Egyik unokahúgom nálunk vendégeskedett néhány héttel ezelőtt. Egész ittléte alatt csendben volt. Velünk szemben általában közvetlenebb, de mivel olyan emberek is voltak a társaságban, akikkel ritkán találkozik, így meg volt kicsit illetődve. Nem szólt semmit, mikor a kedves rokonai elkezdték faggatni a szokásos kérdésekkel, minthogy "Szeretsz iskolába járni? Vannak barátnőid? Jó tanuló vagy?" Átéreztem szegény gyerek helyzetét, mikor nekiszegezték ezeket a kérdéseket és minden ember tekintete rászegeződött. A gyerekek körében szerintem eléggé gyakori, hogy új emberekkel szemben, új helyzetekben visszahúzódóan viselkednek, nehezen oldódnak fel. Ezzel nincs semmi gond, hiszen gyerekek. Jó esetben úgyis kinövik, nem kell szerintem ezzel túl sokat foglalkozni. Ez az én véleményem. Sajnos anyukám máshogy gondolja. Mikor elmentek a távolabbi rokonok, nekiesett az unokahúgomnak, hogy miért volt ilyen hallgatag és, hogy nem szégyelli magát, hogy így viselkedett? Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem. 8 éves a gyerek. Anyukám meg van győződve arról, hogy a hallgatagság, zárkózottság egy szégyellnivaló viselkedés. Szemtanúja lehettem egy olyan szituációnak, amely - ha érzékenyebb emberről van szó - megnehezítheti a gyerek későbbi életét, nyomot hagyhat benne és akár szociális fóbiássá is teheti. Nyilván nem feltétlenül fog ilyen problémákkal küszködni felnőtt élete során, mégis elítélendő ez a fajta magatartás anyukám részéről. Nem volt agresszív, nem kiabált, mégis mély sebeket tépett fel ezekkel a mondatokkal bennem. Beleképzeltem magam unokahúgom helyébe és újra kisgyerekké váltam, átéltem ismét azokat az élményeket, amelyek velem is megtörténtek gyerekkoromban, mikor anyukám leszidott, ha csendes voltam. Gyakran a fejemhez vágta később is mindezt. Megmaradt bennem, mikor egy-egy sikertelen állásinterjú után letörten, önutálattal telve, egy kis vigasztalásra várva hazamentem és megkaptam, hogy nyilván nem beszéltem megint elég sokat azért nem kaptam meg az állást. Most felnőtt fejjel miközben figyeltem anyukám reakcióját az unokahúgom visszahúzódó viselkedése kapcsán, megsajnáltam saját magam. Sajnáltam azt a gyereket, aki voltam. Aki akkor még nem értette, hogy miért bántják egy olyan valamiért, amiről nem tehet, ami valójában nem hiba, amiért nem kell bocsánatot kérni. De akkor még gyerek voltam, elhittem anyukámnak, hogy ezért szégyellnem kell magam, ez egy elkerülendő magatartás és, ha így viselkedek továbbra is, akkor kudarcok fognak érni és az emberek nem fognak szeretni. Gyerek voltam még. Ma már tisztábban látom a dolgokat és anyukámra sem haragszom. Sajnos nem tudja, hogy milyen lelki sebeket ejtett a helytelen reakcióival, téves meggyőződéseivel. Talán egyszer elmondom neki...