Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Sziasztok! Ez a blog Neked készült, aki szociális fóbiával küzdesz. Neked, aki önbizalomhiányos vagy, folyton kisebbségi érzésed, megfelelési kényszered van, vagy Neked, akinek nincsenek ilyen problémáid, egyszerűen csak kíváncsi vagy, hogyan élnek ezek a furcsa, visszahúzódó, szégyenlős, csendes emberek, milyen nehézségekkel kell szembenézniük nap, mint nap. Itt olvashatjátok mindennapi botladozásainkat, szerencsétlenkedéseinket, félelmeinket, amelyeket megosztunk veletek, hogy érezzétek nem vagytok egyedül.

Dr. Richards-terápia

A könnyebb navigálás érdekében ide gyűjtöttük a linkeket jelenlegi nagy projektünkhöz, ami nem más, mint a dr. Richards által megalkotott, szociális fóbiával foglalkozó audioterápia magyarítása:

1. bemutatkozó lecke

2. lecke

3. lecke

4. lecke

5. lecke

6. lecke

7. lecke

8. lecke

9. lecke

10. lecke

11. lecke

Friss topikok

2016.05.17. 09:53 Daniellaaa

jönnek a sötét felhők...

Szociális szorongással együtt élni, munkát vállalni nem egyszerű feladat, ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy krónikus betegséggel, gyakori vagy állandó fájdalommal kell az embernek hétköznapi életet élnie. Igyekszik tudomást sem venni róla, összeszorított fogakkal tenni a dolgát, az átlagemberek szintjén létezni. Vannak időszakok, amikor jól megy és sikerül nem a betegségre vagy fájdalomra koncentrálni, aztán jön a pillanat, mikor elég volt és összeomlik és rájön, hogy nem tud így létezni. Valahogy így érzem magam mióta dolgozom. Igyekszem a társadalmi elvárásoknak megfelelő életet élni, tehát minden nap bemegyek dolgozni, összeszorított fogakkal kibírni a 8 órás tömény szenvedést, nem tudomást venni a betegségemről, fájdalmamról, ami állandóan kínoz. Néha jól megy és már-már olyan jól sikerül a közömbösség, hogy napokig elfeledem a kínzó tüneteim, aztán összeomlok és érzem, hogy nem bírom. Így telnek a heteim, hónapjaim már 3 éve, fájdalom közepette, szenvedve, fogat összeszorítva, hétköznapi ember látszatát színlelve tengetem napjaim. Mélyen legbelül tudom, hogy egyszer össze fogok omlani és csak egy nagyon vékony határvonal választ el ettől a pillanattól, az erőmnek köszönhetem, hogy ez még nem történt meg, a kitartásomnak, és egy átlagos, hétköznapi életről szóló álomnak, amelyet gyerekkorom óta kergetek. A jobb időszakaimban, amikor pozitívan tudom felfogni az életet, azt hiszem, hogy sikerült végre, legyőztem a fóbiát, sokat fejlődtem, már szinte gyógyultnak mondhatom magam, aztán jönnek a sötét pillanatok, amelyek ráébresztenek, hogy mindez csak vízió, hiszen sosem szabadulhatok meg a szorongástól, egyszerűen elegendő egy gyenge pillanatban elkapnia és vége mindennek, összeomlok.

Az erőmnek és kitartásomnak köszönhető, hogy még bírom a küzdelmet, de nagyon félek, hogy mi lesz, ha végleg elfáradok és feladom...

