Milyenek lennénk, ha nem lenne szociális fóbiánk? Ha levetkőznénk minden általunk defektnek minősített tulajdonságunkat, hibánkat? Milyenek lennénk, ha tetteinket, hétköznapjainkat, baráti vagy munkatársi kapcsolatainkat nem a megfelelésre törekvés határozná meg, ha nem a maximalizmus vezérelne, mikor dolgozunk? Ha nem érdekelne, ha az emberek furcsának tartanak és barátságtalannak, mikor egy szót sem szólunk egy társas eseményen, mert egyszerűen nincs kedvünk? Teljesen más emberek lennénk? Vagy ugyanazok, mint most, egyszerűen a barátaink, munkatársaink, ismerőseink meglepődve és értetlenül nézne minket, mintha teljesen más emberek lennénk? Kit szeretnek ők? Ki az, akit a főnök az égig magasztal? A valódi énünket? Vagy a szociális fóbiás, megfelelési kényszeres, maximalista, szeretetre vágyó énünket és ha lehámoznánk az életünket megkeserítő nyavalyákat, akkor ránk sem ismerne senki? Akkor már nem szeretnének? Vagy újra meg kellene ismerniük és megkedvelniük minket? Vagy ez egy túlságosan sarkított gondolkozás? Egyszerűen az életünk és személyiségünk része a sok negatív tényező, amelyet le szeretnénk vetkőzni, amelyen változtatni akarunk? El kell fogadnunk, hogy a személyiségünk alakítói voltak hosszú éven keresztül és még most is az életünk részei? Mégsem hagy nyugodni a kérdés, milyen lennék nélküle? Hol van a valódi énem és személyiségem? Ki vagyok én és milyen is vagyok valójában?

Másfél hónappal ezelőtt a főnököm felajánlott egy vezető pozíciót és ezzel együtt egy jelentős összegű fizetésemelést, amelyre egyáltalán nem számítottam, teljesen váratlanul ért. A hozzáállásom, munkaszeretetem, maximalizmusom és precizitásom volt az indoka. Szerinte látszik, hogy imádom a céget és a munkám. Hosszas gondolkodás után nemet mondtam. Többször próbáltak meggyőzni, ő is és az igazgató is, többször kértem haladékot, gondolkodási időt, nehezen tudtam nemet mondani, de végül megtettem. Főleg ez volt az az esemény, amely kapcsán felmerült bennem ez a rengeteg kérdés. Hogy lehet, hogy ennyire félreismer mindenki? A főnököm szerint szeretem a céget és a munkámat? Jelenleg nem mernék ilyet kijelenteni. A megfelelési kényszerem, maximalizmusom késztet arra, hogy jó munkaerő legyek és jól végezzem a munkám, a félelem a hibázástól és attól, hogy nem kedvelnek majd, hogy már nem úgy néznek rám, mint azelőtt. Nem vágyom előreléptetésre és nagyobb felelősségre. Sőt, szeretnék változni és szeretném, ha kevésbé lenne meghatározó elem a munkám az életemben. Ennyire mást mutatok a munkahelyen? Ennyire mást kommunikálok kifelé? Meglepődtek, azt hitték boldog leszek az előléptetés hallatán, azt gondolták ezért teperek. Milyen lenne, ha a valódi énem mutatnám meg? Továbbra is a főnök kedvence lennék? Tudnék egyáltalán nem törődöm lenni a munkám során? Vagy ezek a tulajdonságok a személyiségem részei? Ez is én vagyok? A valódi énem?

Hétvégézni voltunk a szociális fóbiás barátnőimmel. Pozitívan és nagy lelkesedéssel indultam neki az eseménynek, mégis egy idő után borzasztóan éreztem magam. Lehangolt lettem és meg sem szólaltam, úgy éreztem egyedül vagyok, hogy kirekesztett, kiközösített, hogy senki nem ért meg. Haragudtam rájuk, de főleg magamra, hogy nem vagyok képes szórakoztató lenni, sokat csevegni, nevetni, unalmas vagyok, unatkoznak mellettem. Közben úgy éreztem én csak a valódi énem mutatom meg, a valódi hangulatomnak megfelelően viselkedek és ez nem baj, ez jó, hiszen nem mutatom másnak magam, mint ami vagyok és amilyennek érzem magam. Ennek ellenére nagyon rossz érzéssel mentem haza és ezt az élményt az utóbbi három év egyik legrosszabb élményei közé sorolom. Ha elmondtam volna, hogy mi bánt, vagy hogy érzem magam, biztosan megértettek volna, hiszen ők is hasonló problémákkal küzdenek, mint én. Főleg az idegesít, hogy még mindig ezen rugózik az agyam, ennyi idő után is. Túl nagy jelentőséget tulajdonítok az ügynek.

Még mindig úgy érzem, ha a valódi énem mutatom, akkor nem fognak kedvelni mások, nem leszek számukra megfelelő, unalmasnak találnak. Azt hiszem végül sikerült rájönnöm mi a problémám még mindig. Úgy tűnik nem sikerült még mindig elfogadnom saját magam és azt hiszem minden fekete vagy fehér. Nem voltam jó passzban, mikor a barátnőimmel hétvégéztünk és ennek nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítani, ez még nem azt jelenti, hogy mindig unalmas vagyok. Van, hogy szórakoztató vagyok és beszédes és igen, megesik az is, hogy unalmas vagyok és szótlan. Ez mind én vagyok! Ilyen vagyok!