Durva, hogy ez a munka rész mennyire kihat az élet minden területére.
Én továbbra sem látok semmilyen más megoldást, csak a váltást.

Amúgy nem akarsz egy interjú félét adni az én blogomnak?:) Cserébe én is írhatok ide ha szeretnéd. Csak pár összeállított kérdésre válasz, teljesen anonim módon:) De ahogy ismerlek úgysem válaszolsz erre semmit:P

Ez vonatkozik bárki másra is aki szívesen megosztaná a történetét, és talán még megoldást is kap a problémáira.

Sziasztok.
Én szeretem a munkámat, mert abban jó vagyok, sok elismerést pozitív visszajelzést kapok.
Szeretek dolgozni a közvetlen kollégáimmal, a magam módján még beszélgetek is sokat :)
De már lassan egy éve utálok bejárni, már teljesen ott tartok, hogy hátat fordítok az egésznek.
Vannak körülmények a munkahelyen amiken nem tudok változtatni és szépen lassan felőrölnek belülről. Látom, hogy más "normális" kollégákat is zavarja, de ők kilépnek a munkahelyről délután és elfelejtik. Ettől még nekik remek életük van.
Engem meg kicsinál és csak depressziós leszek az egésztől.
Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy még egy olyan munka is okozhat problémát amit valaki tényleg szeret éveken keresztül.
Elég ha beülsz egy másik asztal mögé, ugyanazt csinálod, vagy még jobbat, de máris utálod.
Nyilvánvaló mi a megoldás, kevésbé kell függeni a munkától.
Csinálni kell, szabad szeretni is, de nem szabad, hogy ez legyen az egyetlen pozitív az életben.
barátkozz
bulizz néha
sportolj
tanulj
élj párkapcsolatban
olvass
nézz filmeket
élj teljes életet
Szép lista, de én ehhez kevés vagyok. Egyszerűbb sajnáltatni magam, egyedül, magányosan, otthon egész hétvégén.
El kellene kezdenem ember módjára viselkedni, különben valami megint jó helyett rosszá válik és már borul is a kártyavár.

jamesclear.com/cumulative-stress

@introvertaltak: Egyelőre sajnos nem érzem, hogy máshol sokkal jobb lenne, ha magammal vannak a problémáim, magamnak okozom a gondot. Igazából egészen szerencsésnek mondható a munkám introvertáltság szempontjából, azért nem kell ezerrel pörögnöm, csak én vagyok a hülye, hogy félévenként egy-egy telefonálástól/feladattól képes vagyok kiborulni... Agyat kellene váltanom, meg nem ekkora hangsúlyt helyezni a munkahelyi életre.

@eltévedve: Én is pontosan így vagyok sajnos, hogy hiába csak az élet egyik kis része a munkám, mégis túl nagy befolyással bír. Ha ott történik valami probléma, hajlamos vagyok annyira magamra venni, hogy az ajtón kilépve is viszem magammal, otthon is stresszelek, hogy jól csináltam-e bent valamit. Nehéz kiszakadni, hiába tudom, hogy azt kellene, sokszor nem megy. Tudom, erősíteni kellene az élet többi területét, élvezni az apró örömöket, mert nem a munkáról szól az élet... és mégis :)
A teljes listához ha kevés is vagy, legalább egy részére érdemes időt szakítani, hátha segít kiszakadni a mókuskerékből. Bár mire kilépek a munkából, sokszor még olvasni sincs energiám.

@Free_soul: köszi a linket, sok igazság van benne. Kellene valami töltöttséget jelző kijelző, amit mások is láthatnak, és nem akkor zavarnának a bajaikkal, mikor látják, hogy én is mindjárt lemerülök. Legalább lehetne rá hivatkozni, nem csak panaszkodásnak könyvelnék el, hogy nekem sosincs energiám...

@Kaisa: Vagy kell egy olyan elfoglaltság/hobby/, amit gyakran meg tudsz tenni, de nincs semmi célja, kívülről nézve még talán értelme sem. Nekem az autóvezetés vált be, szó szerint céltalanul, ablak le, halk zene be, és amerre az út megy. Nem tervezek útirányt, nem valahová megyek, hanem csak úgy megyek.

