Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Az utóbbi időben egyáltalán nem foglalkozom a szociális fóbiámmal, nem agyalok rajta, nem olvasok önsegítő könyveket, nem folytatom az önterápiát. Gyógyultnak nyilvánítottam magam és elhatároztam, hogy egyszerűen csak élem az életem, nem pazarlom az időm többé a szociális fóbiára. Belül azért érzem, hogy nem gyógyultam még meg, ez csak egy önáltatás, mégis talán a nyár az okozója annak, hogy előtört belőlem a kalandvágy és most inkább élni akarok nyavalygás, önsajnálat, agyalás helyett. Eddig jól ment, de egy hete ismét szorongok a munkám miatt. Tehetetlen dühöt érzek, hiszen két éve dolgozom már a cégnél, mind a száz munkatárssal nagyon jól kijövök, bárkivel tudok felhőtlenül viccelődni akár, gyakran annyira laza vagyok, hogy simán elkezdek ásítozni az íróasztalom mögött, annak ellenére, hogy szemben ül velem a főnököm, akiről tudom, hogy utálja ha nem látja a beosztottjain a pörgést. Mindezek ellenére megint szorongok, a feladatoktól, a maximalizmustól, az elvárásoktól, a megfelelési kényszertől. Utóbbin talán már sikerült kicsit lazítanom. Az egyik kedves hozzászóló itt a blogon írta a múltkor (nem szó szerint idézem), hogy ami nekünk 80 %-os teljesítmény az másoknak már szinte tökéletes. Ezt igyekszem mostanában a fejembe vésni és a gyakorlatban is alkalmazni. Nem könnyű, hiszen ha elvégzek egy feladatot 80 %-osan annak ellenére, hogy látom mások észre sem veszik a hiányzó 20-at és mások valóban elégedettek ezzel a teljesítménnyel, mégis magamban nem tudok még elszámolni azzal, hogy nem végeztem el teljes tökéletességgel a feladatot. Megtehettem volna, de miért tegyem, ha jó a 80 % is, és miért tegyem, ha mások még ennyit sem tesznek meg?

Tehát megint szorongok és dühös vagyok emiatt. Pedig tudtam, hogy még nem vagyok teljesen gyógyult, és, hogy állandó hullámvölgyben élek. Szeretnék élni, felhőtlenül és szorongásmentesen, nyugalomban. Tehetetlen dühöt érzek és el vagyok keseredve...