Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Sok esetben úgy tűnik, szocfóbom egyik meghatározó pontja az önbizalomhiányom., ami kiskorom óta kísér. Az ok és okozati összefüggést nem tudnám egyértelműen meghatározni, inkább kölcsönösen összefügg a kettő. Biztosan javulna a szocfóbom, ha több önbizalomra tennék szert, és biztos nőne az önbizalmam, ha a szocfóbom javulna.

De miért nincs önbizalmam? Miért nem alakult ki az egészséges önmagamba vetett hitem? Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, mit jelent számomra az önbizalomhiányom, hogy félek attól, hogy ismeretlen helyzetekben nem jól reagálok, nem tudom kezelni a dolgokat, és csődöt mondok. Mintha attól félnék, hogy csődöt mond a „valahogy úgyis lesz”, és nem lesz sehogy sem. Bár ez logikai képtelenség... de nem hiszek a képességeimben, és abban, hogy fel tudom dolgozni, bármi is történjen.

Többször újra eltűnődtem, hogy honnan is jöttem és merre is haladok, haladok-e egyáltalán bármerre is... Nincsenek igazán olyan események az életemben, amelyek próbára tennének és megmérettetnének, és amiknek már a gondolata is félelemmel töltene el.

A napi rutin talán zökkenőmentesebben megy, mint akár csak fél éve. Dégen belül nagyobb önbizalommal mozgok, ha az mondják xy-hoz vigyek el valamit, akit max látásból ismerek, már nem igényel fél órás készülődést, hogy rászánjam magam a küldetésre. Ha Főnököm leküld az informatikára (ami minden cégnél külön világ), vagy szólnom kell a titkárnőnk helyettesének, már szinte szó nélkül végzem a dolgom. Csak időnként villan be emlékként a régi érzés, a gyomorgörcs. És ilyenkor érzem, hogy mennyire könnyű lenne átadni magam az érzésnek, hagyni, hogy húzzon le a szorongás örvénye, hogy zuhanjak lefelé. Tulajdonképpen csak szalmaszálakba kapaszkodok. De nem hagyom, nem adom át magam, hisz ezek a dolgok, elintéznivalók már többször sikerültek, muszáj most is sikerülnie.

Miután beismertem, hogy ez így nem mehet tovább, azon gondolkoztam, mégis hogyan kellene rendszerbe foglalnom a tennivalóimat. Relaxáljak, olvassak, gondolatot elemezzek, miről írjak?

Az elmúlt évben nem igazán voltam jelen a blogon, sőt, teljesen eltűntem, fogalmam sem volt, hogy nézi-e valaki, hogy Daniellaaa mit ír, hogy létezik-e még egyáltalán. Eltűntem. Az év első felében eljutottam oda, hogy elegem lett a gondolatok elemzéséből, hogy folyamatosan figyeljem magam, hogy küzdjek, hogy elmélkedjek, hogy analizáljam magam, vagy relaxáljak, vagy hogy egyáltalán foglalkozzam ezzel az egésszel, csak élni akartam. Még ha ez az élet a szorongásaim által korlátozott is, nem akartam tudomás venni arról, hogy érzelmileg „fogyatékos” vagyok, akinek emiatt beszűkült az élete.

Mint a legtöbb ember, így én is az, év végén csináltam magamban egy kis számvetést az elmúlt évről, és különböző fogadalmakat tettem arra vonatkozóan, hogy mit fogok máshogy csinálni a következő évben. Az év első felében egész jól éreztem magam, aztán volt egy hosszabb nyári szabadságom, ami után visszatérve a munkába nem éreztem szükségét annak, hogy bármit is tegyek a szociális fóbiám, időnkénti szorongásom, letargiám leküzdésére, így nem tettem semmit, nem foglalkoztam vele év végéig, nem relaxáltam, nem sportoltam, nem folytattam az önterápiát. Ennek meg is lett sajnos az eredménye, nem csak teljesen kikészültem a téli szabadság idejére idegileg, de a két hetes szabadságom egy pillanatát sem tudtam élvezni. Rám szállt egy furcsa negatív hangulat, rossz kedv, ami azóta sem akar elmúlni. Semminek nem tudok jelenleg örülni, semmi nem tud feldobni, idegesít minden körülöttem mozgó élőlény összes megnyilvánulása, magamat sem tudom elviselni és néha már élni sincs kedvem. 

