Sokat fejlődtem középiskolás korom óta, akkoriban folyton láthatatlannak szerettem volna tűnni, lopakodó üzemmódban léteztem éveken keresztül az iskolai közösségben, ha valakinek mégis feltűnt a létezésem, akkor kellemetlenül kezdtem érezni magam, feszült lettem, igyekeztem kibújni a helyzetből, újra láthatatlanná válni. Már nem járok iskolába, de a munkahelyi közeget  sokban tudnám hasonlítani az iskolai közösséghez, lényegében hasonló szociális helyzetekben kell helytállni.  A munkahelyemen is igyekszem láthatatlan lenni, mint középiskolában, de most már nem szégyellem, ha mégis látszódom, legtöbbször nem kezdek el szorongani, ha én kerülök a középpontba, egyszerűen csak megbújva tengetem munkanapjaim. Igyekszem keveset konfliktusba keveredni, keveset felvállalni a véleményem, legtöbbször csak a munkámra koncentrálni. Természetesen beszélgetek, viccelődök, sokkal többet kommunikálok, mint iskolás koromban, viszont ügyelek rá, hogy ne legyek pletyka tárgya, ne legyek mások szemében kétszínű, ne legyek munkahelyi gonoszkodások, féltékenykedések áldozata.   

Egyik délután, miután hazament a főnököm, kettesben maradtam egyik kollégámmal, akivel mostanában sikerült közvetlen kapcsolatba kerülnünk egymással. A munkahelyi furkálódásokról beszélgettünk, aminek ő gyakran célpontja. Ekkor úgy érezte, hogy velem kapcsolatban is állást kell foglalnia. Azt mondta rólam, hogy én vagyok az egyetlen ember a cégnél, akit eddig még senki nem kezdett ki, rólam nem pletykálnak, rólam nem beszélnek, a főnököm kedvel, kiáll értem, ha szükséges, egy semleges játékos vagyok a meccsben.  Örülnöm kellett volna mindezek hallatán, hisz minden nap ezen munkálkodok, hogy megőrizzem pártatlanságomat, hogy csak a munkámat végezzem és ne vegyek részt közösségi játszmákban, de mégsem voltam boldog ennek a véleménynek a hallatán. Tulajdonképpen azt szűrtem le a kollégám véleményéből, hogy engem a cégnél mindenki egy szürke egérnek tart, akiről senkinek semmi véleménye.

Egyre jobban kezdett zavarni ez az egész, egész délután ezen agyaltam.  Kettős érzések keringtek bennem. Első gondolatom rögtön az ANG-k kiszűrésére irányult. Ezek a gondolatok ANG-k vagy reális gondolatok? Jó, hogy zavar, amit a kollégám mondott vagy nem kellene foglalkoznom vele? Jó, ha így viselkedek a munkahelyemen, vagy változnom kellene? 

Végül arra jutottam, hogy nem hagyom, hogy megingasson a kollégám véleménye abban a meggyőződésemben, hogy mindenki dolgozni jár a munkahelyre, nem közösségi kapcsolatokat kialakítani. Mikor bemegyek dolgozni, nem foglalkozom azzal, hogy ki kivel jött össze, vagy kinek milyen autója van stb. Nem ezért kapom a fizetésem.  Ez csak egy pajzs, amit arra, használok, hogy ne kelljen szociálisan helytállnom? Igen, ez is megfordult a fejemben, de határozottan nem a válaszom. Introvertált vagyok, nem tudok egyszerre koncentrálni a munkámra, szellemi tevékenységet végezni és emellett pletykálkodni, szórakoztatóan dumcsizgatni. Nekem nem megy mindez egyszerre. Otthon se szólok senkihez, ha éppen agyalok valamin, vagy blogot írok. Otthon sem szeretem kibeszélni a rokonokat, másokkal ellentétben. Azt hiszem az a helyes, ha nem foglalkozom a kollégám véleményével és nem érdekel, ha mások esetleg szürke kisegérnek tartanak. Egyszerűen csak jó munkaerő szeretnék lenni és próbálom ezt megvalósítani, mindezt a személyiségemhez hűen.