ezzel ők nem mondanak rosszat. Egyszerűen eddig nem szerettem, ha a szemembe mondják azt, ami a legjobban fáj, amit nem tudok elfogadni magamban. Ha majd nem fog zavarni, mikor ezt mondják nekem és csak vállveregetve azt mondom majd, hogy igen, ilyen vagyok, valóban, akkor már jó úton fogok haladni.

A másik megvilágosodásom egy olyan esetből indult ki, amikor is a munkahelyemen lehetőségem volt egy lelki sérült emberrel együtt dolgozni. Pszichiátrián volt egy ideig, volt egy trauma az életében, amit nem tudott feldolgozni. Nagyon zárkózott ember, aki keveset beszél, mindig mogorva az arckifejezése, ennek ellenére kedves, ha beszél vele az ember. Sokszor lassú és passzív. Ez az eset olyan volt, mintha a szocfób énem ő lett volna, és én pedig a "normális" ember. Azonosultam vele teljesen, és így segített, hogy megértsem sokszor milyennek látnak engem az emberek. Persze én nem voltam pszichiátrián, én mosolygós vagyok, ha éppen beszédes kedvem van, akkor sok témáról lehet velem beszélgetni és viccelődni is szoktam, tehát nem vagyok ugyanolyan, mint ő. De mégis segített egy kicsit máshogy látnom magam, segített megérteni, hogy egyesek miért nem próbálnak velem beszélgetni a munkahelyen, miért érzem, hogy nem érdeklem őket. Most én is ezt éreztem ezzel az emberrel kapcsolatban egy idő után, hogy nincs kedvem hozzá szólni, beszélgetést kezdeményezni vele. Megmagyarázni nem tudom, hogy miért. Viszont ez segített, hogy megértsem az extrovertált, normális (?) embereket, hogy miért viselkednek velünk, ahogy gyakran szoktak.

Korábbi anyagok:

1. bevezető lecke

2. lecke

3. lecke

4. relaxációs lecke

5. lecke

Egy kicsit lebetegedtem, és olyankor aztán nagyon el tudom hagyni magam, kimaradt 5 nap a terápiából. De most nem akarom abbahagyni, úgyhogy vegyük fel az elejtett fonalat.

Negatív gondolatok elkapásával kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Egyrészt már nem tisztán jönnek, hogy "be fogsz égni, kis hülye", hanem inkább csak megfogalmazhatatlan érzésként. Így sokkal nehezebb szembenézni velük, mert hátulról támadnak. Azért hatásos szokott lenni, ha elmondom a mondókát, hogy most nem foglalkozom veletek blabla. Sokszor könyörtelenül el tudok fordulni az "úgysem fog sikerülni" hangoktól, de utána sokszor bűntudatom lesz. Vagy úrrá lesz rajtam az az érzés, mintha nem készülnék fel mindenre, mintha nem a megfelelő ruhában mennék egy puccos eseményre csak azért, mert direkt nem hallgattam a figyelmeztetésekre. Pedig tudom, hogy ezek nem reális figyelmeztetések, nem segítő jóakarók, de mégis az a téves képzetem fűződik hozzájuk, hogy nekik köszönhetően mindenre előre felkészülök.

A relaxáció elmaradt, ahogy jósoltam. Azért időnként igyekszem elővenni, de nagyon ritkán jutok oda, hogy van rá időm, és nem vagyok hullafáradt (=nem aludnék be 3 perc alatt).

