Az orvos mindig is egy rémálom volt számomra, mióta csak az eszemet tudom, szorongtam, ha betegség miatt fel kellett keresni. Kiskoromban mély hangú szakállas és ijesztő gyerekorvoshoz vittek a szüleim. Már a váróban ücsörgés is feszélyezett, de mikor öblös hangon elhangzott a "tessék", még jobban összeszorult a gyomrom. Pedig akkor még elkísértek a szüleim.
Ahogy kezdett kínossá válni az, hogy a szüleimmel megyek orvoshoz, úgy egyre jobban kerültem a lebetegedést, inkább csak szülői igazolással maradtam távol az iskolától pár napot. Így elkerülhettem, hogy egyedül tegyem be a lábam abba az átláthatatlan rendszerbe, és hogy remegő hangon kelljen ecsetelnem, mi is a bajom. Irigykedtem azokra az osztálytársaimra, akik egymaguk képesek voltak igazolást szerezni, orvoshoz járni, számomra ijesztő volt az egész. Egészen sokáig így voltam ezzel, már bőven egyetemista voltam, mire visszakényszerültem a rendelőbe, de ezúttal már a felnőtt háziorvoshoz.
A héten ismét el kellett mennem, mert más nincs, aki kiírna táppénzre. Észrevettem, mennyire rosszul viselem ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Egy háziorvos és egy szakrendelés volt eddig a héten, az előbbi két órás várakozást, az utóbbi HÁROM ÉS FÉL ÓRÁNYI tétlen szerencsétlenkedést. És nekem az idő előrehaladtával sajnos mindig csökken az eltökéltségem, egyre erősebb a menekülési kényszerem. De kitartottam. Bejutottam, csak azért, hogy a szakrendelésen a panaszaimat lekicsinylően semmibe vegyék, mert a 37 fok az nem hőemelkedés, a rossz közérzet miatti szédülés az nem szédülés... Biztos túlreagálom a dolgokat, de mire három és fél óra után bejutottam, örültem, hogy nem felejtettem el a panaszaimat a tompaságtól, nekem ne jöjjenek azzal, hogy hülyeségeket beszélek. Teljesen kiszolgáltatva érzem magam, és akkor még belekötnek, hogy amit érzek az nem is az valójában. Szeretnék magam mellé egy páncélos lovagot, aki megvívja ezeket a csatákat helyettem, aki kiharcolja helyettem, hogy komolyan vegyenek, hogy ne rázhasson le mindenki. De nincs ilyen, csak a sírás marad, amitől meg még hülyébben érzem magam, hát mit kell ezen sírni? És még hátra van 2 orvos látogatás a héten... nem bírom, mikor feküdjem ki a betegséget?
Ami még jobban aggaszt, hogy mi lesz, ha valaha gyerekem lesz. Ha majd nekem kell az anyatigrisnek lenni. Hogy fogom ezt bírni? Hogy fogom a gyerekemet előrébb erőszakolni a sorba, mert 3 órákat nem fog egy gyerek végigülni. Hogy fogom bírni, hogy rendelésről rendelésre hordom?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
jékfe (törölt) 2017.11.01. 21:35:34
Kezdeném azzal,amit amúgy is tudsz.Ez az orvos,nem az az orvos,akivel gyerekként találkoztál.Te sem vagy már gyerek.Nincs miért feszélyezve érezni magad.Beteg vagy,fizeted a tb-t,jogod van az ellátáshoz.
Sajnos,a magyar egészségügyi ellátás szar. Hallottam egy szerencsétlenről,aki 18 órát! várakozott a sürgősségin.Félre ne értsd,nem elkeseríteni akarlak,csak arra szeretnék rávilágítani,hogy nem azért szemetek veled,mert látszik,hogy úgysem fogsz a betegjogi képviselőhöz fordulni.Fáradtak,túlterheltek,alulfizetettek,motiválatlanok.Mindenkihez egyformán rosszul állnak hozzá.A helyedben magán orvoshoz fordulnék.Tudom,fizetős,de legalább emberszámba vesznek.Tudom,hogy a telefonálás nehezen megy,de talán kérhetsz időpontot e-mail-ben is.(Akár magánorvoshoz,akár államihoz.)Vagy kérj meg valakit,hogy kérjen időpontot a számodra.
Az egyik mondatodon elgondolkodtam."Mit kell ezen sírni?"Miért lenne tilos?A feszültséget le kell vezetni valahogy.A szüleim mindig nehezteltek,ha rosszkedvű,feszült,ideges,stb. voltam,szóval megtanultam elfojtani az érzéseimet.Megtanultam,hogy csak akkor vagyok elfogadható,ha minden rendben van velem.Ha valaki csak a megengedett érzéseit mutathatja,az rendkívül frusztrált lesz.A stressz viszont felhalmozódik,és idővel kiadja magát.Stroke,szívroham,vagy leütsz valakit egy piti beszólásért...Köszönöm,hogy erre rávezettél.
Az utolsó kérdésed merőben elméleti,de azért átfutnék rajta.Mi lesz,ha gyereked lesz?Lehet,hogy akkorra már kigyógyulsz a fóbiából.Vagy,majd az apja hordja orvoshoz.Hülyeség,hogy mindent az anyának kell csinálnia,az embered is játszhatja az apaoroszlánt. Nem tudhatod,hogyan fogsz reagálni egy olyan szituációban,ami még meg sem történt.A neten találhatsz történeteket emberekről,akik rendkívüli teljesítményt nyújtottak,mikor a szeretteikről volt szó(pl.:nagymama leemelte az unokájáról az autót).Sokkal több van benned,mint hiszed.
Kaisa 2017.11.02. 17:37:52
Sajnos mindig nagyon sírós voltam, és ez úgy maradt meg bennem, mint gyengeség. Szüleimet pedig csak egyszer, temetésen láttam sírni, és én is mindig erős akartam lenni, de már attól elpityeredtem, ha valaki megkérdezte, hogy mi a bajom.
Az utolsó kérdésemre utána a halkszavú, visszahúzódó kollégámnál is rákérdeztem, hogy ő hogyan csinálja, és ő is azt mondta, hogy a gyerek az teljesen más, előhozza az anyatigrist az emberből. Kicsit megnyugtatott.