Sok esetben úgy tűnik, szocfóbom egyik meghatározó pontja az önbizalomhiányom., ami kiskorom óta kísér. Az ok és okozati összefüggést nem tudnám egyértelműen meghatározni, inkább kölcsönösen összefügg a kettő. Biztosan javulna a szocfóbom, ha több önbizalomra tennék szert, és biztos nőne az önbizalmam, ha a szocfóbom javulna.

De miért nincs önbizalmam? Miért nem alakult ki az egészséges önmagamba vetett hitem? Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, mit jelent számomra az önbizalomhiányom, hogy félek attól, hogy ismeretlen helyzetekben nem jól reagálok, nem tudom kezelni a dolgokat, és csődöt mondok. Mintha attól félnék, hogy csődöt mond a „valahogy úgyis lesz”, és nem lesz sehogy sem. Bár ez logikai képtelenség... de nem hiszek a képességeimben, és abban, hogy fel tudom dolgozni, bármi is történjen.

Olvastam egy könyvet (Alakítsd át a félelmet erővé!), amiben megfogott egy gondolat, azaz mindennek a lényege, hogy azt tudatosítsam magamban, hogy „Fogom tudni kezelni”. És ez az ami hiányzik belőlem. Pedig ha logikusan végigvezetjük, akkor ha nem reagálok valamire, vagy nem csinálok semmit, az is „valami”, azzal is kezelek egy helyzetet, még ha nem is a legelőnyösebben.

De hogyan építsek önbizalmat, hogyan higgyem el, hogy kezelni fogom, bármi is jöjjön. Alapvetően az önbizalom építő műszerem el van állítva, rosszul lett kalibrálva. Bármekkora sikerélményben vagy elismerésben van részem, ezek sokkal kevesebbet adnak hozzá az önmagamról alkotott képhez, mint a legapróbb hiba, amit vétek, vagy az önmagamnak nem tetsző viselkedésem.

Hiába hallgatnám napokon keresztül, hogy milyen okos vagyok, vagy jó munkaerő, ha ezzel szemben az, hogy valami jelentéktelen dologra nem tudnék felelni vagy rosszul válaszolnék, az aláaknázza az egészen addig elért sikereimet. Olyan, mintha a rengeteg dicséret kártyalapjaiból is csak egy rozoga kártyavárat – mit várat, kunyhót – tudnék felépíteni, amit a legkisebb szellő is azonnal romokba dönt.

Az elmúlt héten a Főnökömtől és a Nagyfőnöktől is megkaptam az elismerést, hogy jó munkát végeztem. Olyan elismerést, ami tényleg őszintének tűnt. Adott is egy kisebb önbizalom löketet, míg nem egy béna kis telefonhívás vissza nem küldött a kiindulási pontra, vagyis inkább negatív irányba. Pedig a szobatársam szerint semmi gáz dolgot nem mondtam.

Ha objektíven nézem, egy komplex feladatra a 2 főnököm mind elismerően nyilatkozott, ezzel szemben annak, hogy egy földrajzilag is távol eső, nem közvetlen, hanem félévente ha látom a nevét ember előtt hogyan járattam le magam szakmailag, nem kellene, hogy így visszavessen, és mégis. Az 5 perces telefon alatt leizzadtam, utána két napig inkompetents szerencsétlenségnek éreztem magam.

Hogyan lehet reálisabb hangsúlyt adni a fontos kritikáknak, és túllépni mások kevésbé fontos (vélt) véleményén? És hogyan tudnám a külvilágtól függetleníteni az önértékelésemet, mikor önbizalmat sikerekből lehet építeni, azt pedig elsősorban a külvilágban tudok elérni?