Egyre jobban megerősödik bennem az a meggyőződés miszerint a magunk fajtáknak folyamatosan küzdenünk kell a kiegyensúlyozottság érdekében, ezt az állapotot nekünk nem adják ingyen, keményen meg kell érte dolgoznunk folyamatosan. A szorongásra, depresszióra hajlamos emberek nem ülhetnek sosem hátratett kézzel elégedetten nyugtázva, hogy meggyógyultak, már élhetnek "normális" életet. Nekünk szorongósoknak muszáj állandóan figyelnünk magunkra, venni az apróbb jeleket is, amelyek esetleg arra utalhatnak, hogy valamit nem jól csinálunk, valamin változtatnunk kell. Azt hittem, hogy ha fél évig csak a munkámmal törődöm, semmit sem teszek annak érdekében, hogy lelkileg is erős maradjak, ha hagyom, hogy a munkahelyi stressz kikészítsen akkor is könnyedén tudom élvezni a téli szünetemet. Butaság volt ezt hinnem, hogy nem lesz ennek meg a böjtje. Most belekerültem egy gödörbe, amiből nagyon nehéz kimásznom. 

Talán az új év első napja segít egy kicsit, hogy derűsebben nézzek a következő évre, így megfogadtam ismét, hogy nem leszek lusta és folytatom az utat, amit már jó ideje elkezdtem. Körülbelül tudom, hogy milyen tevékenységeket kell mindenképp elvégeznem ahhoz, hogy lelkileg kiegyensúlyozott maradjak, már tudom, hogy mit nem szabad csinálnom, a negatív gondolataim igazságtartalmával is tisztában vagyok, képes vagyok reálisan gondolkodni. Az érzelmeim sokszor nem követik még a gondolataimat, de idővel ez is javulni fog. Nekem sajnos nem csak a szociális fóbiával kell megküzdenem, hanem a folytonos hangulatingadozásokkal is. Figyelnem kell, hogy a már bevált hangulatjavító tevékenységeket rendszeresítsem az életemben. Remélem, hogy ez alkalommal sikerül kitartónak maradnom. BUÉK!!!

A munkavédelmisünk rebesgette egy ideje, hogy szeretné, ha elküldene a cég egy tanfolyamra és megkapnék egy új feladatkört. Természetesen az értésére adtam azonnal, hogy semmi esetre sem osztozom a lelkesedésében. A minap elém állt azzal, hogy ne haragudjak, de ő felterjesztett engem az említett új feladatkör betöltésére. Az első reakcióm pánikszerű volt, a növekvő felelősség gondolata ledermesztett. Miért hiszik az emberek, hogy mindenki a kihívásokat keresi, miért nem hagynak békén, miért nem hagyják, hogy a kis megszokott feladatkörömben tevékenykedjek tovább? Menekülni akartam ismét. Aztán elhesegettem a negatív gondolatokat mondván, hogy még semmi sem biztos, a cégvezető biztosan nem fog rábólintani a dologra. A karácsonyi szünet előtti utolsó nap a közvetlen főnököm elém állt azzal, hogy januárban valószínűleg beíratnak egy tanfolyamra, ezzel egyidejűleg megkapok egy új feladatkört. Tudtam, hogy lelkesedést vár, így megköszöntem. Ő pedig azt válaszolta: - Szívesen, megérdemled! Ez a mondat teljesen felkavart. Legbelül tudom, hogy megérdemlem, mert sokat gürizek, de nagyon furcsa volt ez a felettesem szájából hallani. Szégyenérzet fogott el egy pillanatig és egészen picinek, sebezhetőnek éreztem magam.

Nem sokáig maradtam a negatív gondolatok bűvkörében, úgy döntöttem, hogy sodródom az árral, az is lehet, hogy nem bánom meg. Elmegyek a tanfolyamra, megpróbálkozom az új feladatkörrel, hiszen bármikor kiszállhatok. Sokkal rosszabb lenne, ha meg sem próbálnám! Egyedül az aggaszt, hogy a szóbeli kommunikáció még mindig néha döcögősen megy. Az új feladatkör pedig azt is jelenti, hogy oktatóként kell időnként helytállnom. Rémisztő, de talán menni fog...

