Többször újra eltűnődtem, hogy honnan is jöttem és merre is haladok, haladok-e egyáltalán bármerre is... Nincsenek igazán olyan események az életemben, amelyek próbára tennének és megmérettetnének, és amiknek már a gondolata is félelemmel töltene el.

A napi rutin talán zökkenőmentesebben megy, mint akár csak fél éve. Dégen belül nagyobb önbizalommal mozgok, ha az mondják xy-hoz vigyek el valamit, akit max látásból ismerek, már nem igényel fél órás készülődést, hogy rászánjam magam a küldetésre. Ha Főnököm leküld az informatikára (ami minden cégnél külön világ), vagy szólnom kell a titkárnőnk helyettesének, már szinte szó nélkül végzem a dolgom. Csak időnként villan be emlékként a régi érzés, a gyomorgörcs. És ilyenkor érzem, hogy mennyire könnyű lenne átadni magam az érzésnek, hagyni, hogy húzzon le a szorongás örvénye, hogy zuhanjak lefelé. Tulajdonképpen csak szalmaszálakba kapaszkodok. De nem hagyom, nem adom át magam, hisz ezek a dolgok, elintéznivalók már többször sikerültek, muszáj most is sikerülnie.

Erre mondja Dr. Richards, hogy párhuzamos idegpályákat építünk. Már van pár régi berögződésem, amit sikerült elhagynom, de még vissza-visszatérnek kísérteni. Még bevillannak a régi reakcióim, hátha sikerül visszatéríteniük a posványba, és Istenem, de könnyű lenne hagyni magam. Hiszen olyan sokáig a rettegés volt az egyetlen ismert út, és bár ez a mostani sokkal szebb és világosabb, de olyan ismeretlen. A másiknak minden kacskaringóját ismertem már, és különben is, járt utat a járatlanért miért hagynék el? De nem lehet, hiszen épp, hogy örülnöm kellene, hogy ezek már csak emlékek, hát hülye vagyok én, hogy nosztalgikus hiányérzettel gondolok a gyomorgörcseimre?