Ahogy nézem a jegyzeteimet, kezd úrrá lenni rajtam az az érzés, hogy nem tudom rendesen átadni a hanganyagok teljes tartalmát, hangulatát, megértő atmoszféráját, inspirációját stb. És szégyenkezem, amiért ilyen béna szöveges pótlékkal tudom csak magyar nyelven elérhetővé tenni, de remélem, hogy még így is átjön valamennyi belőle, mert én tényleg hasznosnak érzem, csak félek, hogy másoknak pont azok a töredék információk segítenének, amiket én meg pont nem jegyzeteltem ki belőle. Most is végighallgattam az egyórás hanganyagot, ami tele volt magyarázattal, kitérővel, sztorikkal, és utána meg látom, hogy milyen szegényes és béna ez, amit ide kiteszek kivonatként. Mindenesetre íme a 6. lecke:

Most megint megcáfolom magam, de ezt azzal magyarázom, hogy ahogy a szélsőséges gondolkodásmódom kezd eltűnni, úgy a véleményem is kezd finomodni. Írtam egy blogbejegyzést már erről, hogy nekünk szociális fóbiásoknak nem kell a felelősségteljes munka, mi beérjük kevesebbel is. Történt egy eset, ami kezdi megingatni az eddigi véleményemet ezzel kapcsolatban.

Eddigi 3 hónapom alatt elvoltam az irodában, a munkatársakat már megszoktam, így szorongással ugyan, de velük már nem okoz nagyobb problémát az intézkedés, kezdeményezés. Aztán tegnap kaptam egy telefont a recepcióról, hogy a főnökömet keresik, de mivel őt sehol nem találtuk, így mondták a kollégák, hogy menjek ki én, mivel egyébként is az én feladatkörömbe tartozik ez a téma, amivel kapcsolatban a hölgy jött. Elindultam a recepcióra, de útközben kétszer visszafordultam, hogy én mégis megkeresem a főnököm, mert képtelen vagyok most képviselni a céget és kinyögni két értelmes mondatot, de aztán mégis nekileselkedtem. Kimentem a recepcióra és tárgyalnom kellett vele, mint ahogy a "nagyok" csinálják. Erre a 10 percre én is "nagynak" érezhettem magam. Önbizalommal teli, határozott embernek. Más helyzetben nem okozna gondot beszélni egy idegennel, de egy munkahelyi környezetben ahol a legnagyobb nyuszi vagyok, eléggé nagy erőfeszítést igényelt. Zavart, hogy a recepciós kollégák a háttérben figyelnek, hiszen ők már ismernek, tudják, hogy milyen vagyok. Képes lettem volna megjátszani magam, és határozott egyénnek mutatni magam (végülis ezt csináltam), de zavart, hogy a recepciós kollégák tudják, hogy nem ilyen vagyok. Nem vagyok én "nagy" ember, aki csak úgy tárgyal, én egy kis mini vagyok, egy kis porszem, aki csak meghúzódik általában a háttérben. Végül jól teljesítettem, elégedett voltam magammal. Önbizalommal telve, nagy mellénnyel mentem vissza az irodánkba.

Ez az eset ismét elgondolkodtatott. Mi tesz jót nekünk? Ha felelősségteljes, intézkedős munkát végzünk, vagy ha olyat, aminek segítségével elbújhatunk a világ elől és nem kell rettegnünk a felelősség terhe alatt? Az utóbbitól nem leszünk még jobban önbizalomhiányosak? Mert elhisszük, hogy mi nem is vagyunk többre képesek. Ha felelősségteljes, határozottságot igénylő munkát végzünk akkor nem szokjuk meg előbb-utóbb és fejlesztünk nagyobb önbizalmat általa?

Sokszor érzem, hogy jó úton haladok az önelfogadás terén, aztán rájövök, hogy még sokat kell ezen a téren fejlődnöm. Gyakran jellemez kettősség, olyan, mintha a gondolataim állandó harcot vívnának, hol a rosszak, hol a jók győznek. Nem is tudom ki vagyok én, a jókedvű optimista, erős személyiség, vagy a gyenge pesszimista, aki szeretné megadni magát a szociális fóbiának.

