A munkavédelmisünk rebesgette egy ideje, hogy szeretné, ha elküldene a cég egy tanfolyamra és megkapnék egy új feladatkört. Természetesen az értésére adtam azonnal, hogy semmi esetre sem osztozom a lelkesedésében. A minap elém állt azzal, hogy ne haragudjak, de ő felterjesztett engem az említett új feladatkör betöltésére. Az első reakcióm pánikszerű volt, a növekvő felelősség gondolata ledermesztett. Miért hiszik az emberek, hogy mindenki a kihívásokat keresi, miért nem hagynak békén, miért nem hagyják, hogy a kis megszokott feladatkörömben tevékenykedjek tovább? Menekülni akartam ismét. Aztán elhesegettem a negatív gondolatokat mondván, hogy még semmi sem biztos, a cégvezető biztosan nem fog rábólintani a dologra. A karácsonyi szünet előtti utolsó nap a közvetlen főnököm elém állt azzal, hogy januárban valószínűleg beíratnak egy tanfolyamra, ezzel egyidejűleg megkapok egy új feladatkört. Tudtam, hogy lelkesedést vár, így megköszöntem. Ő pedig azt válaszolta: - Szívesen, megérdemled! Ez a mondat teljesen felkavart. Legbelül tudom, hogy megérdemlem, mert sokat gürizek, de nagyon furcsa volt ez a felettesem szájából hallani. Szégyenérzet fogott el egy pillanatig és egészen picinek, sebezhetőnek éreztem magam.

Nem sokáig maradtam a negatív gondolatok bűvkörében, úgy döntöttem, hogy sodródom az árral, az is lehet, hogy nem bánom meg. Elmegyek a tanfolyamra, megpróbálkozom az új feladatkörrel, hiszen bármikor kiszállhatok. Sokkal rosszabb lenne, ha meg sem próbálnám! Egyedül az aggaszt, hogy a szóbeli kommunikáció még mindig néha döcögősen megy. Az új feladatkör pedig azt is jelenti, hogy oktatóként kell időnként helytállnom. Rémisztő, de talán menni fog...