Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Milyenek lennénk, ha nem lenne szociális fóbiánk? Ha levetkőznénk minden általunk defektnek minősített tulajdonságunkat, hibánkat? Milyenek lennénk, ha tetteinket, hétköznapjainkat, baráti vagy munkatársi kapcsolatainkat nem a megfelelésre törekvés határozná meg, ha nem a maximalizmus vezérelne, mikor dolgozunk? Ha nem érdekelne, ha az emberek furcsának tartanak és barátságtalannak, mikor egy szót sem szólunk egy társas eseményen, mert egyszerűen nincs kedvünk? Teljesen más emberek lennénk? Vagy ugyanazok, mint most, egyszerűen a barátaink, munkatársaink, ismerőseink meglepődve és értetlenül nézne minket, mintha teljesen más emberek lennénk? Kit szeretnek ők? Ki az, akit a főnök az égig magasztal? A valódi énünket? Vagy a szociális fóbiás, megfelelési kényszeres, maximalista, szeretetre vágyó énünket és ha lehámoznánk az életünket megkeserítő nyavalyákat, akkor ránk sem ismerne senki? Akkor már nem szeretnének? Vagy újra meg kellene ismerniük és megkedvelniük minket? Vagy ez egy túlságosan sarkított gondolkozás? Egyszerűen az életünk és személyiségünk része a sok negatív tényező, amelyet le szeretnénk vetkőzni, amelyen változtatni akarunk? El kell fogadnunk, hogy a személyiségünk alakítói voltak hosszú éven keresztül és még most is az életünk részei? Mégsem hagy nyugodni a kérdés, milyen lennék nélküle? Hol van a valódi énem és személyiségem? Ki vagyok én és milyen is vagyok valójában?

Másfél hónappal ezelőtt a főnököm felajánlott egy vezető pozíciót és ezzel együtt egy jelentős összegű fizetésemelést, amelyre egyáltalán nem számítottam, teljesen váratlanul ért. A hozzáállásom, munkaszeretetem, maximalizmusom és precizitásom volt az indoka. Szerinte látszik, hogy imádom a céget és a munkám. Hosszas gondolkodás után nemet mondtam. Többször próbáltak meggyőzni, ő is és az igazgató is, többször kértem haladékot, gondolkodási időt, nehezen tudtam nemet mondani, de végül megtettem. Főleg ez volt az az esemény, amely kapcsán felmerült bennem ez a rengeteg kérdés. Hogy lehet, hogy ennyire félreismer mindenki? A főnököm szerint szeretem a céget és a munkámat? Jelenleg nem mernék ilyet kijelenteni. A megfelelési kényszerem, maximalizmusom késztet arra, hogy jó munkaerő legyek és jól végezzem a munkám, a félelem a hibázástól és attól, hogy nem kedvelnek majd, hogy már nem úgy néznek rám, mint azelőtt. Nem vágyom előreléptetésre és nagyobb felelősségre. Sőt, szeretnék változni és szeretném, ha kevésbé lenne meghatározó elem a munkám az életemben. Ennyire mást mutatok a munkahelyen? Ennyire mást kommunikálok kifelé? Meglepődtek, azt hitték boldog leszek az előléptetés hallatán, azt gondolták ezért teperek. Milyen lenne, ha a valódi énem mutatnám meg? Továbbra is a főnök kedvence lennék? Tudnék egyáltalán nem törődöm lenni a munkám során? Vagy ezek a tulajdonságok a személyiségem részei? Ez is én vagyok? A valódi énem?

Hétvégézni voltunk a szociális fóbiás barátnőimmel. Pozitívan és nagy lelkesedéssel indultam neki az eseménynek, mégis egy idő után borzasztóan éreztem magam. Lehangolt lettem és meg sem szólaltam, úgy éreztem egyedül vagyok, hogy kirekesztett, kiközösített, hogy senki nem ért meg. Haragudtam rájuk, de főleg magamra, hogy nem vagyok képes szórakoztató lenni, sokat csevegni, nevetni, unalmas vagyok, unatkoznak mellettem. Közben úgy éreztem én csak a valódi énem mutatom meg, a valódi hangulatomnak megfelelően viselkedek és ez nem baj, ez jó, hiszen nem mutatom másnak magam, mint ami vagyok és amilyennek érzem magam. Ennek ellenére nagyon rossz érzéssel mentem haza és ezt az élményt az utóbbi három év egyik legrosszabb élményei közé sorolom. Ha elmondtam volna, hogy mi bánt, vagy hogy érzem magam, biztosan megértettek volna, hiszen ők is hasonló problémákkal küzdenek, mint én. Főleg az idegesít, hogy még mindig ezen rugózik az agyam, ennyi idő után is. Túl nagy jelentőséget tulajdonítok az ügynek.

