Áttekintve eddigi életutamat, szociális fejlődésemet, tulajdonképpen hálás lehetek, hogy „csak” ennyi a problémám, hogy nem tudok telefonálni. Persze elég hosszú utat jártam be, mire ide jutottam, legyőzve, vagy inkább megszokva pár másik szituációt.

Általános iskolában rettegtem, mikor én voltam a hetes, nehogy késsen egy tanár, és nekem kelljen felmennem a tanáriba, megkérdezni, hogy mi van a tanárral. Ezt tovább vittem középiskolába is magammal.

Soha nem akartam hiányozni, mert utána nem tudtam elkérni a leckét, ugyanis ahhoz fel kellett volna valakit hívni telefonon.

Mindig feszengtem, ha véletlen étterembe mentünk, nem mertem rendelni, inkább elmondtam a szüleimnek, barátaimnak, hogy ők kérjenek helyettem. Mindig irigykedtem a Mekiben evőkre, de az, hogy sorba álljak, és én kérjek valamit, elképzelhetetlen volt. Ma már ezt a nehézséget kinőttem. (Vagy ismerjük el a saját teljesítményemet, legyőztem!)

Ha a postás csengetett, és egyedül voltam otthon, inkább elrejtőztem. De ugyanúgy elrejtőztem, ha szüleimhez jöttek vendégek. Egyszer egy hétig minden nap jöttek a festők, hogy kifessék az egész házat, kivéve az én szobámat. Képes voltam egész nap a szobámba bezárkózni, míg itt voltak a mesterek. Még wc-re is csak akkor osontam ki, mikor kimentek dohányozni. És ekkor már 20 elmúltam...

Postára egyetemista koromig nem mertem menni, ma már azért ezzel nincs gondom. Bankban ügyintézést is kerültem... kerülöm a mai napig, de talán már nem rettegek, illetve ha muszáj, elintézem.

Soha nem betegedtem meg, hogy ne kelljen orvoshoz mennem az igazolásért, csak az utóbbi 2 évben sikerült ezen túljutnom, de azért most sem a kedvenc időtöltésem.

A legnagyobb problémám a mai napig az, ha nekem kell kezembe venni a kezdeményezést. Az olyan helyzeteket, amik csak úgy megtörténnek, azokat túlélem, de amikor nekem kellene megkeresnem, felhívnom valakit, kérnem valamit, azon nem tudok túllendülni, és halogatom, elkerülöm.

Mikor jön az esőfelhő, már pánik nélkül meg tudom várni, míg elvonul, de az, hogy én ugorjak fejest valamibe, az nem megy, ott idegrángás, görcs, sírás, pánik... És ez leginkább a telefonálásnál nyilvánul meg. Ha más hív, akkor egyrészt időm sincs pánikolni, de attól függetlenül is, elintézem, többnyire gond nélkül. De ha nekem kell hívni, ott kész, elfolyok, megszűnik a valóságérzetem, míg végül elkerülöm... Hogy lehet fejleszteni a kezdeményezőkészséget? Hogy ne egy elkényelmesedett lúzer maradjak örökre? Hanem szembe menjek a félelmeimmel? Ez nem csak elhatározás kérdése, hiába mondja mindenki azt. Itt hiányzik valami titkos összetevő.