Szia!
Érdeklődve olvasom a blogot. Én hasonlókkal küzdök. Amióta az eszemet tudom, szorongtam, csak sokáig azt hittem, mindenki más is így van, ez a normális.
Én amikor "jól vagyok" akkor képes vagyok nem rágódni azon, amit elcsesztem és azon, ami nincs. De most én sem vagyok jól.
Én végigkínlódtam egy egyetemet, csak azért, hogy nem fejezzem be. Sokat voltam munkanélküli, majd szerencsével és egy pénzügyi okj-vel elhelyezkedtem egy pörgős, ügyfelezős munkakörben. Befogadott egy káromkodós, nagyszájú csapat, ami sokat jelent egy szociális fóbiásnak. De végül váltottam, mert nagyon lefárasztott a meló, kevés fizetésért.
Rendes fizetéshez rendes végzettség (és rendes önbizalom) kéne. De adódott egy könnyebb meló ugyanennyi fizuval, és gondoltam, közben be tudnám fejezni rég elfeledett szakdolgozatomat. Bölcsész szak, sokat nem ér, de ha már... Nos, ezen az új helyen semmit sem csinálok, feladatokat nem kapok, csak szkennelek,és excelbe szúrok be hivatkozásokat egész nap. Ráadásul szerintem lényegtelen dokumentumokról van szó. Mindig olyan érzésem van, hogy nem tudok beilleszkedni, és ezért nem kapok rendes feladatokat. Ez egy elég belterjes hivatal. Mosolygósan mentem oda, de most már kiül az arcomra a szorongás.
A legnagyobb gondom az alvászavar. Mélypontjaimon zombit csinál belőlem. Az alvásom sose normális, de az utóbbi években elviselhető volt. Most viszont közeledek megint a zombiság felé. Ha hazamegyek nem tudok kikapcsolni, csak őrlődök.
Kapuzárási pánikom is van, mert 30-as éveim elején tartósan, és talán véglegesen szingli, nevezzük nevén, vénlány maradtam. Nagyon nehéz volt azt s elérni, hogy az elszigeteltségben töltött évek után, ha nem is baráti kör, de valami szociális hálóm legyen. Még mindig elég laza ez a háló.
Ehhez jön, hogy ha tetszik valaki, akkor zavaromban teljesen zárkózott leszek. Minél jobban akarnék kinyílni, annál kevésbé sikerül. (Persze, a görcsösség.) Ha nem tetszik akkor nincs ez. Adódott volna pár lehetőség ilyen egyoldalú kapcsolatba belemenni, de nem akarok pusztán a biztonság és a társadalmi értékem "javítása" miatt ilyen kompromisszumot. A korosztályom meg most szüli a második gyerekét. Én a szüleimmel élek. Anyagilag sem lennék képes elköltözni, meg legalább nem vagyok teljesen egyedül. Ők is szorongós típusok.
Kezelt már amúgy pszichiáter, de az utóbbi években az segített a legtöbbet, hogy a kis apróságokban, úgy éreztem fejlődök. Most viszont úgy érzem, csak milliméterekkel lettem előrébb, és reménytelen egy teljesebb élet. Ezért megint pszichiáterhez fordulok (a héten megyek). Csodát nem várok, vegyesek a tapasztalataim, de talán a kezdő lendületet megadja, hogy felálljak a padlóról.
Bocs, hogy ilyen hosszú voltam elsőre, de szeretem volna kiírni. Esetleg még annyi kérdés, hogy hány évesek vagytok (szerintem kicsit fiatalabbak) és mennyire jelent gondot nektek a magány?

