Utálok intézkedni. Vagyis ezt így nem mondhatom, mert akkor az agyam ezt jegyzi meg és akkor tényleg utálni fogom (kognitív terápia valahányadik lépés)... Mondjuk úgy, hogy idáig ha intézkednem kellett, mindig rám jött a „JAJ, MOST MI LESZ?!” érzés. A gondolataim elkezdenek kapkodni. Én magam nem vagyok kapkodós típus, inkább a megfontoltan alapos. De a gondolataim, azok száguldanak, cikáznak ilyenkor. Ma is egy ilyen helyzet állt elő. Bejött reggel a Főnök, hogy Kaisácska, lesz egy bűvészmutatvány másfél óra múlva, szerezzek már fából vaskarikát és rendezzem már be a színpadot 40 főre stb stb. (természetesen nem a cirkuszban dolgozom és semmi közöm a varázsláshoz, ezek csak ilyen álca kifejezések, mert annyira paranoiás vagyok, hogy nem szeretném, ha bármi beazonosítható lenne rólam). Mert ő kitalálta már egy hónapja, hogy ma bűvésztalálkozót tart, de nekem csak reggel szól, hogy ahhoz bizony kellene ez meg az. Sok dolgon nem változtatott volna, ha már korábban tudom, de pl a fából vaskarikát azt nálunk előre kell igényelni. Csak az én főnököm azt hiszi, hogy minden hipp-hopp elintézhető. Ez több tekintetben is előjött már, hogy azt hiszi, ő a rendszer felett áll. De nem tudok mit tenni, mert ilyenkor nekem kell menni és szégyenkező fejjel kunyerálni a fából vaskarika részlegen, hogy szánjanak már meg kölcsönbe párral. Először teljesen lefagytam a dolgon, hova menjek, kit keressek… Aztán csavaros eszemmel és leleményességemmel fogtam az egyik munkatársam, aki a szobatársam, hogy jöjjön fel velem, legyen szíves, mert egyedül nem bírok el ennyi karikát. Ez volt a fedő szöveg, de valójában élő pajzsként vittem magammal. Azért volt pár perc, amíg egyik kétségből a másikba estem, hogy már megint lehetetlen feladatot kaptam, de végül megoldódott.

Nem is hittem volna, de a legjobb élőpajzsot választottam magamnak. Egy csendes, kicsit szomorkás munkatársamat, akiről ismételten kiderült, hogy az interperszonális készségei nagyon jók. Már eddig is odafigyeltem titokban a telefonjaira, ahogyan intézkedik, ahogy tart egy finom kis távolságot, de mindig van egy-két plusz kedves szava. Mindenkinek mondja, hogy „ez nagyon kedves öntől”. Most is mondogatta a fentieknek, hogy teljesen jogos, ha ki vannak akadva, hogy ilyen hirtelen és ingyen kérünk dolgokat, ha kell, akkor iratunk igénylő-papírokat utólag, stbstb, ami nekem eszembe sem jutott volna, mert én csak azon görcsöltem, hogy a karikák meglegyenek. És fogalmam sem lett volna, hogy ki tudtuk-e volna fizetni. De tényleg igaza volt, mert a Főnöknek is meg kell mondani, hogy ez nem varázsszóra történik. Végül ingyen megkaptuk, ami kellett, de én csak kukán, egy-egy csodálkozó, együttérző, elgondolkodó arckifejezéssel járultam a sikerhez, a munkatársam érdeme a kedves hangnem. Én viszont az arckifejezésekben vagyok jó, csak ne kelljen megszólalnom.

Így lett az, hogy elintéztem megint, amit kellett, mert én mindig mindent elintézek, amivel megbíznak. Erre nagyon jók a szociális fóbiás munkaerők. Annyira félnek attól, hogy ha valamit nem tudnak megcsinálni, hogy már csak azért is addig mennek, amíg meg nem lesz, mert rettegnek a kudarctól. Rólam itt már az a kép alakult ki állítólag (mert én nem hiszem el), hogy milyen hasznos, meg ügyes vagyok, mert mindent szabályosan csinálok, mindent megcsinálok stb stb. Ma is úgy hagyott ott a főnök, hogy ha bármi probléma van, fél órával a cucc előtt szóljak, de ne legyen probléma. Mondtam, OKÉ. És erre mondta, hogy hát ezért bízza rám, mert úgyis megoldom. Persze ennek 90%-a hízelkedő blöffölés, de valahol szeretném hinni, hogy tényleg úgy gondolja, hogy lehet velem számolni.

Tehát elintéztem a dolgot. Ha nem is mindent egyedül és személyesen, de elintéztem. Akkor mégis miért UTÁLOK intézkedni? Hiszen tudok intézkedni, megtalálom a módot, az eszközt és az embert, hogy elérjem, amit akarok. A sok szociális interakciót és felelősséget utálom, hogy folyamatosan ott lebeg a hiba és a kudarc lehetősége a fejem felett, én meg azt akarom, hogy semmi csalódást ne okozzak.

Na és miután a terepet előkészítettem, mennem kellett a vendégeket fogadni a portára és bekísérni őket a helyre. Valahogy az apró siker, hogy nem vallottam kudarcot az előkészületekkel, az annyira inspirálólag hatott, hogy mikor láttam a portán egy férfit elveszett fejjel ácsorogni, akit a portások már beengedtek (a részvevőket mind kívül szedtem össze, ahogy a portán várakoztak, de őt beengedték, én meg nem tudtam, hogy nem hozzánk jött-e), már 3. gondolkodásra odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, nem a bűvésztalálkozóra jött-e. Nem oda, rázta a fejét, de akkor is sikernek könyveltem el, hogy csak így oda mentem hozzá, nem szoktam én ilyet csinálni. Az egyik siker több másikat generál. Ha már egyszer kibújtam a csigaházamból, onnantól kezdve a második lépést mindig sokkal könnyebb megtenni. A való világ valahogy belülről tűnik rendkívül zordnak, ha már kiléptem, akkor egészen elviselhető. Csak miért lépnék ki az általam zordnak hitt világba? Ezt kellene megtanulnom, hogy csak az első lépés a nehéz, utána minden könnyebb lesz… vagy mégsem? Miért van az, hogy rengeteg esetben a második lépés is ugyanolyan nehéz, ha nem nehezebb? Miért van az, hogy nem működik a sokkterápia minden esetben?