22 komment · 1 trackback


A bejegyzés trackback címe:

https://onbizalomnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr348724002

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Munkalehetőségek szociális fóbiával 2016.05.17. 13:57:42

A cikket erre a bejegyzésre reagálom: http://onbizalomnelkul.blog.hu/2016/05/17/jonnek_a_sotet_felhok#comment-form Már ne haragudj Daniella, de te milyen álmot kergetsz? Azt hogy évekig szociális fóbiával küzdve, introvertáltan, úgy hogy már megpróbál...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

eltévedve 2016.05.21. 15:30:17

Szia. Nagyon megértem amit írsz és teljesen igaz rám is minden jelenleg. Nekem most egy már sok éve nagyon szeretett munkahelyet kell elhagynom csak azért, mert nem tudok néhány megváltozott körülményhez alkalmazkodni. Azzal biztatom magam, hogy a változás magában hordozza a javulás lehetőségét is. De oda is vinni fogom az összes problémát, mert minden az én fejemben van. Nehéz így jó képet vágni az élethez. De nem akarok pesszimista lenni, mert az eddig sem jött be. Nyitott vagyok minden új iránt, mert úgy érzem ennél rosszabb nem lehet. Zéró emberi kapcsolatnál nincs rosszabb csak jobb, ebben majdnem biztos vagyok. :) A munka meg úgyis megy nekem azzal nem volt eddig sem gond. Nekem elég csendesen a hátérben dolgoznom és nem kell érdekből jóban lennem több tucat emberrel csak azért hogy elismerjenek, lehetek önmagam.Mert én ilyen vagyok, egy szürke ember aki a háttérben megold mindent....

Azt hittem, hogy ha megtalálom sok kérdésre a választ magammal kapcsolatban akkor azért könnyebb lesz, de ez nem tűnik igaznak. Sajnos itt is igaz, hogy minél többet megtudunk, annál inkább rájövünk mennyi mindent nem tudunk még. És csak ijesztőbbé válik a helyzet egyenlőre ezt látom. De feladásról szó sem lehet, hisz az bizonyossá vált számomra, hogy segíteni nem fog senki, én meg annál makacsabb vagyok, hogy feladjam.

2016.05.28. 16:44:26

Közelednek a baljós árnyak :) :(

Blogme 2016.05.28. 18:55:45

Sziasztok! Teljesen átérzem amiről írtok.... Sajnos 3 éve ugyanilyen panaszokkal küzdök, az évek során ráadásul társult még hozzá egy kis hipochondria, állandó pánikrohamok és a megőrüléstől való félelem ( halálfélelemmel ). Pontosan tegnap történt, hogy a munkahelyemen egyszer csak beütött egy érzés, hogy itt a vég és felpattantam, kiszaladtam az irodából...Túl vagyok jó pár gyógyszeres kezelésen, terápián...Lassan úgy érzem tényleg becsavarodok, és eljött az a bizonyos pont, amiről írtál Daniellaaa.........