A magánéletben már jól működik az önelfogadás, elfogadtam, hogy ilyen vagyok, ha van kedvem beszélek, ha nincs kedvem szótlanul jövök-megyek, ez már nem zavar. A munkahelyemen viszont képtelen vagyok ebbe beletörődni. Az introvertált személyiségek hátrányban vannak a munkahelyeken a beszédes, nyitott, aktív emberekkel szemben. Ha nem beszélgetek kimaradok a történésekből, nem tudom követni az eseményeket, így adott esetben mások szemében passzív, nem törődöm kolléga benyomását kelthetem.

Sokszor gondolkodtam el azon, hogy az irodai dolgozók mivel tudják kitölteni a napi kötelező 8 órájukat, nem értettem, hogy én miért végzek mindig olyan gyorsan és miért van annyi üres járat, emiatt is kis szerencsétlennek gondoltam magam, aki nem találja fel magát sosem. Aztán mikor az agyam optimista fele kezdi átvenni az irányítást, akkor rájövök, hogy a különbség köztem és talán sok más introvertált személyiség és a többi extrovertált irodai dolgozó között, hogy míg mi a munkaidőnk nagy részét valós munkával igyekszünk kitölteni mellőzve a felesleges fecsegést, addig ők munkájuk nagy részét beszéddel töltik, amivel nagyon sok idejük eltelik (a saját példámból kiindulva, tisztelet a kivételnek). Megbeszélik a munkahelyi dolgokat, egyeztetnek egymással, csapatjátékost játszanak, intézkednek, néha magánjellegű beszélgetéseket folytatnak, míg én inkább elvonulok a számítógépemmel és a papírjaimmal csendben. Persze, ha tágabban értelmezzük a munka fogalmát, akkor az egyeztetés és a munkahelyi megbeszélések is belefoglalhatók ebbe a fogalomkörbe. De mivel én a beszédet nem tartom sokra, így nekem ez nem számít munkának. Nálam gyakran kimarad a beszélgetés, így hamar végzek a feladataimmal, és csak vagyok, és olyankor nem tudom mivel tölteni a munkaidőm. Mert mikor már minden táblázatot kicicomáztam, minden iratot elrendeztem, minden dossziét rendbe tettem, és az asztalomon sincs már elvégzendő feladat, akkor jön az üresjárat.

Vannak napok, mikor beszédes kedvemben vagyok, ezeken a napokon érzem a különbséget, hogy milyen gyorsan el tud telni egy nap, ha az ember társasági lényként viselkedik. Mit csináljak, mikor nincs beszédes napom és dolgoznék, de nincs mit, mert már mindent elvégeztem? Ekkor megszólal a lelkiismeretem és az önutálat kezdi megint felütni a fejét, ekkor kezdem magamat okolni. Magamban azt mondogatom, hogy milyen semmirekellő, passzív munkatárs vagyok, egy értéktelen munkaerő, egy naplopó. Pedig ez nincs így, én sem dolgozom kevesebbet, mint a többi ember, hanem én a munka nagy részét tényleges munkával töltöm ki.

Hátrányban vagyok az introvertált személyiségem miatt, a munkatársak kihagynak dolgokból, lemaradok fontos információkról, amik segíthetnék a munkámat. Mivel gyakran nem veszek részt beszélgetésekben, így nehezebb a feladatokat is megtalálnom. Olykor-olykor kirekesztettnek érzem magam, olyan embernek, akit a munkatársak levegőnek néznek. Ha az emberrel azt éreztetik, hogy levegő, akkor előbb-utóbb tényleg levegőnek fogja érezni magát. Ez egy ördögi kör, az introvertáltság és a szociális fóbia erősíti egymást. Ha mindent tudó, mások fejébe látó szociális fóbiásként megvizsgálom, hogy mit gondolhatnak a munkatársak rólam, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy megértem őket. Hiszen egy zárkózott emberrel, aki van, hogy naphosszat alig beszél, aki szívesebben dolgozik elvonultan azt természetes, ha inkább kihagyják dolgokból. Ha másik oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor lehet, hogy ők így akarják kifejezni, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, hogy egyszerűen békén hagynak, nem vonnak be erőszakkal a történésekbe, hagyják, hogy egyedül dolgozzak.