@Abigel0.32: Gondolom inkább a szerzőknek szólt a kérdés, de annyira hasonló a problémám, hogy úgy éreztem muszáj írnom. Bár csak 25 vagyok, de mintha egyszerre lenne kapuzárási és kapunyitási pánikom. Én is az egyetemmel kínlódok, de levelezőn, ezért csak itthon ülök már évek óta, úgy érzem elmegy mellettem az élet, de ugyanezért már a munkába állástól is félek. Eddig a szakmában akartam elhelyezkedni, de mostanában jutottam oda, hogy inkább valami egyszerűbb munkát vállalnék, aztán majd fokozatosan valami komolyabbat. Vagy tanulnék valami mást, vagy befejezném az iskolát, és úgy.
Én is a szüleimmel élek, és most már egyre jobban zavar, azt már lehet, hogy csak belelátom, h téged is.
Alvásproblémám szerencsére nincs, (bár a héten elég rosszul aludtam, úgyhogy át tudom érezni :D), de lehet, hogy tudok kicsit segíteni. Ha van androidos telefonod, egy pár ezer forintos fitnesskarperec kell hozzá (pl: xiaomi mi band, elég olcsó, de jó), meg ez a progi play.google.com/store/apps/details?id=com.urbandroid.sleep&hl=hu
Figyeli az alvásciklusokat, és az éber fázisban ébreszt. Ez persze csak reggel jó, de kezdetnek az is valami, ha már az ébredés jobb. És ha már a telefonoknál járunk, elalvás előtt 10-20 perccel kerülendők a kijelzők a hideg fényük miatt. Aztán ennél többet nem értek hozzá, ha valami pszichikai oka van, akkor lehet nem segít. :S Én mondjuk az evésemen vettem észre, mikor magam alatt vagyok, akkor válogatósabb vagyok.

@Abigel0.32: Igen, tényleg elég hasonlóak a problémáid. A hivatali munkát át tudom érezni, én két év után kezdtem el rendes feladatokat kapni, de még most is igen erősen érezhető, hogy a főnök nem osztja szét a munkát, hogy bebiztosítsa a nélkülözhetetlenségét. Korábban a nulla jelentőségű exceltáblák, a sablonlevelek mentek, két és fél év után jutottam el csak oda, hogy számít, hogy ott vagyok, és nem egy betanított csimpánz munkáját végzem.
Bár az alvással szerencsére soha nem volt gondom, belőlem a szorongás a fáradtságot és ennek következtében a hatalmas alvásigényt váltja ki. Viszont hosszútávon ezzel kellene valamit kezdeni, hogy ne az egészséged bánja. Esetleg próbálkoztál esténként teljesen kifárasztani magad valami testmozgással?

Én idén töltöttem a harmincat. Tavaly év elején hasonlóan láttam a helyzetemet, mint Te, tartósan pár nélkül voltam, komoly kapcsolat nélkül, nem is tudtam elképzelni, hogy valaha társra találnék, mert mégis kinek kellenék, illetve hol ismerkedjek, ha ennyire zárkózott vagyok. Végül egy munkatársammal alakult ki közöttünk egy véletlennek is tekinthető viszony, mindketten teljesen magunk alatt voltunk, de már egy éve ismertem és jól kijöttünk. Nem jósoltunk neki sok időt, de mostanra elég komolyra nőtte ki magát a kapcsolat. Azért vágtam bele, mert teljesen kilátástalannak tartottam a helyzetem, miért ne. De ha ez nem jött volna, én is az általad járt úton haladnék. Most mondhatnám, hogy ne keseredj el, bárhol rád találhat a szerelem, de ez csak önámítás, a mai rohanó világban egy félénk, zárkózott lánynak elég nehéz helyzete van, hogy valahogy észrevetesse magát, és merjen is belevágni az ismeretlenbe. Én a kompromisszumot választottam, ami mára életem egyik legjobb döntése volt, mert egy elég mély szakadék széléről rántott vissza, és olyan támogatást kapok tőle, amit semmi mástól.
A magányt amúgy jól kezeltem, már kezdtem berendezkedni és lelkileg felkészülni az életem végéig tartó egyedüllétre. Tulajdonképpen kicsit hiányzik is, de persze sokkal jobb, hogy van mellettem valaki.

