Sok esetben úgy tűnik, szocfóbom egyik meghatározó pontja az önbizalomhiányom., ami kiskorom óta kísér. Az ok és okozati összefüggést nem tudnám egyértelműen meghatározni, inkább kölcsönösen összefügg a kettő. Biztosan javulna a szocfóbom, ha több önbizalomra tennék szert, és biztos nőne az önbizalmam, ha a szocfóbom javulna.
De miért nincs önbizalmam? Miért nem alakult ki az egészséges önmagamba vetett hitem? Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, mit jelent számomra az önbizalomhiányom, hogy félek attól, hogy ismeretlen helyzetekben nem jól reagálok, nem tudom kezelni a dolgokat, és csődöt mondok. Mintha attól félnék, hogy csődöt mond a „valahogy úgyis lesz”, és nem lesz sehogy sem. Bár ez logikai képtelenség... de nem hiszek a képességeimben, és abban, hogy fel tudom dolgozni, bármi is történjen.
Olvastam egy könyvet (Alakítsd át a félelmet erővé!), amiben megfogott egy gondolat, azaz mindennek a lényege, hogy azt tudatosítsam magamban, hogy „Fogom tudni kezelni”. És ez az ami hiányzik belőlem. Pedig ha logikusan végigvezetjük, akkor ha nem reagálok valamire, vagy nem csinálok semmit, az is „valami”, azzal is kezelek egy helyzetet, még ha nem is a legelőnyösebben.
De hogyan építsek önbizalmat, hogyan higgyem el, hogy kezelni fogom, bármi is jöjjön. Alapvetően az önbizalom építő műszerem el van állítva, rosszul lett kalibrálva. Bármekkora sikerélményben vagy elismerésben van részem, ezek sokkal kevesebbet adnak hozzá az önmagamról alkotott képhez, mint a legapróbb hiba, amit vétek, vagy az önmagamnak nem tetsző viselkedésem.
Hiába hallgatnám napokon keresztül, hogy milyen okos vagyok, vagy jó munkaerő, ha ezzel szemben az, hogy valami jelentéktelen dologra nem tudnék felelni vagy rosszul válaszolnék, az aláaknázza az egészen addig elért sikereimet. Olyan, mintha a rengeteg dicséret kártyalapjaiból is csak egy rozoga kártyavárat – mit várat, kunyhót – tudnék felépíteni, amit a legkisebb szellő is azonnal romokba dönt.
Az elmúlt héten a Főnökömtől és a Nagyfőnöktől is megkaptam az elismerést, hogy jó munkát végeztem. Olyan elismerést, ami tényleg őszintének tűnt. Adott is egy kisebb önbizalom löketet, míg nem egy béna kis telefonhívás vissza nem küldött a kiindulási pontra, vagyis inkább negatív irányba. Pedig a szobatársam szerint semmi gáz dolgot nem mondtam.
Ha objektíven nézem, egy komplex feladatra a 2 főnököm mind elismerően nyilatkozott, ezzel szemben annak, hogy egy földrajzilag is távol eső, nem közvetlen, hanem félévente ha látom a nevét ember előtt hogyan járattam le magam szakmailag, nem kellene, hogy így visszavessen, és mégis. Az 5 perces telefon alatt leizzadtam, utána két napig inkompetents szerencsétlenségnek éreztem magam.
Hogyan lehet reálisabb hangsúlyt adni a fontos kritikáknak, és túllépni mások kevésbé fontos (vélt) véleményén? És hogyan tudnám a külvilágtól függetleníteni az önértékelésemet, mikor önbizalmat sikerekből lehet építeni, azt pedig elsősorban a külvilágban tudok elérni?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
KovacsPista777 2016.01.18. 12:35:18
Tévedés. Szerintem. Saját magad is értékelheted a tevékenységeidet, az általad létrehozott dolgokat sikerként:
Van hobbyd? Nekem igen. Az egyszerűség kedvéért most nevezzük "főzés"-nek. Szeretem a hobbym, szeretek főzni. Legtöbbször. Akadnak rosszabb időszakok is, de valahogy mindig visszatérek a hobbymhoz. És örömmel tölt el, ha meg tudtam csinálni egy izgalmas ételt. ÉN örülk neki. És sikerként könyvelem el, mert főztem egy jó ételt. Senki nem látta, magamnak főztem. Külső dícséret nem jött sehonnan. Örülök neki már mikor látszik már, hogy jó lesz ez így: és Bumm. Valahol odabennt felrobban egy örömbomba. Majd kiugrom a bőrömből. És amikor kész lesz és tálalom, újra. És nem tudok betelni vele, mert olyan szép. És tudom, hogy ÉN csináltam, egyedül. És ez siker, ami továbblök: utána neki merek állni főzni egy bonyolultabbat. Olyat amit más nem képes, amitől tátva marad a szájuk. Sokszor látják külsők is, és dícsérnek is, de ez nem érdekelt soha. Egy idegen ember dícsérete nem számít, inkább csak udvariasságnak éreztem a dícséreteiket. Sohasem értek el ezek a lelkemig és sohasem ezekért főzök.
