Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

A szociális fóbiások egyik problémája, hogy túlságosan befelé fordul a figyelmük, a belül zajló folyamatokra és érzésekre figyelnek. Mindezt annyira túlzásba viszik, hogy észre sem veszik, mi folyik valójában körülöttük. Azt hiszik, mások kinevetik őket, de valódi bizonyítékra erre nincs is szükségük. Ha ők nevetségesnek érzik magukat, akkor biztos azok is, és mindenki rajtuk gúnyolódik. Ezt az ördögi kört nehéz megtörni, mert kifelé figyelni félelmetesnek tűnik.

A könyv, amit egy ideje elkezdtem feldolgozni, azt javasolja, hogy végezzünk kétoldali kísérletet, ugyanolyan eseményt, vizsgáljunk meg úgy, hogy csak magunkra, belülre figyelünk, majd ismételjük meg úgy, hogy kifelé, a környezetre fókuszálunk. Például buszon ülve fedezzük fel először a bennünk zajló folyamatokat, majd másodszori kísérletre nézzük meg, kik vesznek körül, milyen lehet az életük, figyeljük meg a ruhájukat, hajukat. Aztán dolgozzuk fel a tapasztaltakat. Hát én megpróbáltam.

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

A minap történt, hogy egy fórumon keresett valaki egy könyvet, amit én pár nappal korábban vettem meg akciósan, és tőlem teljesen szokatlan módon lelkesen válaszoltam neki. Megírtam neki, hogy 1000 forintért kaptam meg az egyik könyvesboltban, hátha van még... Teljesen belelkesítettem valakit, csak éppen későn jutott eszembe, hogy totálisan téves információk alapján. A könyv ugyanis a duplájába került, csak összekevertem egy másikkal, amit azzal együtt néztem, hogy milyen olcsó.

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

Még egyszer köszönet Dreamer88-nak!

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

Még egyszer köszönet Dreamer88-nak!

Vannak olyan automatikus negatív gondolatok, amiket már megtanultam észre venni. Szépen apránként fel tudnék építeni egy szűrőt, vagy legalább is valami jelzőrendszert, ami riaszt, ha egy új feladatra egyből úgy reagálok, hogy "ezt nem tudom megcsinálni". A tipikus gondolatokat már ismerem töviről hegyire, de vannak az agyamnak olyan bugyrai, amibe nincs belátásom, csak a bizarr, negatív füst és köd száll ki belőle.

Az utóbbi időben eléggé pihenőpályára tettem magam, kerülöm a kockázatokat (helytelenül), ezért sokként ért, mikor egyik nap megcsörrent a telefonom, benne a titkárnő csak annyit mondott, hogy a nagyon nagy főnök szeretne velem beszélni. Teljesen bepánikoltam, de a telefonkagylót mégsem dobhattam el. Rémülten kérdeztem a munkatársam, hogy egyáltalán letegezhetem-e a főnököt, mire a telefonból jött a tömör válasz, nem. Nem tudtam, hogy a titkárnő még hallja ezt, így jót nevettem a meglepetésen, hogy nem várt helyről jön a válasz. Úgy gondolom, a kérdésem teljesen jogos volt, mégis inkább viccesnek éreztem a helyzetet.

A főnök csak egy aláírandó ügyemről kért tájékoztatást. Kicsit megijedtem, hogy bele fog kötni, de pár mondatos ismertető elég volt neki. Nem is ez az érdekes, hanem, hogy két órával az eset után a buszon ülve is még a hatása alatt voltam. Nem csesztem el semmit, nem gabalyodtam bele a mondanivalómba, a főnök sem kötött bele semmibe, mégis az agyam elégedetlen volt. Szinte fizikailag éreztem, ahogy a háttérben kapargatja a rétegeket, hogy beleláthasson valamibe valami olyat, amitől rosszul kellene éreznem magam. És nem tudtam, hogy lőhetném ki ezt a háttér folyamatot.

Idővel talán elfelejtem az esetet, de addig is ez a háttér rágódás bizonytalanságban tart, nem hagyja, hogy ellazuljak, és akkor is szégyenre próbál hangolni, amikor semmi okom rá. Arról nem is beszélve, hogy észrevétlenül felemészti az energiámat.