Eddigi életem során csak és kizárólag a szociális helyzetek jelentettek szorongást. Gyerekkoromban gyakran gondoltam a családtagjaim vagy a saját halálomra, amely szintén szorongásos tüneteket okozott, de ezeket sikerült kinőnöm. Körülbelül néhány hónapja nincsenek kihívást jelentő helyzetek szociális fóbia szempontjából, a munkahelyemen is többnyire nyugodtan viselkedek (különböző tőlem független munkahelyi tényezők miatt próbálom félvállról venni a feladatok egy részét és nem túldramatizálni egy esetleges sikertelenséget), ami lehet egyszerűen a szorongás elnyomásának eredménye is. Többször kifejtettem itt a blogon is, hogy a negatív érzések, gondolatok elnyomásában nem hiszek, szerintem ezek többet ártanak, mint használnak. Ennek ellenére lehet, hogy most én is így teszek és elnyomom a szorongást. Ami biztos, hogy ha dolgoznom kell (azaz ha nem vagyok szabadságon és nincs hétvége, tehát munkanapokon), akkor gyakran van bennem indokolatlan feszültség, gyomorideg, gombóc a torkomban. Most, hogy szabadságon vagyok és elmentem nyaralni, a nyaralás alatt nyugodt, feszültségmentes voltam, eltűnt a gyomorideg és a gombóc a torkomból.

Ami furcsa volt, hogy egy eddig problémát nem okozó helyzet hirtelen gondot okozott. Hegyi túrázás közben felmásztunk egy magas hegy tetejére, végig jól kiépített túraútvonalon haladtunk, mellettünk egy hatalmas szakadék tátongott végig, de mivel eddig sosem féltem a magasban, így nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, aztán hirtelen egyszer csak földbegyökerezett a lábam, nem tudtam tovább menni, halálfélelmem lett. Bepánikoltam a szakadéktól, a keskeny úttól és attól, hogy fogunk lejutni a hegyről. Visszafordultam, nem mentem fel a hegy tetejére.

Még egy furcsa eset történt ezen a nyaraláson a 2000-es hegy tetejéről akartunk legurulni biciklivel gyakran 18 %-os lejtőkkel tarkított szerpentinúton, de itt is megijedtem és nem mertem gurulni, attól féltem, hogy ha felforrósodik a fékem, akkor nem fog majd kellőképpen és belezuhanok a szakadékba, így végig toltam lefele. Az útitársam természetesen nem értette ezeket a dolgokat, hiszen eddig imádtam hegyi túrázni és gurulni két keréken. Én sem értettem mi történik velem, értetlenül álltam a furcsa reakcióim előtt.

A minap az egyik kisállatomat orvoshoz kellett vinni, ahol egy a testén lévő tályogból az orvos kinyomta a váladékot, a kiskutyám hatalmas fájdalmat élt át, még a nyelve is lila volt az ordítástól és a fájdalomtól. Számomra ez egy hatalmas trauma volt. Annak ellenére, hogy nincs nagy baj valószínűleg a tályoggal, én nem merek hozzányúlni, tisztogatnom kellene és bekenegetnem kenőccsel, de még a gondolat is szorongással tölt el, hogy fájdalmat okozok neki. Már délután azon görcsölök, hogy hamarosan itt az este és megint be kell kennem a sebét. Holnap pedig kontroll, talán ismét kitisztítja az állatorvos a tályogot és ismét át kell élnünk azt a szörnyű fájdalmat. Borzasztóan szorongok emiatt, melegem van, gyomorideg, sírógörcs.

Értetlenül állok ezelőtt a dolgok előtt, nem értem mi ez a sok túlaggódott helyzet hirtelen, ami eddig nem volt rám jellemző. Esetleg ez a generalizált szorongás kezdete lenne? Kell, hogy legyen valami megnevezése annak, ami velem történik, mert különben nem tudom mi ellen harcoljak. A generalizált szorongás létrejöhet a szociális fóbia elfojtásából? Hol rontottam el? Nem kellett volna elvállalnom ezt az állást? Még nem voltam felkészülve rá? Esetleg az a baj, hogy nem használtam mellette a terápiás anyagokat eléggé kitartóan? Elfojtottam a szociális szorongást? A szociális fóbia leküzdése a célom és azt hittem jó úton haladok, de most elbizonytalanodtam, nem szeretnék egy újabb pszichés nyavalyát a nyakamban. Rengeteg kérdés van most bennem, amelyekre választ kell találnom.