Még mindig úgy érzem, ha a valódi énem mutatom, akkor nem fognak kedvelni mások, nem leszek számukra megfelelő, unalmasnak találnak. Azt hiszem végül sikerült rájönnöm mi a problémám még mindig. Úgy tűnik nem sikerült még mindig elfogadnom saját magam és azt hiszem minden fekete vagy fehér. Nem voltam jó passzban, mikor a barátnőimmel hétvégéztünk és ennek nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítani, ez még nem azt jelenti, hogy mindig unalmas vagyok. Van, hogy szórakoztató vagyok és beszédes és igen, megesik az is, hogy unalmas vagyok és szótlan. Ez mind én vagyok! Ilyen vagyok!

Ha bármikor meg kell szólalnom, mindig törekszem rá, hogy a lehető legértelmesebben fogalmazzak. Többek között ebből is indul el aztán a túlgondolás folyamata. Nagyon nem szeretem, és zavarba hoz, amikor csak hebegek és habogok, és szerintem valami gyerekkori traumaként hordozom azt a félelmemet, hogy NEM FOGNAK MEGÉRTENI! Látom magam előtt, ahogy teljes testtel gesztikulálva próbálom ezerféleképpen megfogalmazni a mondanivalómat, és mégsem értik meg, mit akarok. Még az elképzelés is kényelmetlenséget okoz, feszengek tőle. Nem tudom, mi történhetett kiskoromban, amitől ez így kialakult bennem.

Másrészt a napokban figyeltem csak meg, hogy mások verbális kommunikációs készsége, fogalmazási képessége mennyire fejletlen szinten mozog, és mégis be nem áll a szájuk. A főnökeim vagy félmondatokban beszélnek (jó, hogy nem értem), vagy megy a süketelős habla-habla. Egyik munkatársam szóhasználatát max egy értelmező szótár képes csak felfogni, a másik összefüggéstelen mondatokat dobál egymás után, aminek a konklúziójára végül nekem kell külön rákérdeznem... És akkor még én aggódok. Vagy ha beleolvasok mások által írt levelekbe, hát nem csodálkozom, hogy a címzett miért értetlenkedik...

Szeretnék egy mágikus képességet, hogy mindig megértsenek az emberek, ne kelljen magyarázkodnom, mert olyankor tisztára hülyének érzem magam. Vagy csak szeretnék nem azon parázni, hogy vajon a másik érteni fogja-e, hogy mit akarok.

Ez lenne az egyik blokk, ami a telefonfóbiámat táplálja. Valahogy el kellene engednem, hogy mindig tökéletesen érthetően fogalmazzak és két szóból megértessem magam. El kellene fogadnom, hogy normális, ha kettőnél több mondatban kell elmagyaráznom valamit, igenis szánjam rá az időt és energiát.

Áttekintve eddigi életutamat, szociális fejlődésemet, tulajdonképpen hálás lehetek, hogy „csak” ennyi a problémám, hogy nem tudok telefonálni. Persze elég hosszú utat jártam be, mire ide jutottam, legyőzve, vagy inkább megszokva pár másik szituációt.

Általános iskolában rettegtem, mikor én voltam a hetes, nehogy késsen egy tanár, és nekem kelljen felmennem a tanáriba, megkérdezni, hogy mi van a tanárral. Ezt tovább vittem középiskolába is magammal.

Soha nem akartam hiányozni, mert utána nem tudtam elkérni a leckét, ugyanis ahhoz fel kellett volna valakit hívni telefonon.

Mindig feszengtem, ha véletlen étterembe mentünk, nem mertem rendelni, inkább elmondtam a szüleimnek, barátaimnak, hogy ők kérjenek helyettem. Mindig irigykedtem a Mekiben evőkre, de az, hogy sorba álljak, és én kérjek valamit, elképzelhetetlen volt. Ma már ezt a nehézséget kinőttem. (Vagy ismerjük el a saját teljesítményemet, legyőztem!)