Megpróbálom rendezni a gondolataimat a kognitív terápia segítségével. Először is kiszűrni a hamis gondolatokat. Aztán megnézni, hogy tényleg valósak-e, ha nem, akkor valós gondolatokkal helyettesíteni.

1. Torz gondolat: Kuka vagyok a munkahelyen, passzív, semmirekellő, értéktelen munkaerő.

Vizsgálat: Tényleg így van? Valóban mindig kuka vagyok, valóban nem csinálok semmit egész nap? Mondta a mostani munkahelyemen ezt valaki rólam? Ha pedig nem mondta, miből gondolom, hogy mások tényleg ezt gondolják rólam?

Reális gondolat: Sokszor keveset beszélek, és szívesebben végzem a munkám egyedül, de ha látom, hogy a munkatársaimnak sok a dolguk, megkérdezem, hogy segítsek-e valamit, gyakran besegítek a munkájukba szó nélkül. A saját feladataim mindig elvégzem lelkiismeretesen, gyorsan, pontosan. Tehát nem vagyok értéktelen munkaerő. Lehet, hogy tényleg nem vagyok csapatjátékos, de talán elfogadnak ilyennek a munkatársak, amilyen vagyok.

2. Torz gondolat: Introvertált személyiségként nem vagyok alkalmas semmilyen munkára

Vizsgálat: Valóban nem vagyok semmilyen munkakörre alkalmas? Vagy csak egyszerűen még nem találtam meg a megfelelőt?

Reális gondolat: Nem minden személyiségtípus, így nem minden ember alkalmas minden munkára, így én sem biztos, hogy alkalmas vagyok a jelenlegi munkakörömre. Ez nem az én hibám és nem is a többi emberé. Egyszerűen meg kell keresnem a nekem megfelelő hivatást, amiben jó lehetek a csendes, zárkózott személyiségemmel együtt, amely lehetővé teszi, hogy elzárkózva, a csigaházamba visszahúzódva végezzem a munkám.

Dr. Burns okosságai közt foglalkozik a hozzáállások, érzések megváltoztatásával ugye, és bizony felmerült könyvében többször, hogy mikor érdemes egyáltalán megváltoztatni a sértődöttségünket, dühünket, lustaságunkat, halogatásunkat, illetve az ezekkel kapcsolatos gondolatainkat stb. Mert mi van, ha valójában nem is akarjuk megváltoztatni? Mi van, ha nekünk jó, hogy épp játszhatjuk a sértődöttet? Mi van, ha mi szeretünk azon az elv mentén élni, hogy ne bántsunk meg soha senkit? Vagy hogy mindig mindennek tökéletesnek kell lennie… stb. Na, erre jó a költség-haszonelemzés.

Egyszerű a képlet, vegyünk egy érzést, mérges vagyok a szomszédra. Mi ennek az előnye és mi a hátránya, két oszlop, amelyikben több gyűlik össze, az nyer (nem mennyiségileg, hanem „súlyra”). Mert pl előnye, hogy futtathatok vele pár kört, mire kiengesztelődök, de hátránya, hogy nem szaladhatok át segítségért… stb. És kiderülhet, hogy sokkal jobban esik nekem sértődöttnek maradni, mint kibékülni, vagy fordítva.