És eközben az élet többi területén, ahol szorongok, NINCS önbizalmam. Úgy érzek, ahogy írtad. És nem birom konvertálni az önbizalmam a teljes életemre. A szorongás elfedi, elnyeli azt.
hthjio 2016.01.18. 20:35:31
KovacsPista777 2016.01.20. 07:46:24
"Ne kérj magadban bocsánatot másoktól, hogy van bátorságod belevágni valamibe! Ne érdekeljen, hogyan fognak vélekedni a szándékaidról és a teljesítményedről! Aki nem tanul meg a maga kormányosa és a maga bírája lenni, az mások véleményének rabszolgájaként fogja leélni az életét. Amíg nem zavarsz másokat a szabadságukban, ne korlátozzon mások várható véleménye! Ahhoz, hogy boldog légy, szabadnak kell lenned, a szabadság legmagasabb foka pedig az, amikor felszabadulsz a saját képzeleted szülte korlátoktól." (Elmer Wheeler)
A harmadik mondat a lényeg.
NarcissisticCannibal 2016.01.20. 19:50:06
Először is nagyon tetszik a blog, gratula érte ;) Úgy érzem, hogy végre sikerül egy közösséget találom, ahol megértenek.
A másik ok, amiért regisztráltam: szeretnék megszabadulni ettől a nyavalyától egyszer és mindenkorra végleg! Elég sok évet elvett a fiatalságomból, és most telt be a pohár VÉGLEG... Nem vagyok hajlandó tovább elviselni, hogy nem tudok olyan életet élni, amilyet szeretnék. Eldöntöttem: ezen változtatni fogok! A kognitív stratégiák lehet, hogy hasznos dolgok, de sajnos terepen nekem nem működnek. A beprogramozott, régi érzelmek mindig átveszik az irányítást. Szóóóval ez valami olyasmi, amit a saját terpén kell legyőzni: az emberek között, a gyakorlatban. Kidolgoztam egy 30 napos tervet, melynek a lényege, hogy minden egyes nap valamilyen szociális gyakorlatot végezzek, sokszor szándékosan hülyét csinálva magamból mások előtt (pl. bókot kérni idegenektől, McDonaldsban megkérdezni, hogy hol van a legközelebbi Meki, random idegeneket megölelni az utcán stb.). A legfőbb félelmem, hogy mit fognak gondolni rólam mások... Nos, asszem ha megtapasztalom párszor a legrosszabbat, és mégis túlélem, akkor eléggé sikerül tágítanom a komfortzónámat, hogy megtanuljam kezelni a spontán helyzeteket. Bevallom őszintén, rohadtul félek..... Nem lesz könnyű végigcsinálni a programot. Ezért társakat keresek, akik csatlakoznának, és akikkel tudnánk motiválni, támogatni egymást.
KovacsPista777 2016.01.21. 07:49:35
Szia!
Én személy szerint nem vagyok meggyőződve, hogy a sokk-terápiád hatásos lehet. A pszichológusom sem ezt tanácsolta, hanem hogy kis lépésekben, egyszerű helyzetekkel kezdve haladjak a bonyolult felé, ha már a kicsik nem okoznak problémát, és sikerélményt szereztem velük.
Nem tudom más hogy van vele, de nekem a nehéz helyzetek mgvalósításával van gondom, hanem az előtte agyalással, meg az utána szemrehányással magamnak.
Kiváncsian várom az eredményed.
Kaisa 2016.01.21. 18:56:04
Kaisa 2016.01.21. 18:58:23
NarcissisticCannibal 2016.01.23. 11:33:39
Igazatok van abban, hogy félelmetes dolog a sokkterápia, de szerintem működhet. A fokozatosságot én is betartom: pl. első napra csak azt terveztem, hogy felhívok majd 4 vagy 5 céget, és ott a helpdeskesnek elmondok például egy viccet. Ehhez ki sem kell mozdulni. Tuti, hogy lesz aki rámcsapja a telefont, de lehet, hogy kapok valakitől én is egy viccet cserébe :) Itt a kulcspont a folyamatosságon van: 30 napig megszakítás nélkül kint lenni a terepen. Nem másokról szól, hanem rólam. Ezalatt az idő alatt rengeteg új helyzetbe kerülök, és rengeteg új ingert kap az agyam. Az agyról pedig tudjuk, hogy nagyon gyorsan képes újrahuzalozni magát. Fájdalmas lesz, ezt borítékolhatom. De ez a fájdalom csak időleges. A hosszú távú célra kell összpontosítani.
Kaisa 2016.01.23. 20:47:30
Nálam is felmerült már, hogy ilyen direkt kellemetlen helyzetekbe kerülős feladatokkal próbálkozzak, de ezek azért nem mentek, mert minek csináljak olyan dolgokat, amiket amúgy soha nem akarnék... Ja, de most nem lebeszélni akarlak róla.
Ez az első napos terv ez komoly? Csak mert előtte pont a fokozatosságról írsz, és ez a viccmesélős, telefonos dolog nálam pont a másik véglet :D Akkor mi lesz a 30. napon? Jó, értem, hogy ez csak példa volt, de sokkol :)
KovacsPista777 2016.01.24. 08:36:13