Ha a postás csengetett, és egyedül voltam otthon, inkább elrejtőztem. De ugyanúgy elrejtőztem, ha szüleimhez jöttek vendégek. Egyszer egy hétig minden nap jöttek a festők, hogy kifessék az egész házat, kivéve az én szobámat. Képes voltam egész nap a szobámba bezárkózni, míg itt voltak a mesterek. Még wc-re is csak akkor osontam ki, mikor kimentek dohányozni. És ekkor már 20 elmúltam...

Postára egyetemista koromig nem mertem menni, ma már azért ezzel nincs gondom. Bankban ügyintézést is kerültem... kerülöm a mai napig, de talán már nem rettegek, illetve ha muszáj, elintézem.

Soha nem betegedtem meg, hogy ne kelljen orvoshoz mennem az igazolásért, csak az utóbbi 2 évben sikerült ezen túljutnom, de azért most sem a kedvenc időtöltésem.

A legnagyobb problémám a mai napig az, ha nekem kell kezembe venni a kezdeményezést. Az olyan helyzeteket, amik csak úgy megtörténnek, azokat túlélem, de amikor nekem kellene megkeresnem, felhívnom valakit, kérnem valamit, azon nem tudok túllendülni, és halogatom, elkerülöm.

Mikor jön az esőfelhő, már pánik nélkül meg tudom várni, míg elvonul, de az, hogy én ugorjak fejest valamibe, az nem megy, ott idegrángás, görcs, sírás, pánik... És ez leginkább a telefonálásnál nyilvánul meg. Ha más hív, akkor egyrészt időm sincs pánikolni, de attól függetlenül is, elintézem, többnyire gond nélkül. De ha nekem kell hívni, ott kész, elfolyok, megszűnik a valóságérzetem, míg végül elkerülöm... Hogy lehet fejleszteni a kezdeményezőkészséget? Hogy ne egy elkényelmesedett lúzer maradjak örökre? Hanem szembe menjek a félelmeimmel? Ez nem csak elhatározás kérdése, hiába mondja mindenki azt. Itt hiányzik valami titkos összetevő.

Az utóbbi fél évben elhitette velem az élet, hogy jól vagyok, nincs különösebb bajom. Vannak ilyen fázisaim, amikor nem állít kihívás elé az életem, nem kell szembesülnöm a hiányosságaimmal. Helyette élvezem a nyugodt napjaimat, félre söpröm az aggasztó gondolatokat.

Mikor a munkahelyemen viszonylag kiszámítható a munkamenet, nem jönnek váratlan események, és a telefonos ügyintézés is messziről elkerül, akkor teljes értékű munkaerőnek tudom magam érezni. Volt egy időszak, mikor elhittem magamról, hogy akár még jó munkaerőnek is tarthatnak a főnökeim.

Aztán mindig jön egy hullámvölgy. Vagy jobban érzékeltetve egy szakadék. Egy hirtelen, váratlan dolog, amire nem vagyok felkészülve, ami teljes erővel kirobbantja belőlem a szorongást, a pánikot. És kikészülök. Jellemzően ilyenkor térek vissza a blogoláshoz is. Kicsit szégyellem, hogy mikor jó, akkor így elhanyagolom ezt a blogot, pedig szívügyemnek tartom a témát, és az első akadálynál sírva menekülök vissza...

Amikor jól vagyok, akkor jól vagyok. Úgy érzem, bármire képes lennék. Tele vagyok életerővel, reménnyel, még magamat is szeretem. Nyaralok, találkozok barátokkal, élem az életet.

Amikor nem, és most megint nem, eltűnik minden fény az életből, és újból utálom magam és elönt a szégyen, hogy színlelem az alkalmas munkaerőt, hogy úgy csinálok nap mint nap, mintha nem egy komplett szerencsétlenség lennék, hanem lehetne rám bízni feladatokat. És utálom magam, hogy átverem a főnökeimet, és elfogadom a fizetést, miközben egy telefonálást sem tudok elintézni.