Pszichiáternél voltál? Sikerült megtalálni vele a hangot, vagy csak futószalag jellegű sietős rendelés volt?

Sziasztok! Szia CraI
Én is 25 éves korom körül voltam kb ott mint te, hogy nem dolgoztam, és már az egyetemnek nagyjából vége lett, vagyis csak otthon ütem. Szakdolgozatot kellett volna írnom, de akkora szorongás volt bennem, hogy nem jutottam semmire. Közben azzal is tetéztem a terheimet, hogy azon agyaltam, hogy nem fogok tudni elhelyezkedni, és nem is tudtam. Csak alkalmi meg fekete "munkáim" voltak sokáig. De ha meg is szereztem volna a diplomát, akkor tanárként tudtam volna elhelyezkedni. Amire nem hiszem hogy képes lettem volna szorongás és társaitól. Egyébként a gyakorlótanításom jól sikerült, csak nagyon megviselt belül. A vicc az, hogy van érzékem az emberekhez, végül a későbbi munkahelyemen is ezt használtam ki, ahol ügyfelekkel dolgoztam.
Annyira nem zavar, hogy még mindig a szüleimmel lakom, inkább csak van egy olyan hátsó gondolat bennem, hogy ennyi idősen nem itt kéne tartani - de ezt a gondolatot jobb felszámolni, mert nem visz előre. Őszintén: azon túl, hogy anyagilag nagyon nehezen kivitelezhető az elköltözés, egyedül nem is szívesen laknék, jobb azért, hogy van kivel megosztani a hétköznapokat. És voltam sokáig koleszos, szóval tudom milyen másokkal kis helyen osztozni, tehát ebből a szempontból is azt mondom, maradok otthon. Meg a szüleimnek is néhány dologban segítenem kell.. nyilván ha lenne családom akkor másként oldanánk meg, de ebből a szempontból is jobb, hogy itt vagyok.
Az alvászavarom sokkal komolyabb. Amikor egyetemista voltam akkor alakult ki, és gyógyszeresen kezeltek. Jelenleg is ott vagyok, hogy jó állapotomban is szedek egy enyhe nyugtatót a lefekvéshez, meg este már nyugalom, olvasgatás stb... külön rituálé, és idegen helyen nem megy. És ha stresszesebb vagyok akkor otthon sem. Szeretném majd elhagyni a gyógyszert, de sajnos még nem megy, és úgy döntöttem nem görcsölök rá, hogy abba kéne hagyni, mert akkor csak rosszabb lesz. Majd idővel alakul. Egyébként a mélypontomon sokkal többet szedtem, már javult. De ez kicsit bánt hogy most már 11 éve meghatározza az életvitelemet ez a probléma, és még mindig nem oldódott meg.
Még annyit szeretnék neked mondani, hogy ha szeretnéd kipróbálni az önállóságot, akkor tedd meg és költözz el, de ha csak egy ilyen belső nyomás van benned, hogy ennyi idősen nem itt kéne tartani akkor ne hallgass a "hangra", 25 évesen nem ciki a szülőkkel élni. 32 évesen már furcsán néznek rád néhányan, általában azok, akik amúgy sem valami jóindulatú egyének...de nekik sincs semmi közük hozzá. Honnan tudhatnák, hogy ki honnan jött, és merre tart.

