Az történt, hogy lebetegedtem, de annyira, hogy már épp táppénzre mentem volna, ha nem péntek délután lett volna. Volt egy hétvégém, amit végigszenvedtem, és egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy hétfőn a munkahely helyett az orvosnál fogok kikötni. Nem voltam jól, és ha beteg vagyok, jobban teszem, ha kipihenem, és nem a munkatársaimat fertőzöm.

Az egyszerű történet azonban itt nem ért véget. Gyerekkorom óta van bennem valami, valószínűleg belém nevelt ellenérzés a betegállomány ellen. Már iskolában utáltam hiányozni, mert féltem, hogy lemaradok valami fontosról, vagy a többiek gyengének néznek. Mindig csak feltétlen indokolt esetekben maradtam otthon, nem is nagyon hiányoztam az évek alatt. Persze ebben benne volt az is, hogy kerültem az orvost, amennyire csak lehetett. A betegség a gyengeséggel egyenlő, lenézendő dolog...

Másrészt attól tartottam, hogy nem hiszik el nekem, hogy tényleg beteg vagyok. Mikor lebetegszem, mindig olyan furán néztek rám itthon, mintha csak az iskola alól akarnék kibújni, vagy mintha teher lennék. Nem tudom megfogalmazni, de valamiért kialakult bennem, hogy titkoljam a betegségemet.

Most hétvégén is így alakult, hogy mikor otthon közöltem, nem megyek hétfőn dolgozni, apámon azt láttam, mintha rosszallaná, hogy hogy lehettem ilyen, hogy lebetegszem. Ezek után nehéz volt meghoznom a döntést, hogy felvállaljam a saját igényeimet (azaz a pár nap pihenést), ha a saját szülőm neheztel rám, akinek totyogós korom óta folyton a kedvében igyekeztem járni.

A következő elbizonytalanodásom abból fakadt, hogy miután megírtam a főnökömnek, a titkárnőnknek, és a barátnőmnek, meg kb már a portás kivételével mindenkinek, hogy másnap ne számítsanak rám, a lázam egyből elmúlt, és egy fránya köhögést sem tudtam magamon kipréselni... mint aki varázsütésre meggyógyult. A szervezetem egyből a bolondját járatta velem. Hiába döntöttem el, hogy jár nekem a pihenés, mindenképpen igazolásra volt szükségem, hogy jogosnak érezzem a 3 munkamentes napot.

Miután a húgommal kibeszéltem a dilemmámat, tisztán láttam a helyzetet, de attól még érzelmileg ingatag maradtam. Ha egy barátnőm áll elém ugyanezzel a szituációval, már rég rábeszéltem volna arra, hogy nyugodtan vegyen ki akár egy egész hetet is, ráfér a pihenés, ne fertőzzön másokat, betegen úgysem tud dolgozni, és nem csak a láz lehet felmentő ok... De amint én kerülök a helyzetbe, a saját igényeimet és jogaimat nem ismerem úgy el, mint másokét. Egyrészt ez magyarázható azzal, hogy külső szemmel könnyebb tanácsot adni, mint magunk ügyét objektíven értékelni. De ennél sokkal fontosabbnak érzem azt, hogy egyszerűen mindig minden más mögé helyezem a saját jogos igényeimet.

Valamelyik hasznos könyvemben olvastam azt a "trükköt", amit ebben az esetben kiválóan lehet alkalmazni. Egész egyszerűen képzeljem el, hogy nem magam ügyében kell döntenem, hanem egy barátom kér tanácsot az én problémámra. Mit tanácsolnék neki? Őt is kritizálnám, vagy megértő lennék vele? Hát bizony azt mondanám neki, hogy ha beteges, és kimerült, akkor igenis menjen orvoshoz, és nyugodtan írassa ki magát pár napra, ne legyen lelkiismeret furdalása.

És ez egészen sok esetben használható. Ha bármikor azon kapnám magam, hogy lelkiismeret furdalásom lenne valami apróság miatt, megkérdezem magamtól, hogy egy barátomat is leszólnám ugyanezért? Vagy ha nem érzem jogosnak a reklamációmat, egy barátomat nem támogatnám, ha ugyanazért akarna reklamálni? Akkor magammal miért nem vagyok barátságosabb? Miért nem én vagyok önmagam legjobb barátja?