Percről percre szenvedek, és rettegek a hétfőtől, amikor újból szembe kell néznem nyomorúságommal, a hiányosságaimmal. Valójában félek szembenézni a szociális fóbiával, mert lusta vagyok és kényelmes, és félek kényelmetlen helyzetbe hozni magam... Hogy ne legyek lusta. Elegem van, kezdenem kell ezzel valamit, még ha útközben szenvedek is, hinnem kell a végeredményben, bele kell mennem a nehéz helyzetekben, nem csak elkerülnöm, mert az a kényelmes...

Szociális szorongással együtt élni, munkát vállalni nem egyszerű feladat, ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy krónikus betegséggel, gyakori vagy állandó fájdalommal kell az embernek hétköznapi életet élnie. Igyekszik tudomást sem venni róla, összeszorított fogakkal tenni a dolgát, az átlagemberek szintjén létezni. Vannak időszakok, amikor jól megy és sikerül nem a betegségre vagy fájdalomra koncentrálni, aztán jön a pillanat, mikor elég volt és összeomlik és rájön, hogy nem tud így létezni. Valahogy így érzem magam mióta dolgozom. Igyekszem a társadalmi elvárásoknak megfelelő életet élni, tehát minden nap bemegyek dolgozni, összeszorított fogakkal kibírni a 8 órás tömény szenvedést, nem tudomást venni a betegségemről, fájdalmamról, ami állandóan kínoz. Néha jól megy és már-már olyan jól sikerül a közömbösség, hogy napokig elfeledem a kínzó tüneteim, aztán összeomlok és érzem, hogy nem bírom. Így telnek a heteim, hónapjaim már 3 éve, fájdalom közepette, szenvedve, fogat összeszorítva, hétköznapi ember látszatát színlelve tengetem napjaim. Mélyen legbelül tudom, hogy egyszer össze fogok omlani és csak egy nagyon vékony határvonal választ el ettől a pillanattól, az erőmnek köszönhetem, hogy ez még nem történt meg, a kitartásomnak, és egy átlagos, hétköznapi életről szóló álomnak, amelyet gyerekkorom óta kergetek. A jobb időszakaimban, amikor pozitívan tudom felfogni az életet, azt hiszem, hogy sikerült végre, legyőztem a fóbiát, sokat fejlődtem, már szinte gyógyultnak mondhatom magam, aztán jönnek a sötét pillanatok, amelyek ráébresztenek, hogy mindez csak vízió, hiszen sosem szabadulhatok meg a szorongástól, egyszerűen elegendő egy gyenge pillanatban elkapnia és vége mindennek, összeomlok.

Az erőmnek és kitartásomnak köszönhető, hogy még bírom a küzdelmet, de nagyon félek, hogy mi lesz, ha végleg elfáradok és feladom...

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom a mozgás milyen hatékony szorongás- és depressziócsökkentő módszer, hiszen nagyon sok helyen hangoztatják előnyös hatásait, de mégis úgy éreztem erről írnom kell egy blogbejegyzést. Az utóbbi pár hétben kis túlzással függő lettem. Eddig nagyon sokféle eszközzel próbálkoztam, a gyógyszer kivételével sok mindent bevetettem a szorongás csökkentésére, de ezek a módszerek nem minden alkalommal szüntették meg a szorongásomat, gyakran hatástalannak bizonyultak. Az izzasztó, teljesen lefárasztó sport viszont nálam eddig kivétel nélkül bizonyított. Egy ideje vasárnaponként felpattanok a biciklire és egy dimbes-dombos vidéken letekert 2 órás kemény kerékpározás után egész napra elillannak a negatív gondolatok és érzések, gyakran csak kedden kezdenek ismét előjönni, ritkábban hétfőn. A legjobb, hogy ilyenkor nem kell agyban foglalkoznom a szorongással, nem kell terápiás gyakorlatokat csinálnom, hogy elűzzem a szorongást, egyszerűen kifárasztom magam sporttal és megszabadulok a kellemetlen kolonctól. Néhány hete görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy vasárnaponként semmiképp sem maradjon ki ez a mozgásforma, így ha rossz idő van, vagy valami egyéb indokból kifolyólag marad el a kerékpározás akkor borzasztóan érzem magam, teljesen ideges leszek és persze a szorongó érzések is kínoznak. Természetesen a lakásban is lehet sportolni, de az is lényeges, hogy olyan mozgásformát válasszunk, amelyet kitartóan végig tudunk csinálni addig a pontig, amíg elfáradunk. Nekem egy 10 perces kis aerobic otthon nem bizonyul hatékonynak, sajnos hamar beleunok és feladatom. Ahhoz, hogy elmúljon a szorongás ki kell fárasztani magunkat. Azt hiszem szeretnék még jobban kerékpározásfüggő lenni, ez tényleg segít a szorongáscsökkentésben!