Forweg 2016.05.28. 22:35:09

Szia! Kérlek, soha ne add fel a küzdelmet! És senki ne adja fel, aki ilyen problémával küzd, sőt, bármilyen problémával küzd! Hiszem, hogy mindenre van megoldás. Mindenre! Ne add fel az álmodat, hogy olyan életet élj, amilyent szeretnél. Hogy olyan legyél, amilyen szeretnél lenni, bármilyen legyen is az. Ne add fel, hogy olyan életet élj, ami pl. másnak lehet, hogy teljesen alapvető. Nekünk meg kell dolgozni azért a spontaneitásért, azért a lazaságért, azért a stresszmentességért, azért a szorongásmentes állapotért, kapcsolatokért, ami másnak alapvető, veleszületett „adottság”, természetes állapot, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Tudom, tipikus klisészöveg, hogy „ne add fel az álmaid”, a csapból is ez folyik, de szerintem minden klisének van alapja, még ha mára lerágott csont is mindez. A szociális fóbiás embereknek, sőt minden embernek, akinek valamilyen mentális, pszichés problémája van, annak szinte kétszer akkora energia-befektetésébe kerül minden egyes nap a társadalom tagjaként, mint ahogy te is írtad. Egyfelől, hogy olyannak tűnjön, mint egy átlagos ember, másfelől, hogy meg tudjon felelni az átlagos emberek elé rakott átlagos társadalmi elvárásoknak. El kell végezni az elvárt feladatot, az „elvárt” életmódot, hozni kell az „elvárt” szociális megnyilvánulásokat, miközben belül még a saját démonainkkal is küzdenünk kell egyfolytában, hogy nehogy összegörnyedjünk a teher alatt. Kettős élet.
De nem furcsa az élet? Annyi ember rejtőzik ezen a világon, aki nem tud kibontakozni, mert köti a saját elméjének a börtöne. Olyan sok ember a saját elméjének a rabja. Akinek nincs mondanivalója, vagy ha beszél is, csupa badarságokat, locsog-fecseg össze vissza, vagy éppen rosszindulatra, gonoszságra használja a száját, annak persze nincsenek szociális gátlásai, szorongásai, miközben sok esetben a csiszolatlan gyémántok, az érdemi gondolatokkal bíró, többre hivatott intelligens emberek sokszor a háttérbe szorulnak, és a saját démonaikkal küzdenek, nem tudják kibontakoztatni a tehetségüket, a képességeiket, az adottságaikat. Nem pazarlás a világ számára a ki nem mondott a szó, a meg nem élt élet, a ki nem bontakoztatott tehetség? Mennyi mindent tart vissza a félelem! Hiszem, hogy sok olyan ember van, aki szociális fóbiával, szorongással, vagy akármilyen mentális problémával küzd, és ha ez az állapot hirtelen leszállna róla, békén hagyná, akkor ez az ember hegyeket tudna megmozdítani, előrébb tudná vinni a világot, jobb hellyé tudná tenni a földet.
Én is még a ketrecem rabja vagyok, és sokszor érzem azt, hogy bármennyit is próbálkozok, ez egy leküzdhetetlen akadály, egy olyan dolog, amin akármennyit küzdök, nem tudok rajta változtatni. Máskor erősnek hiszem magam, tudom, hogy csak egy ugrás, és kilépek a komfortzónámból, és soha többé nem lépek vissza. Aztán mindig nevetek magamon utólag, hogy milyen naiv vagyok. Hogyan sikerülne? Az évekig, akár évtizedekig(!) tartó küzdés után, azt hiszed, hogy holnap majd sikerül? Tudom, lehet, hogy akármennyit küzdök, soha nem változok meg. Lehet, hogy én egyszerűen ilyen vagyok, és nem tudok változtatni rajta. Lehet, hogy így van. De attól még soha nem fogom feladni, mert ha lehetetlen is, tudom, hogy én akkor is mindent megteszek, megtettem. Nem veszítem el soha az önmagamba vetett hitet. Néha úgy érzem, egyre lejjebb csúszok, és evvel a nagy küzdéssel csak az elkerülhetetlen hanyatlást késleltetem, de ha így is van, küzdök tovább. Ha már próbálkoztam, de nem sikerült eredményt elérnem, akkor meg nem hibáztatom magam, mert nem az én hibám az eredmény hiánya. Nem kell olyanért önmagunkat hibáztatnunk, amiről nem tehetünk. De ha sikerül valami, vagy közelebb kerültünk a célunkhoz, az a mi örömünk lesz, a mi sikerünk. Ne hibáztasd magad, ha te mindent megtettél a cél érdekében, ami erődből telt, még sincs eredménye, az már nem a te hibád.
Fogalmam sincs, hogy létezik-e a szorongásmentes élet, de soha nem fogom feladni a hitet benne, hogy azt az életet élhessem, amilyent szeretnék, hogy egyszer kibontakoztathassam a saját képességeimet.
Nem szabad senkinek bénábbnak, szerencsétlenebbnek satöbbibnek éreznie magát másoknál. Szerintem azok az emberek között, aki nem ártanak (akaratlagosan) másoknak, vagy a világ élőlényeinek, azok az emberek között nincs különbség. Pl. lehet, hogy nem tudod úgy előadni magad, mint a Ferike, de a Ferike meg nem tud olyan eszméletlen jól fogalmazni, és ilyen értelmes, értékes gondolatokat leírni, mint te.
Nagyon jó, hogy van ez a blog, hasznos, és két intelligens, értelmes ember írja. A gondolatok sokszor a szívemből szólnak.
Tekintsünk magukra úgy, mint egy virágra, ami még nem nyílt ki, de talán egyszer eljön a tavasz!

