Sokszor érzem, hogy jó úton haladok az önelfogadás terén, aztán rájövök, hogy még sokat kell ezen a téren fejlődnöm. Gyakran jellemez kettősség, olyan, mintha a gondolataim állandó harcot vívnának, hol a rosszak, hol a jók győznek. Nem is tudom ki vagyok én, a jókedvű optimista, erős személyiség, vagy a gyenge pesszimista, aki szeretné megadni magát a szociális fóbiának.

A magánéletben már jól működik az önelfogadás, elfogadtam, hogy ilyen vagyok, ha van kedvem beszélek, ha nincs kedvem szótlanul jövök-megyek, ez már nem zavar. A munkahelyemen viszont képtelen vagyok ebbe beletörődni. Az introvertált személyiségek hátrányban vannak a munkahelyeken a beszédes, nyitott, aktív emberekkel szemben. Ha nem beszélgetek kimaradok a történésekből, nem tudom követni az eseményeket, így adott esetben mások szemében passzív, nem törődöm kolléga benyomását kelthetem.

Sokszor gondolkodtam el azon, hogy az irodai dolgozók mivel tudják kitölteni a napi kötelező 8 órájukat, nem értettem, hogy én miért végzek mindig olyan gyorsan és miért van annyi üres járat, emiatt is kis szerencsétlennek gondoltam magam, aki nem találja fel magát sosem. Aztán mikor az agyam optimista fele kezdi átvenni az irányítást, akkor rájövök, hogy a különbség köztem és talán sok más introvertált személyiség és a többi extrovertált irodai dolgozó között, hogy míg mi a munkaidőnk nagy részét valós munkával igyekszünk kitölteni mellőzve a felesleges fecsegést, addig ők munkájuk nagy részét beszéddel töltik, amivel nagyon sok idejük eltelik (a saját példámból kiindulva, tisztelet a kivételnek). Megbeszélik a munkahelyi dolgokat, egyeztetnek egymással, csapatjátékost játszanak, intézkednek, néha magánjellegű beszélgetéseket folytatnak, míg én inkább elvonulok a számítógépemmel és a papírjaimmal csendben. Persze, ha tágabban értelmezzük a munka fogalmát, akkor az egyeztetés és a munkahelyi megbeszélések is belefoglalhatók ebbe a fogalomkörbe. De mivel én a beszédet nem tartom sokra, így nekem ez nem számít munkának. Nálam gyakran kimarad a beszélgetés, így hamar végzek a feladataimmal, és csak vagyok, és olyankor nem tudom mivel tölteni a munkaidőm. Mert mikor már minden táblázatot kicicomáztam, minden iratot elrendeztem, minden dossziét rendbe tettem, és az asztalomon sincs már elvégzendő feladat, akkor jön az üresjárat.

Vannak napok, mikor beszédes kedvemben vagyok, ezeken a napokon érzem a különbséget, hogy milyen gyorsan el tud telni egy nap, ha az ember társasági lényként viselkedik. Mit csináljak, mikor nincs beszédes napom és dolgoznék, de nincs mit, mert már mindent elvégeztem? Ekkor megszólal a lelkiismeretem és az önutálat kezdi megint felütni a fejét, ekkor kezdem magamat okolni. Magamban azt mondogatom, hogy milyen semmirekellő, passzív munkatárs vagyok, egy értéktelen munkaerő, egy naplopó. Pedig ez nincs így, én sem dolgozom kevesebbet, mint a többi ember, hanem én a munka nagy részét tényleges munkával töltöm ki.

Hátrányban vagyok az introvertált személyiségem miatt, a munkatársak kihagynak dolgokból, lemaradok fontos információkról, amik segíthetnék a munkámat. Mivel gyakran nem veszek részt beszélgetésekben, így nehezebb a feladatokat is megtalálnom. Olykor-olykor kirekesztettnek érzem magam, olyan embernek, akit a munkatársak levegőnek néznek. Ha az emberrel azt éreztetik, hogy levegő, akkor előbb-utóbb tényleg levegőnek fogja érezni magát. Ez egy ördögi kör, az introvertáltság és a szociális fóbia erősíti egymást. Ha mindent tudó, mások fejébe látó szociális fóbiásként megvizsgálom, hogy mit gondolhatnak a munkatársak rólam, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy megértem őket. Hiszen egy zárkózott emberrel, aki van, hogy naphosszat alig beszél, aki szívesebben dolgozik elvonultan azt természetes, ha inkább kihagyják dolgokból. Ha másik oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor lehet, hogy ők így akarják kifejezni, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, hogy egyszerűen békén hagynak, nem vonnak be erőszakkal a történésekbe, hagyják, hogy egyedül dolgozzak.

Megpróbálom rendezni a gondolataimat a kognitív terápia segítségével. Először is kiszűrni a hamis gondolatokat. Aztán megnézni, hogy tényleg valósak-e, ha nem, akkor valós gondolatokkal helyettesíteni.

1. Torz gondolat: Kuka vagyok a munkahelyen, passzív, semmirekellő, értéktelen munkaerő.

Vizsgálat: Tényleg így van? Valóban mindig kuka vagyok, valóban nem csinálok semmit egész nap? Mondta a mostani munkahelyemen ezt valaki rólam? Ha pedig nem mondta, miből gondolom, hogy mások tényleg ezt gondolják rólam?

Reális gondolat: Sokszor keveset beszélek, és szívesebben végzem a munkám egyedül, de ha látom, hogy a munkatársaimnak sok a dolguk, megkérdezem, hogy segítsek-e valamit, gyakran besegítek a munkájukba szó nélkül. A saját feladataim mindig elvégzem lelkiismeretesen, gyorsan, pontosan. Tehát nem vagyok értéktelen munkaerő. Lehet, hogy tényleg nem vagyok csapatjátékos, de talán elfogadnak ilyennek a munkatársak, amilyen vagyok.

2. Torz gondolat: Introvertált személyiségként nem vagyok alkalmas semmilyen munkára

Vizsgálat: Valóban nem vagyok semmilyen munkakörre alkalmas? Vagy csak egyszerűen még nem találtam meg a megfelelőt?

Reális gondolat: Nem minden személyiségtípus, így nem minden ember alkalmas minden munkára, így én sem biztos, hogy alkalmas vagyok a jelenlegi munkakörömre. Ez nem az én hibám és nem is a többi emberé. Egyszerűen meg kell keresnem a nekem megfelelő hivatást, amiben jó lehetek a csendes, zárkózott személyiségemmel együtt, amely lehetővé teszi, hogy elzárkózva, a csigaházamba visszahúzódva végezzem a munkám.