@Kaisa:
Szia! Köszi, hogy válaszoltál. A végén kezdem: igen, voltam pszichiáternél, és sikerült megtalálni a hangot, de ez nem ilyen hosszú terápiás kezelés lesz, nekem olyanban is volt részem korábban, és bevallom, az a tapasztalatom, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia a megoldásokat. Mélyen egyetértek ezzel a doktornővel, akinél most voltam, ő azt mondta, a pszichoterápia csak egy szubkultúrának való. Az élet jelentős része szar... és azon múlik a lelki egészséged, hogy hogyan tudod elfogadni és feldolgozni a szenvedést. Szóval kértem gyógyszert, hogy tudjak aludni, és napközben szorongásmentesebben létezni.
Most már jobban vagyok. A hivatalbeli beilleszkedésem is alakul. Nem szakadok meg a munkában, és unatkozom, de azzal vigasztalom magam, hogy legalább nyugis. És tudom írni a szakdolgozatomat.
Tök szuper, hogy stabil kapcsolatod van, és erőt ad. De hogy érted, hogy kompromisszumot kötöttél? Eleinte nem vonzódtál a párodhoz? Én is megfigyeltem, hogy akikhez nem vonzódom, azokkal sokkal bátrabban, természetesebben tudok viselkedni. Viszont minél jobban tetszik az illető, annál jobban elügyetlenkedem. Nem is azzal van a baj, hogy észrevetessem magam, odáig megy. Hanem amikor kezdene kialakulni, randik, közös programok minden, akkor leszek túl görcsös, és szerintem ezen múlik. Meg talán unalmasnak látszom? Nincs érdekes életem, kevés helyre járok, csendes vagyok, lehet, hogy ez is egy ok.
Mindenesetre nem szeretnék kompromisszumot kötni. Volt egy ilyen kapcsolatom évekig fiatalabb koromban. Tök rendes volt, és biztonságot adott, de magamnak sem vallottam be, hogy nem tetszett, mint férfi, nem kívántam. Valahol becsapás volt, magamat és a srácot is becsaptam. És tudom milyen érzés, amikor megvan a vonzalom,az egészen más. Ilyet szeretnék, de persze az is benne van a pakliban, hogy a végén egyedül maradok. Szerintem az lenne a kulcs (és erre törekszem csak vannak rossz napjaim) hogy az egyedüllétet is elfogadjam, találjak örömforrásokat, tartalmakkal töltsem meg a napjaimat. Akkor talán a szerelem is jön, de akarni, keresni nem érdemes. Most így látom, de ki tudja? :)

@Abigel0.32: Szia! Biztos nagy szerepe van a frusztrációnak abban, hogy már el akarok itthonról költözni, meg az, hogy nem ment az iskola, és igazából már a külföldre költözést tervezgettem évek óta. Hogyha nem tudok kicsit változtatni, gondoltam majd változtatok egy nagyot. Aztán tavasszal rátaláltam a blogra és elég sok mindent átértékeltem, meg még sokat kell ezután is. Mindig néztem az álláshirdetéseket, de a "csapatmunka" és társaitól kivert hideg, aztán hetekig feléje se néztem, és a jelentkezésig egyszer se jutottam el. Aztán most tudva, h inkább lépésenként kéne haladni, meg az iskolát se tudom tovább húzni, rászántam magam, hogy végre jelentkezzek egy gyakorlati helyre, meg operátornak. Felhívtak, de nem jött össze, az operátori persze igen, kedden kezdek, jól be vagyok rezelve :)
Most, h megint több ismeretlen emberrel kellett beszélgetnem jöttem rá, amit már tudat alatt észrevettem, hogy nálam is számít, h mennyire ismerek valakit, mert igaz, h megvan az ismeretlenektől való félelem, de az elején sokkal könnyebben megnyílok, aztán minél jobban ismerem, annál inkább meg akarok felelni az általam gondolt elvárásainak.
Sok bajom mellett az alvással van a legnagyobb szerencsém (meg ha nem lennék ilyen pesszimista, még biztos eszembe jutna pár), de vizsgák vagy most az állásinterjúk előtt mindig nagyon rosszul alszok, és ilyenkor mindig félek, h ezt is "elvesztem" ezért erről is sokat olvasok.

@cra:
Szia!
Sok sikert holnap a melóban! Szerintem nagyon sok javulást lehet elérni a munka által, javulni fog az önbecsülésed és a tengés-lengés után jót tesz, hogy napi rendszerességre kényszerülsz (legalábbis nálam ez volt).
... "az elején sokkal könnyebben megnyílok, aztán minél jobban ismerem, annál inkább meg akarok felelni az általam gondolt elvárásainak" - egy kulcs dolgot írtál le ami nálam is így van, és még csak néha sikerül elengedni ezt a berögződést