Az előző blogbejegyzésemhez kapcsolódóan teszem fel magamnak a kérdést: Mi a tanulság? A tanulság az, hogy nem szabad elkényelmesednünk, hátra tett kezekkel örvendeznünk, hogy elmúlt, nincs többé szorongás. Egy kb. 20 éve tartó szociális fóbiának nem lehet ilyen egyszerűen véget vetni. Nekem egyelőre az a meggyőződésem, hogy ez nem fog elmúlni soha végleg (ez egy szubjektív vélemény, mint minden itt a blogon, nem tudományosan alátámasztott, és elképzelhető, hogy vannak emberek, akiknek ez sikerült, bár sajnos még nem találkoztam velük), így nem tehetjük meg, hogy "szabadságra" megyünk mondván, hogy most nyár van és most amúgy sincs kedvem a sok terápiás anyaghoz, inkább élni szeretnék és nem veszek tudomást a szociális fóbiámról. Eddigi tapasztalataim alapján a  gyógyulás, vagy inkább jobbulás kulcsa a kitartó munka! Szerencsére "sosem adom fel" természetem van, így ha jön az önsajnálat és a tehetetlen düh (lásd előző blogbejegyzést) akkor valószínűleg utána azonnal erőre kapok és a megoldást keresem, a tettek mezejére lépek. Ezt teszem most is. Mint már nagyon sokszor újra elkezdem az önterápiámat, megint megfogadom, hogy stresszlevezetés gyanánt rendszeresen sportolni fogok, egészségesen étkezni és minden általam ismert eszközt bevetek a szorongás ellen. A kívülállóknak talán unalmas, hogy mindig minden elölről kezdődik, mindig ugyanazt az utat járjuk végig és esetleg egy helyben toporgásnak tűnik az egész, de mi, akik állandó küzdelemben éljük az életünket, érezzük az apróbb sikereket és tudjuk, hogy van értelme újra és újra elkezdeni, lelkesedni, küzdeni. Ha visszanézünk mi volt 2-3 éve, talán meglátjuk az értelmet, látjuk mennyit fejlődtünk. 3 éve siránkozó munkanélküli voltam, akinek még sosem volt "igazi" munkahelye, sok munkatárssal, igazi és felelősségteljes munkakörrel. Most pedig már van, két éve helyt tudok állni ebben, ami régen csak álom volt. Tehát van értelme ugyanazokat a köröket lefutni, még ha el is veszítjük időnként a lelkesedésünket és gödörbe kerülünk, akkor is van értelme felállni és újrakezdeni. Szerintem gyógyszerek és külső segítség/terapeuta nélkül is sikerülhet kigyógyulni a szociális fóbiából.

Az utóbbi időben egyáltalán nem foglalkozom a szociális fóbiámmal, nem agyalok rajta, nem olvasok önsegítő könyveket, nem folytatom az önterápiát. Gyógyultnak nyilvánítottam magam és elhatároztam, hogy egyszerűen csak élem az életem, nem pazarlom az időm többé a szociális fóbiára. Belül azért érzem, hogy nem gyógyultam még meg, ez csak egy önáltatás, mégis talán a nyár az okozója annak, hogy előtört belőlem a kalandvágy és most inkább élni akarok nyavalygás, önsajnálat, agyalás helyett. Eddig jól ment, de egy hete ismét szorongok a munkám miatt. Tehetetlen dühöt érzek, hiszen két éve dolgozom már a cégnél, mind a száz munkatárssal nagyon jól kijövök, bárkivel tudok felhőtlenül viccelődni akár, gyakran annyira laza vagyok, hogy simán elkezdek ásítozni az íróasztalom mögött, annak ellenére, hogy szemben ül velem a főnököm, akiről tudom, hogy utálja ha nem látja a beosztottjain a pörgést. Mindezek ellenére megint szorongok, a feladatoktól, a maximalizmustól, az elvárásoktól, a megfelelési kényszertől. Utóbbin talán már sikerült kicsit lazítanom. Az egyik kedves hozzászóló itt a blogon írta a múltkor (nem szó szerint idézem), hogy ami nekünk 80 %-os teljesítmény az másoknak már szinte tökéletes. Ezt igyekszem mostanában a fejembe vésni és a gyakorlatban is alkalmazni. Nem könnyű, hiszen ha elvégzek egy feladatot 80 %-osan annak ellenére, hogy látom mások észre sem veszik a hiányzó 20-at és mások valóban elégedettek ezzel a teljesítménnyel, mégis magamban nem tudok még elszámolni azzal, hogy nem végeztem el teljes tökéletességgel a feladatot. Megtehettem volna, de miért tegyem, ha jó a 80 % is, és miért tegyem, ha mások még ennyit sem tesznek meg?

