Fennforgás van a munkahelyemen, elég nagy. Annyira nagy, hogy napi ügyeleteseket kell állítani, én is be lettem osztva. Érdekesen ellentétes reakciót váltott ki ez a helyzet bennem és főnökömben. Én pánikoltam, ő örült, mint majom a farkának, mert történés van végre.

Ezer helyről jönnek az információk, az ingerek, stresszelek, mert mérlegelnem kell, hogy milyen sorrendben oldom meg a dolgokat, nyomasztanak a rövid, 1 órás határidők, szorongok, hogy már megint kivel tudok mit megbeszélni, nem ismerek senkit, mégis kéredzkedjek el, hogy ne kelljen bent aludnom, fel kell készülnöm a beszédemre a 40 fős értekezleten, stressz és még több stressz. Ő pörög, hogy de jó, végre történik valami, nyüzsgés van, megy bandázni a sok ismerősével, akikkel együtt van beosztva ügyelni, bent lehet aludni, egy csomó túlóra pénz, az értekezlet számára csak egy baráti társaság, akik időnként összeülnek. Én meg szívesen lemondok a túlórapénzemről is, csak minél kevesebb részem legyen ebben az őrületben.

Neki pörgés és izgalom, nekem meg csak rettegés, kényelmetlenség és stressz.