A szociális fóbiával kapcsolatban nagyon sokszor nem tudom meghúzni a határvonalat a szorongás és a személyiségem közt. Jó, a telefon fóbiám nyilván nem a személyiségem része, de az, hogy nem vágyom hangos bulikba, az már az. Na és ami a kettő közt van…? És sokszor úgy érzem, hogy nem is akarok megváltozni, és ez visszahúz a gyógyulásból, mert csökkenti a motiváltságomat, bár ez inkább azokra a dolgokra vonatkozik, amik valószínűleg inkább a személyiségemből, mint a szocfóbból fakadnak. Könnyebb lenne motiváltnak lennem, ha világosan látnám a határt a fóbiám, és magam között. Máskor meg azért ragaszkodom a szocfóbhoz, mert azzal olyan jól lehet az elcseszett társadalomra mutogatni, hogy ŐK TETTEK ILYENNÉ… mindenről csak más tehet stb stb… Na, ezért gondoltam, hogy itt az ideje, hogy elvégezzek egy költség-haszonelemzést a szociális fóbiámra, hogy megerősítsen a változtatni akarásban, vagy épp segítsen elfogadni a helyzetet. Hangsúlyozom, hogy az alábbi szempontok a saját véleményemet tükrözik, nem a világegyetem összes szociális fóbiásának gondolatait. Kíváncsian várom amúgy, hogy mások milyen előnyeit és hátrányait látják a szocfóbnak.

Előnyök, és most legyünk őszinték, valamiért megéri nekünk szocfóbosnak lennünk:

-          Sajnálhatom, és lelkileg pátyolgathatom magam

-          Nem kell kiállnom magamért, hiszen úgysem tudnék, én kis szocfóbos, nem kell konfrontálódnom, hanem ellavírozhatok a háttérben

-          Mások is baromira sajnálhatnak, az egész világ igenis sajnáljon ENGEM

-          Nézhetek kiskutya szemekkel, az orrom alatt motyogva egy „én nem is úgy gondoltam”-ot, és elvonulhatok könnyes szemmel, amivel mind bazira ártatlannak tűnök, akit senki nem mer bántani

-          Én lehetek a nagy MEG NEM ÉRTETT MÁRTÍR

-          Nem kell semmit elintéznem, mert úgysem tudom, előbb-utóbb mások elintézik helyettem, kifogásokat meg mindig fogok találni

-          Nem kell felelősséget vállalnom az életemért, mert mindenre ott a szocfób kifogásként

-          Na ez az, a szocfób mindig ott lesz kifogásként MINDENRE

-          Mindig nyerek a „nekem rosszabb” versenyeken

-          Elhatárolódhatok a gonosz, önző, romlott… fújfúj… társadalomtól mondván, hogy én nem olyan vagyok, és a világgal van a baj, nem velem, így semmit nem kell tennem és még marhára különlegesnek is tarthatom magam. Az egyike azoknak a keveseknek, akik meglátták, hogy ez a világ romlott, és a társadalom halálra van ítélve blabla bla és a szocfóbom is ennek az elhatárolódásnak a jele

-          Különlegesen kifinomult és érzékeny léleknek tarthatom magam, aki a légynek sem árt

-          A hallgatag lényem olyan misztikus, és ha nem szólok, bölcsebb maradok

-          Ha nem teszek semmit, nem hibázhatok, HIBÁTLAN maradok

-          Ha távol tartom magam az emberektől, akkor nem tudnak bántani

-          És nem kell SEMMIT se tennem, mert mindenre ott a kifogás. Én megpróbálnám, de… nekem úgy se sikerül semmi

Nem is értem, miért akarok kigyógyulni a szocfóbból ezek után. Amúgy ez nem paródia, a fentiekkel tényleg szoktam tudatosan vagy tudat alatt élni, nem másokon akarok gúnyolódni a listámmal. Hátrányok:

-          Nem használom ki a képességeim 60-70%-át, vagy talán többet

-          Egyedül életképtelen vagyok

-          Nem tudok felnőni, teljes értékű emberré fejlődni

-          Elmegy mellettem az élet, kimaradok rengeteg jó dologból

-          Egyedül halok meg, nem lesz családom

-          Arrogáns bunkónak tűnök, antiszocnak, beképzeltnek (utóbbi igaz is :))