Tehát megint szorongok és dühös vagyok emiatt. Pedig tudtam, hogy még nem vagyok teljesen gyógyult, és, hogy állandó hullámvölgyben élek. Szeretnék élni, felhőtlenül és szorongásmentesen, nyugalomban. Tehetetlen dühöt érzek és el vagyok keseredve...

Sokat fejlődtem középiskolás korom óta, akkoriban folyton láthatatlannak szerettem volna tűnni, lopakodó üzemmódban léteztem éveken keresztül az iskolai közösségben, ha valakinek mégis feltűnt a létezésem, akkor kellemetlenül kezdtem érezni magam, feszült lettem, igyekeztem kibújni a helyzetből, újra láthatatlanná válni. Már nem járok iskolába, de a munkahelyi közeget  sokban tudnám hasonlítani az iskolai közösséghez, lényegében hasonló szociális helyzetekben kell helytállni.  A munkahelyemen is igyekszem láthatatlan lenni, mint középiskolában, de most már nem szégyellem, ha mégis látszódom, legtöbbször nem kezdek el szorongani, ha én kerülök a középpontba, egyszerűen csak megbújva tengetem munkanapjaim. Igyekszem keveset konfliktusba keveredni, keveset felvállalni a véleményem, legtöbbször csak a munkámra koncentrálni. Természetesen beszélgetek, viccelődök, sokkal többet kommunikálok, mint iskolás koromban, viszont ügyelek rá, hogy ne legyek pletyka tárgya, ne legyek mások szemében kétszínű, ne legyek munkahelyi gonoszkodások, féltékenykedések áldozata.   

Egyik délután, miután hazament a főnököm, kettesben maradtam egyik kollégámmal, akivel mostanában sikerült közvetlen kapcsolatba kerülnünk egymással. A munkahelyi furkálódásokról beszélgettünk, aminek ő gyakran célpontja. Ekkor úgy érezte, hogy velem kapcsolatban is állást kell foglalnia. Azt mondta rólam, hogy én vagyok az egyetlen ember a cégnél, akit eddig még senki nem kezdett ki, rólam nem pletykálnak, rólam nem beszélnek, a főnököm kedvel, kiáll értem, ha szükséges, egy semleges játékos vagyok a meccsben.  Örülnöm kellett volna mindezek hallatán, hisz minden nap ezen munkálkodok, hogy megőrizzem pártatlanságomat, hogy csak a munkámat végezzem és ne vegyek részt közösségi játszmákban, de mégsem voltam boldog ennek a véleménynek a hallatán. Tulajdonképpen azt szűrtem le a kollégám véleményéből, hogy engem a cégnél mindenki egy szürke egérnek tart, akiről senkinek semmi véleménye.

Egyre jobban kezdett zavarni ez az egész, egész délután ezen agyaltam.  Kettős érzések keringtek bennem. Első gondolatom rögtön az ANG-k kiszűrésére irányult. Ezek a gondolatok ANG-k vagy reális gondolatok? Jó, hogy zavar, amit a kollégám mondott vagy nem kellene foglalkoznom vele? Jó, ha így viselkedek a munkahelyemen, vagy változnom kellene? 

Végül arra jutottam, hogy nem hagyom, hogy megingasson a kollégám véleménye abban a meggyőződésemben, hogy mindenki dolgozni jár a munkahelyre, nem közösségi kapcsolatokat kialakítani. Mikor bemegyek dolgozni, nem foglalkozom azzal, hogy ki kivel jött össze, vagy kinek milyen autója van stb. Nem ezért kapom a fizetésem.  Ez csak egy pajzs, amit arra, használok, hogy ne kelljen szociálisan helytállnom? Igen, ez is megfordult a fejemben, de határozottan nem a válaszom. Introvertált vagyok, nem tudok egyszerre koncentrálni a munkámra, szellemi tevékenységet végezni és emellett pletykálkodni, szórakoztatóan dumcsizgatni. Nekem nem megy mindez egyszerre. Otthon se szólok senkihez, ha éppen agyalok valamin, vagy blogot írok. Otthon sem szeretem kibeszélni a rokonokat, másokkal ellentétben. Azt hiszem az a helyes, ha nem foglalkozom a kollégám véleményével és nem érdekel, ha mások esetleg szürke kisegérnek tartanak. Egyszerűen csak jó munkaerő szeretnék lenni és próbálom ezt megvalósítani, mindezt a személyiségemhez hűen.