Mostanában naponta, hetente jön az újabb és újabb felismerés, ami rádöbbent a hamis gondolataim minimális valóságtartalmára. Ismét van két téma, ami kapcsán úgy érzem megvilágosodtam.

Szokásom volt eddig meg nem értett, áldozat szerepben tetszelegni, ha az introvertáltságról volt szó. Szegény én, akit kirekesztenek, nem fogadnak el, azért mert nem vagyok beszédes, mert magamba fordulva szeretek dolgozni. Aztán megpróbáltam kibújni a bőrömből és a többiek szemén keresztül szemlélni magam. Mikor az egyik szociális fóbiás barátom megkérdezte a minap, hogy miért érzem úgy, hogy nem fogadnak el az emberek úgy, ahogy vagyok, nem tudtam rá választ adni. De egy kis gondolkodás után megjött a válasz. Eddig azt gondoltam - tévesen természetesen - , hogy azzal, ha gyakran nem szólnak hozzám, nem nyaggatnak, hogy márpedig beszélgessek velük, akkor az egyenlő azzal, hogy nem fogadnak el, így akarják megmutatni, hogy levegőnek néznek, egy kukának, aki csak ott van és kész. Ha megkérdezik, hogy miért vagyok ilyen csendes, vagy passzívnak titulálnak, akkor az megint egyenlő a nem elfogadással. Aztán mikor más szemszögből kezdtem nézni a kérdést rájöttem, hogy azzal, ha az emberek nem szólnak hozzám, mikor kávézni mennek, engem nem hívnak, azzal lehet, hogy csak próbálják tiszteletben tartani azt, amilyen vagyok. Tehát azt mondják, ha te inkább magadban burkolózva szeretnél, csendben dolgozni, akkor tedd, vagy ha nem akarsz velünk beszélgetni, akkor ne tedd, mi nem kényszerítünk rá. Mi ez, ha nem elfogadás, ha nem a másik személyének a tiszteletben tartása?
 Ha pedig megkérdezik, hogy miért beszélek keveset, ha rám aggatják a csendes, zárkózott jelzőt. Akkor mi van? Nincs igazuk? Nem ilyen vagyok? De igen, épp ilyen vagyok gyakran, tehát ezzel ők nem mondanak rosszat. Egyszerűen eddig nem szerettem, ha a szemembe mondják azt, ami a legjobban fáj, amit nem tudok elfogadni magamban. Ha majd nem fog zavarni, mikor ezt mondják nekem és csak vállveregetve azt mondom majd, hogy igen, ilyen vagyok, valóban, akkor már jó úton fogok haladni.

A másik megvilágosodásom egy olyan esetből indult ki, amikor is a munkahelyemen lehetőségem volt egy lelki sérült emberrel együtt dolgozni. Pszichiátrián volt egy ideig, volt egy trauma az életében, amit nem tudott feldolgozni. Nagyon zárkózott ember, aki keveset beszél, mindig mogorva az arckifejezése, ennek ellenére kedves, ha beszél vele az ember. Sokszor lassú és passzív. Ez az eset olyan volt, mintha a szocfób énem ő lett volna, és én pedig a "normális" ember. Azonosultam vele teljesen, és így segített, hogy megértsem sokszor milyennek látnak engem az emberek. Persze én nem voltam pszichiátrián, én mosolygós vagyok, ha éppen beszédes kedvem van, akkor sok témáról lehet velem beszélgetni és viccelődni is szoktam, tehát nem vagyok ugyanolyan, mint ő. De mégis segített egy kicsit máshogy látnom magam, segített megérteni, hogy egyesek miért nem próbálnak velem beszélgetni a munkahelyen, miért érzem, hogy nem érdeklem őket. Most én is ezt éreztem ezzel az emberrel kapcsolatban egy idő után, hogy nincs kedvem hozzá szólni, beszélgetést kezdeményezni vele. Megmagyarázni nem tudom, hogy miért. Viszont ez segített, hogy megértsem az extrovertált, normális (?) embereket, hogy miért viselkednek velünk, ahogy gyakran szoktak.