Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Bevallom sokszor öltöm magamra az extrovertált álarcot, tehát máshogy viselkedek mint amilyen valójában lennék, ha nem színészkednék. Vannak napjaim, mikor sokat próbálok beszélni. Előfordul, hogy ez természetesen jön, de az is gyakran megesik, hogy csak megjátszom magam, és próbálok beszédes, nyitott ember lenni. Nagyon, nagyon fárasztó! Azt tapasztaltam, hogy ha valakivel beszélgetek hosszabban akkor az az illető néhány napig pozitívabban viszonyul hozzám, nagyot köszön, mosolyog, ha meglát, van hozzám néhány kedves szava. Aztán eltelnek napok, mikor ismét nem szólok hozzá, ezután már alig akar köszönni és észrevenni, nem szól már hozzám. Vannak emberek, akikkel eddig még két mondatnál többet sosem váltottam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen nincs kedvem velük beszélgetni. Ők sem beszélnek velem, köszönni is csak ritkán köszönnek ("ha nem beszélek, akkor levegő vagyok" effektus?!). A közvetlen munkatársaim egyike, akivel egy irodában tartózkodom rendkívül sokat beszél, sokszor hosszú-hosszú körmondatokban beszél a semmiről és gyakran ismételgeti önmagát. Láttam már, hogy egy másik új kolléga arcán, mikor szabadulni szeretett volna tőle, mert fél órán keresztül mondta ugyanazt, ezt a jelenetet viccesnek találtam. Nem jó az sem, ha túl sokat beszél valaki, de az sem normális, ha sokszor olyan keveset, mint én. Mikor próbálom magamra erőltetni az extrovertált személyiséget, és beszélgetést kezdeményezek a sokat beszélő kollégámmal, akkor ő boldog, és csak beszél és beszél... Én pedig próbálok reagálni, de mivel alapjáraton nem mondanék semmit, mert vagy nem érdekel a téma, vagy feleslegesnek érzem, hogy arról beszéljünk, így amit mondok az csak kikényszerített reakció. Ilyenkor válaszolok, hozzáfűzök dolgokat, de érzem, hogy nagy butaságokat beszélek, megpróbálom halkan és érthetetlenül mondani, talán azért, mert tudat alatt nem szeretném, ha meghallaná, mivel érzem, hogy feleslegesen kimondott szavakról van szó.

Nem szeretem, ha levegőnek néznek, ezért is beszélgetek néha olyankor is, mikor nagyon nincs kedvem. Az lenne a normális, ha elfogadnám magam, de nem tudom, szeretnék nyitottabb és beszédesebb lenni. Pedig valójában a munkahelyen dolgozó 100 emberből van kb. 10-15 akikkel, ha szembetalálkozok, mindig mondok valamit és az a beszélgetés belülről jön, nem játszom olyankor meg magam. Egyszerűen vannak emberek, akikkel jól eltudok beszélgetni, akikre valójában kíváncsi vagyok, akiket érdekesnek találok, míg vannak, akik nem érdekelnek, akikkel fáraszt a beszélgetés.

Azt is tudom, hogy van egy kolléga, aki hasonlóan szélsőségesen viselkedik, mint én és gyakran hallom a többi munkatársamtól, hogy róla beszélnek, hogy milyen furcsa, milyen hangulatember, van mikor senkihez sem szól, gyakran gúnyolódnak rajta. Nekem ez az ember szimpatikus. Keresem a furcsa, különc emberek társaságát. Az emberek nem tolerálják a furcsaságot, és míg ez így van, marad a színészkedés.