Ismerek pár szociális fóbiás embert az országban többfelé, és eddig úgy tűnik, a szorongás nem nagyon válogat lakóhely vagy földrajzi hely szerint. De vajon van-e olyan környezet, ami jobb egy szociálisan szorongónak, mint a többi? A falunk nevelkedettet idegesítheti, hogy mindenhol ismerősbe botlik, a nagyvárosi szenved az arctalan mogorva tömegtől. Én egyelőre csak az egyik oldalát ismerem az éremnek.

Szociális fóbiásan a nagyvárosban:

Van a nagyvárosnak az a névtelen ember-masszája, amiben első látásra könnyű láthatatlanná válni, ahol végre senki nem foglalkozik veled. Egy vagy a sok közül, az utcán mogorván haladhatsz együtt a csordával, nem kell folyton attól félni, mikor jön egy ismerős, aki a hogyléted felől érdeklődik. Minimális szociális interakcióval juthatsz A-ból B-be. A napi teendőket is csak egy fejbiccentéssel elintézheted, nem kell a postán az ügyintéző családi sztorijai iránt érdeklődnöd illedelmesen. Ha felemás zoknit veszel fel, nem pletykál ki senki. Szabad vagy!

Könnyen találhatsz hozzád hasonló bogaras embereket, hiszen tele a város elfuserált életű emberekkel. De ha van elég pénzed, profibbnál profibb segítség is akadhat a közeledben. Vagy akár a város másik végében, nehogy a váróban kelljen összefutnod valami ismerőssel. Ha akarod, minden nap máshová mehetsz bevásárolni, bankba, "szórakozni", ahol nem ismer senki. Ahol már "lejárattad" magad, azt könnyen elkerülheted életed végéig. Itt nem bírálnak annyian, hisz nem is ismernek, csak egy arc vagy a több ezerből, aki szembejöhet, és akin a legnagyobb egyszerűséggel át is lépnek, ha segítségre szorul.

Mert itt senkit nem érdekel igazából, hogy vagy. Csak ne legyél útban. Ha sorban állsz, nem kell köszönnöd az eladónak, az is csak időhúzás. Mosollyal sem kell fáradoznod, más sem teszi, hisz az akár már kapocs is lehetne 2 ember között. Nyugodtan lehetsz mogorva, hisz az emberek 90%-a az körülötted. Senkit nem érdekel, ha lejáratod magad, hisz senkit sem érdekelsz.

Beállsz a tehéncsordába és beszállsz a stressz felhőbe, ami körülvesz, mint a szmog, és nincs kihez fordulni...

Szociális fóbiával falun:

Mindenki ismer, mindenki kedves, mosolyognak rád a postán, a boltban, az utcán, csak nem teljesen értik, miért is vagy ilyen fura, ilyen csendes. Szeretnének bevonni maguk közé, de ezt a szűkszavú embert nehéz.

Kiismerted a környezeted, ismered a veszélyeket, mint ahogy a búvóhelyeket. Könnyen kitanulhatod, kinek mi a gyengéje, és akkor hamar lerendezheted a társalogni akarókat. De ki nem kerülheted, hiszen ismernek pelenkás korod óta, látták csetlés-botlásaidat, ahogy serdülőkorban bénáztál a szociális tanulási folyamatokban, és már nincs egyetlen ember sem, aki előtt nem égtél volna be valamivel, akinek ne lenne valami kínos sztorija rólad.

Ismerik a szüleidet, és nem tudod kikerülni, hogy mindig mindenki jobban tudja, hogy mi a jó neked. Ömlik a kéretlen tanács, aminek nem lehet elzárni a csapját. Nem tudsz úgy ügyet intézni, hogy meg ne kérdeznék, miért vagy még mindig egyedül/ munkanélküli/ gyerektelen...

Ha kialakítod a napi rutint, könnyű a komfortzónádban maradni, a szomszédokat ismered, az eladót ismered, a kutyáját sétáltató férfit is ismered... mindenkit ismersz és ők is ismernek téged, a félszeg, csendes, mulya, tutyimutyi, szótlan alakot, akinek már házasodnia kellene, gyereket vállalnia, de csak él az anyja /férje /akárki nyakán. És nincs, aki megértene, mert itt mindenkinek beszűkült a látásmódja, nem értik, mi a bajom, hogy nem rossz napom van, csak unom a magyarázkodást, hogy miért nincs még gyerekem, munkám, miért nem váltottam még meg a világot...

Keresni hasonló problémájú társakat szinte lehetetlen, az orvossal megbeszélni a bajom olyan, mintha kiplakátolnám az utcát a fogyatékosságommal. Próbálnak segíteni, de sokszor a segítségük árt a legtöbbet. Egy kedves, törődő, megfojtó zsákutcába kerültem.

Persze mindez csak karikatúra. Addig pedig sehol nem fogom jól érezni magam, amíg saját magammal van bajom...