Az történt, hogy lebetegedtem, de annyira, hogy már épp táppénzre mentem volna, ha nem péntek délután lett volna. Volt egy hétvégém, amit végigszenvedtem, és egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy hétfőn a munkahely helyett az orvosnál fogok kikötni. Nem voltam jól, és ha beteg vagyok, jobban teszem, ha kipihenem, és nem a munkatársaimat fertőzöm.

Az egyszerű történet azonban itt nem ért véget. Gyerekkorom óta van bennem valami, valószínűleg belém nevelt ellenérzés a betegállomány ellen. Már iskolában utáltam hiányozni, mert féltem, hogy lemaradok valami fontosról, vagy a többiek gyengének néznek. Mindig csak feltétlen indokolt esetekben maradtam otthon, nem is nagyon hiányoztam az évek alatt. Persze ebben benne volt az is, hogy kerültem az orvost, amennyire csak lehetett. A betegség a gyengeséggel egyenlő, lenézendő dolog...

Mivel a szorongásommal való szembenézésem egyik legnagyobb és legsikeresebb lépésének tartom azt a pillanatot, mikor Daniellával és még pár másik emberrel személyesen találkoztam, fontosnak tartom, hogy segíteni próbáljunk mások egymásra találásában is, ha tudunk.

Nem szabad csodát, azonnali gyógyulást várni, de szerintem sokat segíthet.

1. Rájössz, hogy vannak hasonló nyomorultak, mint te.
2. Találhatsz egy-két olyan megértő embert, akik jobban megértik a problémádat, mint a rokonaid, barátaid.
3. Ha sikerül, akár rendszeres támaszai lehettek egymásnak, ha egyensúlyban tudjátok tartani "panaszkodásaitokat".
4. Együtt elindulhattok olyan lehetetlennek tűnő küldetések felé, ami olyan messze van a komfort zónátoktól, hogy el se láttok odáig, az esetleges bénázásokon többen már röhögni is lehet.

Én drukkolok bárkinek, aki ilyennel próbálkozna. Ehhez pedig azt tudjuk hozzá tenni, hogy akinek van hozzá mersze, ide kiírhatja, az ország mely tájékáról keresne hasonló embereket, milyen korosztályból. Illetve van-e, aki csak levelezni szeretne... (ez is segítség lehet, de én a személyes találkozókat javasolnám)

Ismerek pár szociális fóbiás embert az országban többfelé, és eddig úgy tűnik, a szorongás nem nagyon válogat lakóhely vagy földrajzi hely szerint. De vajon van-e olyan környezet, ami jobb egy szociálisan szorongónak, mint a többi? A falunk nevelkedettet idegesítheti, hogy mindenhol ismerősbe botlik, a nagyvárosi szenved az arctalan mogorva tömegtől. Én egyelőre csak az egyik oldalát ismerem az éremnek.

Van olyan része a fóbiámnak, amikor túl bonyolult helyzetbe kerülök, hogy úgy érzem, egy mély omladozó gödör aljára kerülök. Átjár a tanácstalanság, döntésképtelenség, kilátástalanság, a szégyen, a tehetetlenség érzése, lényegében egy alkalmatlan alaknak érzem magam, aki mindenkit idegesít és aki mindenkinek a terhére van. És ilyenkor utálom magamat. A felsőbbrendű (de cselekvésképtelen) énem lenézi és szánja a valódi, cselekvésekért és történésekért felelős énemet.

Sikerült megint beleesnem ebbe a gödörbe, emészt a bűntudat, a gyomrom folyamatosan görcsben van, hányhatnékom és sírhatnékom van egyszerre. Legszívesebben egy lakatlan szigetre költöznék és kivonnám magam a társadalomból.