Na, az ilyen alattomos, megfogalmazatlan negatív gondolatokat hogy lehet kilőni?

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

Még egyszer köszönet Dreamer88-nak!

Nagy lelkesedéssel álltam egy újabb kihívás elé, ami a munkahelyem által finanszírozott tanfolyam elvégzése. 5-6 éve már, hogy befejeztem a főiskolát és mert imádok tanulni és érdekel egy ideje a tanfolyam témaköre így abszolút pozitívan álltam a dologhoz, mikor a feletteseim bejelentették, hogy beiskoláznának és kapnék egy újabb felelősségteljes feladatkört, amit már most is részben ellátok. Főiskolára azért szerettem járni, mert a hatalmas előadótermekben kényelmesen bele lehetett olvadni a tömegbe, mindig voltak új arcok és mivel levelező tagozatra jártam, így nem volt meg a klasszikus mindenki mindenkit ismer érzés, így a szociális fóbiám csak ritkán jelentkezett. Egy-két barátra azért szert tettem szerencsére ott is, így kényelmesen éreztem magam. A mostani tanfolyamnak is hasonló gondolatmenettel indultam neki. Abban a hitben voltam, hogy mivel úgyis csak 9 nap az egész így nem fog senki senkivel barátkozni. Az első néhány alkalommal ez rendben ment, senki nem szólt a másikhoz, így nem éreztem rosszul magam én sem a kukaságom miatt. Aztán a második és harmadik hétvégén elkezdtek sajnos beszélgetni egymással az emberek és azt vettem észre magamon, hogy megint azt figyelem, hogy ki hányszor szólalt fel az előadás alatt, van-e még rajtam kívül olyan ember, aki egyszer sem szólalt meg. Amikor már magamra maradtam némaságomban. elkezdtem nagyon rosszul érezni magam, jött a szokásos kirekesztettség érzés, a menekülésvágy és hasonlók. Aztán az utolsó nap, mikor végleg leírtam magam, a szünetben egy mondatot hozzá szóltam egy csoporttársamhoz és onnantól kezdve minden megváltozott. Felszabadult lettem, mosolyogtam, magabiztos lettem és a vizsgán is többször beszélgettem emberekkel. Most elképedve gondolok vissza erre az eseményre, hihetetlen mennyi minden múlt nálam ezen az egy mondaton. Ha nem szólalok meg, akkor úgy emlékszem vissza erre a tanfolyamra, mint egy negatív élményre, ahol megint szociális fóbiás voltam, de így egy pozitív élmény maradt.

A vizsga előtti napokban borzalmasan túlstresszeltem magam, úgy éreztem, hogy ha nem sikerül a vizsgám azt nem tudnám elviselni, a munkatársaim előtt biztosan hónapokig lesütött fejjel kullognék, nagyon ciki lenne. Már-már élet és halál kérdést csináltam az egészből. Aztán szerencsére észhez tértem a vizsga előtti nap,  lenyugodtam és a vizsgát is simán megcsináltam. Most megvan a papírom és kihívások sora vár rám, nem tudom, hogy fogok helytállni. Ezután jön csak a szociális fóbiások rémálma.

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

Még egyszer nagy köszönet Dreamer88-nak!

Édesanyámmal eléggé küzdelmes a viszonyunk. Soha nem voltunk az a szeretetet kimutató páros. A gyerekkoromat és a felnőtté válásomat utólag elemezve rengeteg helyen látom a hibákat és a károkat, amiket a személyiségemben okozott. Tulajdonképpen részben őt okolom nyomorúságos helyzetemért. Az évtizedek alatt kialakultak azok a védelmi mechanizmusok, amikor bár egyrészt bebetonozták ezt az ellenséges helyzetet közöttünk, másrészt viszont segítettek megvédeni. Nem beszélünk sokat, csak a minimálisra korlátozva, a napi eseményeimről, terveimről, vágyaimról, félelmeimről nem beszélek neki, néha egy-egy érdekességet megosztok vele, de hamar rájövök, hogy csak magamnak ártok vele. Azonban elfeledkezve a tökéletesre fejlesztett túlélési stratégiámról, a munkahelyi elismerésemet mégis kicsit büszkén mutattam neki, hátha tetszik neki...