2016.05.29. 16:12:48

@Forweg: Ilyenkor gondolok arra, hogy szerintem a legnagyobb gyengesége az embernek az állandó hit és remény... Reménykedni és közbe leélni éveket, évtizedeket nyomorogva, szorongba, szenvedve olyan lehetőségek, emberek meg események által amin nem lehet alakítani miközbe minden nap megküzd az ember, hogy végre úgy alakuljanak a változók, hogy lehessen viszonylag normális életet élni... Ez az igazi értelmetlen élet, aminek a legnagyobb részét a szenvedés teszi ki pusztán csak azért, hogy egy átlagosan normális életet lehessen élni.
De hát mit lehetet tenni, ez van az emberben alapból :)

Forweg 2016.05.29. 21:27:54

@Carlo Blaine: Megértem, amit írsz, én mégis azt hiszem, hogy van élet pszichés szenvedés nélkül. Hit nélkül, és hittel együtt is lehet szenvedni, a hit legalább lefarag belőle egy kicsit a pozitív lelki töltetével. Lehet, hogy tényleg vannak velünk született, megváltoztathatatlan személyiségjellemzőink, vagy pszichés állapotaink, de ezt soha senki nem fogja nekünk bebizonyítani. Még hogy ha nem változik semmi érdemlegesen, és mindig visszacsúszunk, akkor is hihetünk egy-egy új technika esetleges működésében. Annyi lehetőség van, ki kell próbálni mindent. Én egyszerűen nem akarom, hogy az elmém irányítson, és nem én az elmémet. Nem megfutamodás önmagunk, a saját boldogságunk elől az, ha elfogadjuk a rosszat, és inkább akaratlagosan kikerüljük a szorongáskeltő helyzeteket, mintsem megpróbálnánk szabadok lenni? Úgy érzem, sokkal nagyobb boldogságot adhat nekem az, ha úgy vagyok nyugodt, hogy nem szorongok, mintsem, hogy hogy úgy vagyok nyugodt, hogy valójában szorongok, de nem hozom magam olyan helyzetbe hogy ez előtérbe kerüljön. Persze tényleg lehet az is, hogy mindez csak hiú, naiv ábránd, és el kéne fogadnom önmagamat olyannak, amilyen vagyok. Természetesen az is egyfajta lelki megnyugvást adhat. Túl magas elvárásokat sem akarok támasztani magammal szemben, mert akkor meg elkerülhetetlen a kudarc érzése.

Forweg 2016.05.30. 18:35:59

@Carlo Blaine: Azt írod, hogy az embernek megvan a saját útja, és bármit tesz is, annak úgy kell lennie, ahogy van, mert semmi nem véletlen (amúgy én sem hiszek a véletlenekben, abban hiszek, hogy minden okkal történik). De az "út" nem valami megfogható, és kinyilatkoztatható valami. Honnan tudjuk azt, hogy valami nem az utunk? Az élet persze hogy visz, nem befolyásolhatjuk magunk körül a világot, nincs ráhatásunk minden eseményre, de valamilyen tekintetben mégiscsak van lehetőségünk beleszólni a dolgokba (attól még lehet, hogy így is úgy is odajutunk, ahova jutnunk kell). Iskolát lehet váltani, munkahelyet lehet váltani, a nem szimpatikus embereket lehet figyelmen kívül hagyni, és ha ez nem megy, ha a helyzetet nem tudjuk megváltoztatni, a hozzáállásunkat is meg lehet változtatni úgy, hogy a javunkat szolgálja. És szerintem ez a nagyon nehéz. Én azt mondom, a pszichés betegségnek, vagy szorongásnak soha nem mások az okozói, hanem a saját elménk szórakozik velünk. Bennünk van a gáz, és evvel nem mondom, hogy mi lennénk a hibásak, mint emberek, hanem csak azt, hogy bennünk van a hiba, valami elromlott bennünk, vagy csak simán genetikai, velünk született a probléma. Attól még lehet, hogy nem így vannak ezek a dolgok, amiket leírtam, ez csak a véleményem.

Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2016.06.02. 18:06:11

@Forweg: Szia, köszönöm a bíztató, kedves szavaid, jó volt olvasni őket, lelkesítőek és pozitívak! Így tovább neked is!

Forweg 2016.06.02. 20:21:07

@Carlo Blaine: Ha van szabad akarat, ha nincs, ha van sors, ha nincs, nem vesztünk vele, ha pozitívan állunk a dolgokhoz. Megértem, amiket írsz, de ha létezik is sors, és semmi sem véletlen, ami történik, akkor sem hiszem, hogy akár egy embernek is az legyen elrendelve, hogy örökké boldogtalan legyen. Szerintem az emberi lét célja, mindenféle emberi küzdelem célja végső soron a boldogság, a "nem szenvedés" állapota. Lehet, hogy sok-sok harc és szenvedés következtében tanulja meg az ember azt, hogy hogyan "tegye boldoggá magát", hogyan alakítsa úgy az életét, hogy neki az jó legyen. Mert senki sem tehetetlen, hogy a környezet lehetőségeihez képest változtasson a "jobb élet" irányába. Ez is egy "művészet", megtanulni tudatosan, és a saját boldogságunk, kedvünk szerint élni. Úgy alakítani az életünket, hogy nekünk az jó legyen. Amúgy szerintem a legnehezebb dolog az életben önmagunkat boldoggá tenni. Lehet, hogy ha rosszul érezzük magunkat, és ha semmi nem jön össze, az is csak a fejlődésünket szolgálja, mert ezen átlépve boldogabbak lehetünk. Nem probléma a szenvedés, ha úgy nézzük, hanem lehetőség. Ezek ilyen tipikus spirituális szövegek, de úgy gondolom, hogy igazak. (A megvilágosodás is szerintem pl. az agynak egy szorongásmentes állapota, tudomány, nem csak spiritualitás). Nincs rajtad rontás, és remélem, le tudod majd dönteni azokat a falakat, amibe mindig ütközöl, vagy egy nap észreveszed azt, hogy talán nincsenek is falak egyáltalán. És ki tudja, lehet, hogy a holnap eseményei neked kedveznek már, ha észreveszed a lehetőségeket magadban és a világban. Talán nem küzdöttél hiába eddig sem, csak még egyelőre nem látni az eredményét, de az erőfeszítés, a befektetett energia biztos nem ment kárba. Lehet, hogy valamiért évtizedekig küzdök hiába, de folytatom, mert lehet, hogy ha 80 éves koromra is, de egyszer átlépem a saját határaimat stb.

Free_soul 2016.07.14. 00:33:18

Próbálj meg egy SSRI-t fél évig. Ne félj tőle, sokat tud segíteni, időt ad, hogy fejlődj, és a fejlődést az abbahagyását követően is megmarad. Én is sokáig vártam, nem akartam szedni, de az összeomlásom után már nem volt választásom. Vagy a halál, vagy a gyógyszer, és meg kell mondanom, olyan szintre emelt, amit nem gondoltam volna.
Nem szűntek meg a problémáim utána, de sokat tanultam.
Eljöhet az a pont, hogy racionális egy drogot szedni egy ideig, mert több az előnye, mint a hátránya.

Dexter007 2016.07.17. 23:40:11

Az SSRI kezelés során tapasztalt leggyakoribb mellékhatások: szájszárazság, fokozott izzadás, szédülés, remegés, hasmenés vagy lágy széklet, emésztési zavarok, hányinger, émelygés, étvágytalanság, álmatlanság vagy aluszékonyság, szexuális zavarok, depressziósoknál az öngyilkossági hajlam fokozódása, továbbá érzelmi elsivárosodás. Egyes esetekben a szexuális mellékhatások fennmaradhatnak az SSRI kezelést követően is.