-          Nem ismerek meg egy csomó jófej embert

-          Fizikailag borzalmasan érzem magam

-          Árt az egészségemnek a sok stressz

-          Menekülök, elkerülök, korlátozom az életteremet

-          Nem tudok olyan munkát vállalni, amit szeretnék/élveznék, vagy a szocfób miatt nem tudom élvezni/szeretni

-          Nem tudom felhőtlenül élvezni az életet

-          Nem irányítom a saját életemet

-          Nem kezdek semmit az életemmel

Na melyik oldal felé billen a mérleg? Én 70%-ot adnék a negatív oldalnak, és csak 30%-ot az előnyeinek. Tehát igencsak megérné kilépni ebből. Viszont nagyon jó ez a számvetés arra is, hogy lássam, ahhoz, hogy kigyógyuljak, nem csak a gondolkodásomat kell megváltoztatnom, de sajnos le kell lélekben is, nem csak fejben, mondanom azokról a rejtett előnyökről, amik most itt előkerültek. Nem lesz egyszerű, mert belül ragaszkodom ahhoz, hogy engem SENKI SE ÉRT MEG ÚGYSE, és mindenki bek..hatja. Miért jó ennyire megnemértett mártírnak lenni? Ezt valami pszichológiában jártasabb ember magyarázza már meg nekem. Ezzel a többiek fölé helyezem magam? Miért jó, ha mindenki hülye, csak én nem?

Amúgy ki, milyen előnyeit látja a szociális fóbiának? És a hátrányok?

Előző Dr. Burns-ös bejegyzésből már megtanultuk a torz gondolkodás 10 fajtáját, ami a gondolatok kibogozásának alapköve. Ott már szó esett a Hangulat Naplóról, ami Burns egyik alapfegyvere. A legjobb, ha minden este rászánunk 10 percet, és segítségével feldolgozzuk az aznapi negatív érzéseinket. Amikor próbaként csináltam, nekem is mindig segített enyhíteni a szégyent, frusztrációt, de nincs időm ezzel napi szinten foglalkozni. Inkább csak rendkívüli eseteknél veszem elő, amikor nem napi szintű kis nyavalyával van dolgom, hanem valami komolyabb dologgal. Ja, merthogy írásban ér bármit is, fejben felesleges belekezdeni. Ha leírunk valamit, sokkal egyszerűbb kiszúrni a gondolattorzításokat, és sokkal jobban hat minden.

Korábbi anyagok:

1. bevezető lecke

2. lecke

3. lecke

4. relaxációs lecke

Hatalmas lépésekkel haladunk a szociális fóbia legyőzése felé. És tényleg, már megvolt az első szocfóbos nagy áttörésem Dr. Richardsnak köszönhetően. Most megsokszorozódott hittel vetem bele magam a terápia további részeibe. Egyelőre tudom tartani ezt a heti 1 anyag publikálását, a 8 lecke környékén várható majd a belassulás, amikor elfogy majd az előre fordított anyagom :S de addig is haladjunk.

Az ANG jegyzet nekem nagyon bejött eddig mindig, mindig nagy beleéléssel olvasom, hogy az ANG-ok HA AKARNAK SE TUDNÁNAK IGAZAT MONDANI. Már  csak el is kellene hinnem. A relaxációval mindig hadilábon álltam, de ezen a héten arra is sikerült ráéreznem és nem végigtürelmetlenkednem azokat a 20 perceket. A rövid szorongást enyhítő mondatokat szinte mindet bevetettem a héten, meg is lett az eredménye. Viszont elterelésekkel nem foglalkozom, nem szoktam dalra fakadni a munkahelyemen, úgyhogy felemásan értékelhető az eddigi teljesítményem és elkötelezettségem. Továbbra is piros a hanganyagból jegyzetelt rész, fekete az írásban is kiadott anyagok fordítása, szürke pedig az az írásos anyag, amit nem említ a hanganyagban, de a mellékelt gyűjteményben az írások közt van, így azt is hozzácsaptam, nehogy már ezen múljon. :) Ezek amúgy inkább ilyen tanmese dolgok.