Hogyan lehet megtörni a kényszeres önigazolási kört? Vagy az előre elhatározást?Milyen lenne az élet, ha minden helyzetet önmagában tudnánk értékelni, az énképünktől, előzetes elvárásainktól, előre elrendeléstől mentesen? Mint egy rakás zen buddha, higgadtan szemlélnénk az életet.

Minél többet szemlélődöm a világban, és agyalok az embereken, annál jobban idegesít, hogy tényleg mennyire mi magunk vagyunk felelősek a lelki nyomorunkért. Nem ilyen „Titok – vonzd be a jót, a sikert és örökké boldog leszel” méretű sikerekre és kudarcokra gondolok (a Titok című könyvet még nem olvastam, így csak az előzetes cinizmus beszél belőlem), hanem hogy a mindennapi életünkben mennyire mi magunk határozzuk meg, hogy hogyan érezzük magunkat.

Például ha a szociális fóbiás eleve úgy áll hozzá a „betegséghez”, hogy aki már ezer éve így él, annak sokkal nehezebb kigyógyulni. Ezért nem is hisz a gyógyulás lehetőségében, amiből következik, hogy meg sem próbálja. És lám, neki lett igaza, szinte lehetetlen kigyógyulnia. Bele sem gondol, hogy azért, mert valamit nem kapcsolt át az agyában. Statisztikát készít mindazon ismerőseiről, akik szintén nem gyógyultak ki, aki meg mégis, az biztos nem is volt igazán benne. Önigazol. És most írhatnám mindezt egyes szám első személyben.

Elmegyek egy összejövetelre, de előre eldöntöm, hogy márpedig én szarul fogom érezni magam. Ezzel már egy olyan szűrőt húztam a fejemre, ami be se engedi a jó érzéseket, csak azt látom, hogy mitől érezhetném még szarabbul magam.

Megismerkedek valakivel, akinek úgysem leszek szimpatikus, ettől már én is utálni kezdem őt, mielőtt találkoznánk. Hát persze, hogy az ellenségességet olvassa ki a viselkedésemből, hiszen én tettem bele. Én meg azt hiszem, hogy ’na, már megint nekem lett igazam’.

Engem mindenki kis senkinek tart a munkahelyemen, miközben észre sem veszem, hogy én tartom magamat annak, és én húzom össze magam, én megyek úgy oda az emberekhez, hogy kiül az arcomra, hogy egy kis senki vagyok. ’Bocs, hogy élek’ Mikor arról van szó, hogy mégis mivel foglalkoztam az előző munkahelyen, és én rávágom, hogy semmivel, olyankor szerencsére a Főnök mindig rám szól, hogy ’még hogy semmivel?! Te voltál ennek meg annak a fő embere’. És ekkor veszem észre, hogy én vagyok, aki folyamatosan leírom önmagam. Addig-addig, míg a többiek elhiszik, hogy tényleg senki vagyok.

Nem fogok tudni megszólalni, nem lesz mit mondanom egy megbeszélésen. Aztán ott vagyok, és már csak azért is visszafogom magam, mert elhiszem, hogy tényleg nincs mit mondanom, biztos hülyeség, amit mondanék. Pedig az, hogy nem szólalok meg, nem jelenti azt, hogy nem is tudnék.

Előre eltervezem szinte teljes tudatossággal, hogy nem fog menni, béna leszek, nyomi leszek, és utána szépen lépésről lépésre megvalósítom a tervet, mintha az lenne az egyetlen lehetséges kimenetel. Mintha nem én döntöttem volna el, hanem tényleg csak erre lennék képes. Mert így biztonságos, mert ezt tudom kezelni. Hiszen fogalmam sincs milyen lenne az élet, ha nem ilyen lennék. Megijedek a lehetőségtől, ha elképzelem, hogy határozott és rámenős vagyok.

Eldöntöm, hogy márpedig béna vagyok, és utána szépen kiválogatom azt a pár emléket, ami ezt támasztja alá, ügyet sem vetve az ezzel ellentétes tapasztalatokra. Már pedig én soha nem fogok kigyógyulni, mert akkor szembe kellene néznem azzal, hogy sikeres is lehetek, és én felelek a lelki nyűgjeimért.