Free_soul 2016.07.25. 19:10:41

@Dexter007: Nem mindegy, hogy 10 esetből legalább 1 személynél, vagy 10 000 esetből legalább 1 személynél.
Továbbá a mellékhatások közé felírnak mindent amit tudnak, hogy aztán ne lehessen beperelni a gyógyszergyárat.
De igen, vannak mellékhatások, azt kell mérlegelni, de a folyamatos stresszben és szorongásban való életnek mér rosszabb hatásai vannak. S lehet jó bevállalni az SSRI-t, mert fel tud emelni, ami szükséges lehet ahhoz, hogy önbizalmat és sikerélményt szerezz.

Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2017.08.24. 09:41:36

@eltévedve: Szia! Mi történt veled azóta? Gondolom van már új munkahelyed! Milyen? Könnyen beilleszkedtél? Sikerült "háttérben maradós" helyet találni?

Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2017.08.24. 09:42:59

@Blogme: Szia! Tavaly írtad a bejegyzésed, azóta eltelt már több mint 1 év. Hogy vagy azóta? Még ugyanazon a munkahelyen vagy, esetleg váltottál?

eltévedve 2017.08.31. 18:19:27

@Daniellaaa: Végül maradtam, sajnos nem találtam jobbat amiért érdemes váltani. Anyagiak és szakmaiak közösen..nem volt jobb. Kitartok a munka mellet, most úgyis van bőven Barátkozás kicsivel jobban megy, mindenben fejlődtem valamennyit. Egy lánnyal is nagyon közel kerültünk egymáshoz, de én elfogytam és már nem akarom Őt. Teljesen jól kialakult barátságból próbáltunk többet kihozni, kialakítani. Sajnos extrovertált, magasabb nálam és nem igazán ugyanaz a vérmérséklet. Nálam az ellentétek vonzzák egymást nem működik..Dacára a sok jónak én Őt nem akarom igazán. Ő folytatná, de szerintem Ő sem igazán komolyan, csak ugye az extrovertált emberek könnyebben beleugranak egy kapcsolatba. Élvez velem sok mindent, nagyon szereti, hogy nyugodt vagyok a végtelenségig :) . Keresem tovább az én introvertált párom :) Lelkileg viszont jól vagyok és ennek örülök nagyon! Az önképem is javult sokat, jobbnak látom magam. Belső munka is volt bent meg pár ember pozitív hozzámállása. Remélem megtalálom valahol akit keresek..de ha nem akkor már most is sokkal jobb mint eddig volt!

Blogme 2018.01.27. 19:27:46

@Daniellaaa: Szia! Váltottam munkahelyet, kb. azután 2 hónappal. Sajnos a folyamatos stressz miatt, mindennapos volt a pánikroham és egyik este a kórházban kötöttem ki. Akkor döntöttem úgy, nem maradok ott tovább! Megkönnyebbülten, viszont pár héttel utána hasonlókat kezdtem el érezni,mint Te... nem idegességet, vagy feszültséget, hanem valami kimerültséget. Elszakad a cérna és vége, megőrülök, elvesztem az irányítását saját magam felett. Nem rohamként jelentkezett,hanem úgy egész napos erzesként. Akkor még nem dolgoztam ( kb 2 hónapot voltam otthon ), visszamentem a pszichiáterhez, segítsen...és ismét elkezdtem szedni az pánikroham elleni gyógyszereket, kevés nyugtatóval. Aztán jött az új munkahely, amit azóta is szeretek, és 10 hónap után leraktam a gyógyszert. Ennek pontosan 6 hónapja... viszont újra jönnek a rohamok, megőrüléstől való mindennapos félelmek
süti beállítások módosítása